Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)

2010-01-09 / 6. szám, szombat

14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 9. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN Magyarok és szlovákok Lampl Zsuzsa szemével LAMPl ZSUZSANNA 2. Fórum KhcbbségkuUtó Intézet VAJDA BARNABÁS A tudományos igényesség és következetesség, valamint bele­érző képesség, amellyel Lampl Zsuzsa vizsgálatának alanyaihoz viszonyul, olyan nívójú szakiro­dalmat eredményez, amely etalon lehet a magyar és a szlovák szocio­lógiai szakirodalom számára egy­aránt. Lampl Zsuzsa legújabb könyve két (önálló, de egymással össze­függő) szociológiai kutatás ered­ményeit tárja elénk. Az első rész a szlovákiai magyar egyetemistákat vizsgálja, a másik a magyarok és szlovákok együttélésének részlete­it a dél-szlovákiai térségben. Az első részben (Megfelel-e a jövő szlovákiai értelmisége a saját maga által alkotott értelmiség­képnek?) azoknak a válaszoknak az elemzését olvashatjuk, amelye­ket a Selye János Egyetem és a Konstantin Filozófus Egyetem Kö­zép-európai Tanulmányok Kara hallgatói adtak 2007/2008 fordu­lóján. Arról a 19-24 éves korosz­tályról van szó, arról a többségé­ben első generációs értelmiségről, akik jövendő pedagógusként „munkájuk, hivatásuk lényegét te­kintve nagy szerepet játszanak majd a rájuk bízottak nemzeti identitásának alakításában”. (11.) A szlovákiai magyar egyetemis­ták válaszainak egy része szomorú evidenciának hat. Kultúrfogyasz- tásuk alapja a kereskedelmi médi­ák. Legnagyobb élvezetüket a tö­megszórakozásban lelik. Egyete­müket azért választották, mert magyarul akarnak tanulni. Ugyanakkor igen magas körükben - mintegy háromórányi - az átla­gos napi tévéfogyasztás. Olvasási szokásaik elkeserítőek: csupán 20-23%-uk olvas rendszeresen, a maradék nagyon keveset és nem minőségit olvas. Milyen hát ma a szlovákiai magyar jövő intellektuá­lis elitje az önkitöltős kérdőívek alapján? Szomorú, de elkerülhe­tetlen: kollektív életformájuk a plázajárás, és jó nagy csoportjuk szabadidejében egész nap a tévé előtt döglik. (Lamp Zsuzsa szeb­ben írja: a tévé előtt „ül”.) Korábbi szociológiai munkáiból (pl. Mozaik 2001 Gyorsjelentés [2002] és Magyarnak lenni [2007]) tudjuk, micsoda kitartó türelemmel képes fölkutatni Lampl Zsuzsa a vizsgált jelensé­gek részleteit. Most sem csaló­dunk. Ebben a könyvében is kivé­telesen izgalmas részleteket és árnyalatokat kapunk olyan jelen­ségekről, amelyekről a politika is előszeretettel locsog. Rávilágít fo­lyamatokra: „A nemzet mint érték az elmúlt hét évben nem veszített fontosságából” (48.). Kiemel ap­róságokat, amelyekre talán az egyetemek vezetése sem figyel eléggé, hogy pl. a selyések 24%-a, a nyitraiak 35% száz kilométernél távolabbról származik (17.), amely tényező befolyásolhatja az egyetemi élet szervezését. A fel­mérés alátámaszt egyes tendenci­ákat. Ilyen pl. a nemzetiség miatti hátrányos megkülönböztetés in­tenzív érzete (24. ábra). Kiderül, a magyar egyetemisták nézete szerint a magyarok hátrányos megkülönböztetése hátterében nem feltétlenül nyelvi okok áll­nak, hanem az előítélet: mert ma­gyarok. Meglepőek a Dél-Szlová- kiában élő szlovákok magyartu­dására vonatkozó állítások. Egyfe­lől, hogy pl. a Komáromi járásban 84% a magyarul tudó szlovákok aránya, de még a legrosszabb arányú járásban is 40% feletti (93.). Másfelől