Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-09 / 6. szám, szombat
10 Szombati vendég_________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 9. www.ujszo.com Barbora Bobulová: Az én életstílusom a láthatatlanságon alapul. Magánemberként nem szeretem mutogatni magam. Tudom, hogy ez nem segít a munkámban..." Cannes után már Amerikában is elismerően írnak róla Marco Belocchio 1997-ben, a cannes-i fesztiválon bemutatott rendezése, a Homburg hercege az apai ágon szlovák, anyai részről magyar Barbora Bobulová első olasz játékfilmje volt. Sok víz lefolyt azóta a Tiberisen. A turócszent- mártoni lányból David di Donatello-díjas római színésznő lett, s ma már két kislány édesanyja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Jól indult, és azóta is szépen alakul a pályája, ugyanis átgondoltan alakítja. Az olasz film legjelesebb egyéniségeivel dolgozik. Belocchio filmjében Andrea Di Stefano volt a partnere. A Szent szív komoly belső átalakuláson áteső milliárdos in- gaüanvállalkozóját Ferzan Özpe- tektől kapta. A Bárhol vágyban Stefano Accorsi feleségét játszotta. A Kispálya (Anche liberó va bene) főszerepére Kim Rossi Stuart, a rendezőként akkor debütáló népszerű színész választotta ki. A háború véget ért Alessandro Gassmannhoz kötötte. Carlo Lizzani egy történelmi tabló, a Maria Jósé, az utolsó királyné címszerepét bízta rá. Olaszországon kívül forgatott filmjei közül talán a Szerelem a fegyverek árnyékában (In Love and War) áll az első helyen, ebben egy angol katonát (Callum Blue) bűvöl el lelki és fizikai szépségével. Barbora Bobulová lassan tizenöt éve él Rómában. Nemrég Coco Chanelt, a világszerte ismert, lázadó természetű divattervezőnőt formálta meg egy olasz-amerikai- francia koprodukcióban. A legszigorúbb kritikusai, gondolom, Coco Chanel hazájában voltak a filmnek. Hogyan zajlott le a párizsi bemutató? Szép visszhangja, és mint később megtudtam, magas nézettsége volt a filmnek. Évekkel ezelőtt, amikor már gyökeret eresztett Rómában, azt mondta, intenzíven tanul franciául, hogy az ottani rendezőkkel is kapcsolatba kerülhessen. Ha jól emlékszem, egy neves ügynökségnél be is jelentkezett. Nem könnyű lehetőséghez jutni Párizsban. A bemutatóra is úgy mentem, mint egy idegen. A francia színésznőkkel csak tökéletes francia nyelvtudással vehetném fel a versenyt. A szinkronizálást nem igazán szeretik az ottani rendezők. Ez csak akkor jöhetne számításba, ha külföldi nőt játszanék, üyen figurából pedig kevés van a mai francia filmekben. Van néhány olasz színésznő, akit időnként szerepeltetnek a franciák, de a történet nem titkolja, honnan jöttek. Szakmai szemmel melyik utat látja bonyolultabbnak? Rómából eljutni Párizsba, vagy Pozsonyból Rómába? Az utóbbit. Bár nekem ebben is szerencsém volt. Főiskolásként kiválasztottak egy olasz tévéfilm főszerepére, abban látott meg Belocchio, a Homburg hercege után pedig sorra kaptam a meghívásokat. Ezért költöztem ki Rómába. A filmiparban minden a szerencsén múlik. Jó időben legyél jó helyen. Mellettem is elhúzott már néhány vonat. Késve tudtam meg, hogy kerestek. Hetekig távol voltam az otthonomtól, s amikor meghallgattam az üzenetrögzítőmet, hogy válogatásra hívnak, már késő volt. Egyszer például szláv típusú színésznőt kerestek egy amerikai filmbe Robert de Niro mellé. Sokáig idegesített, hogy lecsúsztam a lehetőségről, de ma már úgy érzem, ami igazán fontos, az úgyis megtalál. Nem is panaszkodom, hiszen folyamatosan dolgozom. Egy francia filmben bizonyára az is központi kérdés lenne, hogy honnanjöttem. Utalni kellene rá a szerepben. Olasz? De akkor miért olyan szlávosak a vonásai? Keleteurópai? Akkor azt kellene megmagyarázni. Ismerve a természetét, elképzelni sem tudom, hogy például egy francia rendezőnek önmagát ajánlja. Még egy jól sikerült párizsi bemutató után