elgondolkodtató, hogy magyarul „azok felejtettek el, akik magyar származásúnak tekinthetők, s azok tanultak meg, akiknek nincs közvetlen magyar hátterük” (95.). Lehetséges volna, hogy épp ez a két csoport a nyelv­törvény fő célpontja? A szocioló­gus olyan figyelmeztető jelensé­gekről ír, amelyek közelebb állnak az előítéletesség és a társadalmi diszkrimináció egész Európában üldözött kategóriáihoz, mint a nemzeti(ségi) jogokhoz. Egyúttal olyan „apróságok” ezek, amelyek­ről a populista politikus gonosz módon elkapja a tekintetét. Lamp Zsuzsa tézisei annyira megalapozottak, hogy lehet velük vitatkozni. Akik értelmezik a köz­oktatásnak a nemzeti identitásban betöltött szerepét, azokat nem le­pi meg, hogy a szlovákokkal ellen­tétben, akik „számára a nemzeti hovatartozás lényegesen kisebb értékként” jelenik meg (47.), a jö­vendő magyar értelmiség azzal a (szerintem hamis) küldetéstudat­tal él, hogy magyarnak lenni büsz­keség (80-88%) és felelősség (77-78%) (62. oldal). De akad olyan válasz is, hogy „minden ma­gyar ember hős”. Követezik ebből, hogy a szlovákiai magyar iskolá­ban nemzeti alapú oktatás zajlik? S ha igen, meddig tartható ez az ál­lapot? Az a tény, hogy az iskolavá­lasztás tekintetében csak és kizá­rólag a házasság vegyes volta a döntő, akár úgy is értelmezhető, hogy az összes többi tényező (pl. az iskola minősége) egyáltalán nem befolyásolja az iskolaválasz­tást. (100.) A könyv második része (Magya­rok és szlovákok Dél-Szlováldá- ban) egyértelműen és félreérthe­tetlenül megcáfolja azt a manipu­lativ állítást, hogy a régióban a szlovákok elmagyarosodása zajla­na. Épp ellenkezőleg. Ahogy Lampl Zsuzsa írja: „Csaknem min­den tizedik (megkérdezett) szlo­vák jórészt magyar nyelvi közeg­ben nőtt fel, amiből arra következ­tetünk, hogy a szülei magyarok voltak, vagy pedig olyan vegyes pár, amelyből a szlovák félnek sem okozott gondot a magyar nyelvű kommunikáció.” A térségben semmilyen veszély nem fenyegeti a szlovákokat: sem iskoláikat, sem családi, sem nyilvános, sem hivata­li nyelvhasználatukat (108.). Mí- tosz-e hát a magyarok és a szlová­kok teljes konfliktusmentességé­ről hirdetett nézet? A kiváló szlo­vák történész, Elena Mannová sze­rint Dél-Szlovákia történelmi érte­lemben egy soha nem létezett, és ma sem létező elképzelt terület, amelyen kultúrák összecsapása zajlik, többek közt szimbolikus te­rületfoglalás formájában. A szo­ciológus ugyanitt a 22-es csapdá­jával szembesül: „Amíg a magyar fiatal magyarnak tartja magát, nem lehet az államnemzet alkotó­ja. Amint viszont államnemzeti alapon kezd önazonosulni, kezdi elveszíteni a magyarságát.” (53.) Engem mindvégig nyugtalaní­tott, feszített az az ellentmondás, hogy hogyan tekintendő az önkén­tes asszimiláció a polgári társada­lomban? És hogyan viszonyul a magyar közösség azokhoz, akik „elszlovákosodnak”? A „posztmo­dern identitás” (identitásnélküli­ség) talán pár mondatnyi vizsgála­tot megért volna. Miként annak ér­tékelése is, hogy szociológiailag mérhető-e a szlovákiai magyar családok tudatos nyelvpolitikája (pl. óvodaválasztás). És ha van ilyen, annak mik az ésszerű para­méterei a mi adott helyzetünkben? A könyv második része erősen nyelvi alapokra helyezi az identi­tás kérdését. Feltételezem, hogy az ilyen irányú nyelvészek (Szabó- mihály Gizella, Lanstyák István, Simon Szabolcs, Vančo Ildikó és más kutatók) nemcsak kincsesbá­nyaként fogják tudni hasznosítani Lampl Zsuzsa adatait, hanem to­vább is tudják finomítani, csiszolni ezt az értékes tudást. Egyjól működő polgári társada­lomban nem lehetne téma az, ami a régióban szomorú megállapítás: a szlovákok szerint Dél-Szlovákiá- ban a magyarok, a magyarok sze­rint a szlovákok „dominálnak” (129.). Ezek az egysíkú, nemzeti alapú megkülönböztetések, ame­lyekben nem jut hely pl. szakérte­lemnek vagy egyéb emberi minő­ségi mércének, egy primordiális (alacsony társadalmi tudatú és na­cionalista) társadalom képét vetí­tik elénk. Pedig ez a társadalom - a fiatal felnőttek éppúgy, mint a dolgozók vagy a nyugdíjasok - a gondjait sokkal összetettebben éli meg. Erről tanúskodnak a könyv il­lusztrációi, Csanda Máté és Csé- falvay András grafikái. Összességében a könyv tudo­mányos értéke nagyon nagy. Állí­tásai kiindulási és összevetési alap, mérce. Lampl Zsuzsa - és kutatásainak intézményi háttere­ként a Fórum Kisebbségkutató In­tézet- lassan-lassan megalapozza egy olyan komplex identitáskuta­tás lehetőségét, amely minden eddiginél tudományosabban és árnyaltabban vizsgálhatja a szlo­vákiai magyarokat mint társa­dalmi csoportot. (Lampl Zsuzsanna: Magyarok és szlovákok. Nostra Tempóra 17. Fó­rum Kisebbségkutató Intézet, So- morja, 2008) ________________________________________________ZENE A SZALONBAN Egy hemofíliás ország CSEHYZOLTÁN A Téli palota egyik termében vagyunk, a cárevics hemofíliás rohamban szenved, a cári család tanácstalan, Botkin és Lazavert doktor sem tud segíteni. Alix, a cámé kesereg, hogy épp nagy ne­hezen, négy lánygyermeke után megfogant fia örökölte ezt a rop­pant súlyos betegséget. Az udvar­hölgye azt javasolja, hívják az ud­varba Rasputint, a szent hírében álló szerzetes csodadoktort. Ras­putin megérkezik, és csodát tesz: a fiú állapota látványosan javul. A vallási megszállottság, a szent és a démoni kettőssége, a csoda és a misztérium az opera kedvelt műfaji kliséihez tartozik, s érde­kes módon az avantgárd és a posztmodem ugyanúgy kedveli, mint a romantika. Rasputin szinte ártelmezhetetlenül kettős egyéni­sége a finn Einojuhani Rautavaara számára komoly zenei kihívást je­lentett: a tomboló érzékiség és a szakralitás zenéjét mégis oly mér­tékben sikerült közös nevezőre hoznia, hogy a két regiszter egy egységes én hiteles karakterjegye lehessen. A csodák, a titkok a csel­szövések és az elhallgatások olyan szintézisét hozza létre, mely mindvégig képes fenntartani a fe­szültséget, s Rautavaara darabja nem válik a drámai erő rovására puszta zenés életrajzzá, holott dokumentálhatóan létező ala­kokkal, történeti forrásokkal, hi­telesítő eseményekkel dolgozik. A trónörökös titkolt betegsége, a hemofília központi metaforává válik: a trónörökös beteg teste a harmadik felvonás orvosi jelenté­sében már Oroszország testeként jelenik meg, Botkin és Lazavert doktor itt már csak a tehetetlen­ségi erőből kifolyólag beszél a cá­revics betegségéről, valójában az ország kórrajzát készítik el. Ebben a halálközelségben különös ereje van a csodának, melyet Rasputin képvisel, s mely sokkal inkább misztikus sorsszerű egybeesések láncolataként mutatkozik, mint­sem fel-felcsillanó káprázatként. A csodák is a kétségbeesett tehe­tetlenség minden transzcendens­nek ható jelet természetszerűleg túlértelmező közegében