sem. Ennyire elrugaszkodni valóban nem tudnék magamtól. Én különmentem az első találkozóra. Elolvastam, ahogy kérte, majd azt mondta: „Jó, rendben, de most látni akarom a szemedet.” Félretettem a szöveget, és szóról szóra elmondtam. Ezzel annyira megleptem őt, hogy nem is tudott hozzátenni semmit. A forgatás során aztán megtudtam: ez a specialitása. Szereti váratlan helyzetek elé állítani a színészt. Csakhogy én erre mindig kész vagyok. Engem ezzel nem lehet meglepni. Coco Chanel szerepét hogyan kapta meg? Ott a véletlen játszott közre. Egy olasz film próbafelvételén voltam, amikor megtudtam, hogy a szomszéd helyiségben is válogatás zajlik. Ismertem pár embert a stábból, benéztem, és hirtelen felötlött bennem a kérdés, hogy nekem miért nem szóltak? És altkor odajött hozzám a kanadai rendező, megegy kisebb botrány emiatt Amerikában. Az ő nevével reklámozták a filmet, és alig látni benne. „A film igazi csillaga Barbora Bobu- lova” - írták a kinti kritikusok. Miközben az amerikaiak érthetően Shirley Maclaine-re voltak kíváncsiak. A ruhák egyébként tényleg szépek voltak. Elegánsak, egyszerű szabásúak, nőiesek. Tartást adtak. Tetszettek. A fűzők miatt azonban egyáltalán nem voltak kényelmesek. Persze csak azért, mert amikor elkezdtük a forgatást, én már terhes voltam. Akkor tudtam meg, hogy babám lesz. Elárulni viszont nem akartam, mert nem szerettem volna, ha a rendező emiatt kíméletesebben bánik velem, és visszavesz az igényeiből. Közben minél jobban haladtunk előbbre az időben, annál nehezebb volt. Már a harmadik hónap vége felé jártam, és tizenkét órákat töltöttem fűzőben. szükségem. A lányaim, Lea és Anita azokat is azonnal leszedik a fejemről. Mindennel játszani akarnak. A karkötőimet, a nyakláncaimat pillanatok alatt elszakítják. Még jó, hogy nem vagyok az ékszerek megszállottja. És milyen volt Shirley, a hatvanas-hetvenes évek sztárja? Nagy művésznő finom kis allűrökkel. Sokan tartottak is tőle, de nem volt annyira veszélyes. Tíz méter hosszú volt a lakókocsija. Kinyílt az ajtaja, és megjelent egy alacsony asszony papucsban, mackónadrágban. Hozzám kedvesen viszonyult, de a három lépés távolságot megtartotta a stáb tagjaival. Mindenki lábujjhegyen járkált körülötte. Mivel Cocónak barna szeme volt, Shirley-nek és nekem pedig világos a szemünk, sötét kontaktlencsét kellett viselnünk. Időbe telt, míg rá tudták beben is az a típus vagyok, aki szeret megküzdeni egy szerepért. Akkor tudom élvezni a munkát, ha jelzik, hogy engem találnak rá a leginkább megfelelőnek. Nagyon rossz érzés lenne, ha valaki oldalról besegítene, vagy odaszólna az érdekemben. Nem örülnék, ha valaki közbejárna. Én szeretem a válogatásokat. Nézzük meg, mire megyünk egymással, képesek vagyunk-e a közös munkára, milyen a szerep, érdekes-e egyáltalán, előbbre visz-e a pályán? Özpetekkel milyen volt a Szent szív próbafelvétele? Rögtön egymásra hangolódtak? Nála minden gyorsan és egyszerűen zajlott. Megkaptam a szöveget, és azt mondta, elég, ha felolvasom. De én már fejből tudtam, úgy kérdeztem, váltottunk pár szót, és két hét múlva behívtak. Két nap alatt négy jelenet szövegét kellett megtanulnom. Sminkben és kosztümben álltam kamera elé, és meg is kaptam a szerepet. Rögtön a próba után közölték velem, hogy készülhetek, a rendező velem akar dolgozni. Ott helyben el is dőlt minden. Kétrészes tévéfilm gyönyörű kosztümökben. Gondolom, élvezte. Nem is annyira a jelmezek miatt, műit inkább azért, mert mindkét rész az enyém volt. Pedig az idősödő Cocót Shirley MacLaine játssza a filmben. Mindkét részben csak az első két-három jelenet az övé. Volt is Kemény fegyelem uralkodott a helyszínen. A rendező fáradhatatlanul dolgozott. Ha rajta múlott volna, huszonnégy órán keresztül meg sem áll. Az utolsó cseppet is kifacsarta belőlünk. Nem ismert lehetetlent. A fűm pi- kánsabb jelenetei Shirley Mac- Laine-nek jutottak, nekem a még naiv, de már nagyra törő Cocót kellett eljátszanom, aki aztán megállíthatatlanul, céltudatosan megy előre az útján. Szebbnél szebb kalapokban, ékszerekben. Engem a figura ellentmondásossága izgatott, nem a külső megjelenése. Színészüeg azok az érdekesebb pontok. Kalapot egyébként én csak nyáron hordok. Rendszerint kettőt váltogatok, többre nincs is szélni, de csak azután, hogy látta, én is kibírom. Nem zavarta a franciákat, hogy az ő híres Cocójukat szlovákiai származású olasz színésznő játssza? Nem tudom, hogyan fogadták a tényt, a párizsi bemutatón ugyanis nagyon kedvesek voltak velem. Az olaszokat pedig ez a kérdés már egyáltalán nem foglalkoztatja. Ók már rég a sajátjuknak tekintenek. A David di Donatello-díj is ezt jelzi, amelyet ritkán adnak külföldi színésznőnek. Ők már azt is megszokták, hogy engem csak a moziban vagy a tévé képernyőjén láthatnak. Hogy nem járok fogadásokra, különböző puccos összejövetelekre, ahol ott a szakma krémje. Az én életstílusom a láthatatlanságon alapul. Magánemberként nem szeretem mutogatni magam. Tudom, hogy ez nem segít a munkámban, sőt önmagam ellen dolgozom, de máshogy nem megy. Nem szeretnék folyton a figyelem középpontjában állni. Három évvel ezelőtt a velencei mustra arca lehettem volna. Én nyithattam és zárhattam volna a fesztivált. Nem vállaltam. Zsűritag már voltam Velencében, de abban a minőségben nem kellett színpadra lépnem. Pedig beszélek angolul is, franciául is, de nem vagyok az a szereplős típus. Engem a hivatásom tökéletesen kielégít, és annyi elég is belőle. Sokszor nem is értem, hogyan juthattam el eddig ilyen hozzáállással. A mi pályánkon nem is jó, ha ennyire visz- szahúzódó az ember. Privát szerencsém, hogy nekem eddig ez a stratégia is bevált. Szicíliában, egy akciófilmben állt legutóbb kamera előtt. Sajnos, nem én voltam akcióban, engem túszként kezelnek Az utolsó 48 óra című filmben. Egy kórházban játszódik a történet, mindenki a katonaság hatalmába kerül, így akarják felhívni a figyelmet a töltények kémiai összetételére, amely leukémiát okoz. Különös helyzet: én mint orvosnő az engem túszul ejtő katonának vagyok a barátnője. Egy megoldatlan szerelmi történet zajlik köztünk. A második lányom születése után ez volt az első filmem. Két ajánlatot is kaptam közben Amerikából, de friss kismamaként nem mozdulhattam otthonról. Mikor állt vissza végül is a régi kerékvágásba? Hat hónappal a szülés után. Cataniában forgattuk az akciófilmet, hatalmas káosz közepette. Rómában sem éppen nyugodt az élet, de Szicília a szabálytalanságok földje. Én Torinót szeretem. Ott még rend van és fegyelem. A rómaiak agresszióját még mindig nem szoktam meg. Róma igazából a rómaiak nélkül lenne kellemes hely. Azok, akik nem ott élnek, sokkal jobban tisztelüt a várost, mint a helybeliek. Kedvenc helye azért biztosan van a városban. Van. Otthon, a teraszon. Akkor boldog a párja, mert mindig otthon találja. Vagy kint a parkban. Főleg tavasszal és ősszel. Akkor a legkeűe- mesebb. A nyarat egy ideje Toszká- nában töltjük, a tengernél. Vagy ha csendes pihenőre vágyom, szólok az anyósomnak, és két napig nála vannak a gyerekek. Ennyi nyugalmat tudok biztosítani magamnak egy festői szigeten. És onnan jön vissza, mint példás feleség. Még nem vagyok feleség. Majd idős fejjel, ha a párommal lábújuk egymás mellett. Meghagytuk egymás szabadságát. Nem is kérdezem tőle, hova megy, kivel találkozik. Bízunk egymásban. Háziasszonynak nem vagyok ideális. Nem töltök másfél órákat a tűzhely meűett. A gyorsan elkészíthető ételeket szeretem. Töltött paprikát és pörköltet csak otthon, az anyukámnak köszönhetően eszem. Rómában üyes- mikkel nem bíbelődöm. Épp elég elfoglaltságot jelent a két gyerek. Dús életet élek, ám ha néha fáradt is vagyok, otthon nem mondom senkinek.