érvénye­sülnek. Rautavaara ragyogóan érzé­kelteti hőse kettős lényét, erre jó példa a második felvonás egyikje- lenete, melyben a „szent” női kö­vetői („rasputinki”) közt dorbé- zol, vodkát vedel, és a testiség bűnét sem mellőzi: magáévá teszi Gina (Khionia) Gusevét, az egyik apácát, illetve később egy sajátos hangsúlyokkal ellátott szeretet- tan jegyében Vera Zhukovskayá- val is érzéki kalandokba bocsát­kozik. A harmadik felvonás nyitó­jelenete a démoniba hajló ambi­valenciát a végletekig fokozza: egy merénylet után, melyet a Rasputin által meggyalázott apá­ca követ el egy püspöki megszen­telt tőrrel, a cár lányai megláto­gatják Rasputint. Kisvártatva azonban Rasputin lázálmában a cár négy lánya már mint négy le­dér nőszemély tér vissza. Az opera különösen erős vonulatát képezik Rasputin csábításai: és itt elsősor­ban ideológiai csábításról van szó, hasonlóképpen, mint Giorgio Bat- tistelli Teoréma című Pier Paolo Pasolini nyomán komponált ope­rájában, ahol egy rejtélyes idegen elcsábítja és „megrontja” egy csa­lád minden egyes tagját. Rasputin az udvar minden jelentős képvise­lőjét ideológiai befolyás alatt tart­ja, szinte minden egyes színpadi gesztusa erre irányul, miközben a vallási megújhodás nevében az egyetlen remény letéteményese­ként mutatkozik. Amíg ő él, addig él a cárevics is, hangoztatja. Vi­szonyt kezd a cáméval, a cárt könnyen meggyőzi bármiről, de még egyik majdani merénylőjével is gyanús viszonyba keveredik: (a dvd-n kábítószeresként is ábrá­zolt) Felixet például a homosze- xualitásából gyógyítja ki hipnó­zissal. Felix és Dimitri saját ambí­cióik érvényesítése miatt Irina kezéért versengnek, Rautavaara folytonosan lebegteti az érzelmi viszonyokat, miközben kettejük fellépése olyan, mintha a zsar­nokölő Harmodiosz és Arisztogei- tón modem kori paródiái lenné­nek. Heroizmusuk kissé komikus, első sikertelen merényletük (Felix cigánylánynak öltözik) pa- rodisztikus, de még az opera ha­talmas leszámolási jelenete is kisszerű (figyelemre méltó ellen­pont Felbe és Rasputin szinte „érzéki” duettje): a méreg nem hat, előbb Felix lövi le Rasputint, aki viszont felkel, majd Dimitri végez vele. A sokszorosan feltá­madó „emberfeletti” ember a transzcendens isteni küldött és a démoni karakter ijesztő kettőssé­gében semmisül meg - testileg. És Rasputin teste a trónörökös teste is, akit nem pusztán a betegség, hanem a régi világra omló hatal­mas vérvörös lobogó is maga alá gyűr. Rasputin szerepében Matti Sal- minen feledhetetlen alakítást nyújt: minden egyes megszólalá­sa élmény, a cámő Lilli Paasikivi alakításában egyszerre meditativ és érzéki, különösen kiemelkedő továbbá Jyrki Anttüa Felix Yusu- pov szerepében. Az opera zeneka­ri szövete is rendkívül erős, ex­presszív részek sokasága teremt feszültséget, a klasszikus ária műfaját árnyaltabb, önreflexív monológok váltják fel. A Finn Nemzeti Opera Kórusát és Zene­karát Mikko Franck vezényli. Nem lehet véletlen, hogy Európa ope­raszerető közönsége már mintegy két évtizede fokozottan figyel a finn operára. Rautavaara minden kétséget kizáróan az európai ope­rairodalom egyik legsikerültebb alkotását hozta létre, Vilppu Kil- junen pedig mindent megtett, hogy ez a különös zenei világ a színpadon is érvényesülhessen. (Einojuhani Rautavaara: Ras­putin, Ondine,2005) Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom