Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-07 / 258. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 7. www.ujszo.com T O Z S E R Arpád KÖNYVAJÁNLÓ Észcselek, virágcsaták CSANDA GÁBOR Logikátlannak tűnhet, de nem az: a jó versek nem mindig rendeződnek jó verseskötetekbe. Tőzsér Árpád esetében ez az aggály indokolatlan; aki figyelemmel kíséri verseit, alig bírja kivárni újabb könyvét, mert együtt mindig mást kap, mint remél, mást és többet is; ami, szerkesztőről lévén szó, kézenfekvőnek tűnik - a kötetkompozíció számára éppolyan fontos, mint a benne foglaltak utómunkálatai (e tekintetben Hizsnyai verseskönyveivel mutat rokonságot). Új gyűjteményes munkáját - miként tavalyi naplóját - a Kalligram jegyzi (a szerkesztő, Szaniszló Tibor is maradt, a csodaszép borító ismét Hrapka Tiboré). A Csatavirág szakít az utóbbi Tő- zsér-kötetek alcímképző gyakorlatával: nem jelzi, hogy ezek Új versek volnának, amely címke egyébként csak komparatív természetű, irodalomteoretikusoknak szóló felhívás volt, s valójában azt jelölte, hogy korábbi kötetekből szép számmal mentődnek át itt sorok, versek, átiratok, s kapnak új kontextust. Alcímet azért kapott a könyv, Létdalok (az egyik előzékoldalon: Lét-dalok változatban), s mi sem természetesebb, hogy a korábban itt meg ott -jobb helyeken - publikált versek egyňémelyike ki- sebb-nagyobb metamorfózison esett át: címek változtak, sorok cseréltek helyet, versszakok maradtak el, s végül: néhány, még szinte frissen emlékezetünkben élő verset hiába keresünk a kötetben. A variációk lényegesebb (lényegi) része a megszólalás és a retorikai ívek irányultságát érinti. Az Ádám és Éva múltja című darab például a korábbihoz képest (a Kalligram folyóirat tavalyi májusi számában) tárgyszerűbb, szenvtelenebb és áttet- szőbb lett, az első személyű igék harmadik személyűvé távolodtak s távolították a verset magát a szerzői éntől (de így még feltűnőbb a sorvégi „Erős én”). Ennek a perspektívaelmozdulásnak az ellentétje (ellenkező iránya) figyelhető meg Az ész csele című versben (alakmását a Népszabadság hozta tavaly januárban), mely a korábbihoz képest összetettebbé vált (a Bulgakov-regény Annuska-jelene- tébe begurul Pál apostol feje is), s konkretizálódik a versben beszélő, aki az események krónikásaként határozza meg magát, egyben a szanaszét irányító felütés optikáját („Próba-halálok, próba-létek”) határozottan magához rántja: „hármat ugrott a Bronnaján, / hol der- medten magam is álltam.” Kedvenc (a könyv első olvasatából származó) versszakunk is innen, ennek a darabnak az utolsó szakából származik: „S Annuska miatt az egész, / villant a főben,Inig gurult / a köveken. A cseles ész / a szív által öl, napraforgó- / olaj a síneken a múlt.” Tartja a kötet a korábbiak fő tematikai ismérveit: ez is nem csekély bölcseleti, irodalmi, történelmi műveltséganyag mozgat meg; elsőként azonban a növényvilág megnövekedett szerepe feltűnő (lásd a címet). Míg a korábbi Tő- zsér-versek különös növényeinek (kaktusz, akantusz, mirtusz - hogy csak az egyik sorozatot húzzuk ki a sok közül) jobbára kor- és időhatározó szerep volt tulajdonítható, ezekben itt eluralg a virág ezeregy változatban: akad művirág is, meg fű és fa s növény minden mennyiségben, mintha a gazda úgy döntött volna, hogy bekeríti a botanikus kertet. Van virágének is; s akár épp ez, a Virágének című vezetheti az olvasót a kötet belsejébe, tárhatja föl a létdalok és a virágének közti szorosabb összefüggéseket: „Mondják: / a növény tudja jól, mi az: lenni.” (Ahol a dőlt betűs szót természetesen a semmi hozza rímhelyzetbe.) S igen, első olvasatra is szembetűnik a rímhelyzetek kiéle- zettsége, a párok keresettsége, tisztasága, az asszonáncok és áthajlá- sok szerepvesztése és tércsökkenése, ami akkurátusabbá, poentíro- zottabbá tesz sok verset. Megint egynémelyiket meg épp „mitteles” szabadvers-szerűsége hagy lazán, fesztelenül - ilyen például az ironi- kus-parodisztikus olvasatot is kínáló Ó jaj, föl kell kelni... A zeneiség, mármint a felfokozott ritmus szembeötlő még; azAntaiosz például így indul: „Fordul a ciklus, a színek, a lonckert” - mintegy hozva batyujá- ban a Fér/ikorritmusát is. Látható, első pillantásra sem kevés, ami a Csatavirággal bennünk történik; úgy vagyunk vele, mint a hitünkkel s erős várunkkal (nem hagyjuk el). KÖNYV A SZALONBAN Kivetkőzött angyalok SZALAY ZOLTÁN Több jellegzetes visszatérő motívum kimutatható Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kisprózagyűjteményében, ezek közül azonban kitűnik egy, mégpedig az angyaloké. Bár csak egy szövegben (Térkép) szólal meg egy „valódi” arkangyal {„Nem könnyű meló, ne hidd. Sokan azt gondolják, ez a tuti, maga a szabadság. Hogy csak röpködsz ide-oda, ott van neked külön szolgálati szivárvány, egész éves szívmobil a Jóistenhez.’”), az „angyalság” mint olyan szinte minden írásban felbukkan. A Valentin címűben például a metróaluljáróban árult, neonszínű szívet rázó, géphangon éneklő angyalok egyikét szabályosan megerőszakolják egy ceruzaelemmel. A Mansuelo-ügy címűben a Vatikán összetéveszti a tyúkvért az angyalvérrel, a Sors, nyiss nekem tért megszólítottja pedig egy előkerült régi fénykép alapján szerez róla tudomást, hogy az apja tudott repülni (,,mert én is hiába mondtam Sanyikám- nak, hogy abba kellene már azt hagyni, még avégén azt hiszik, hogy politikailag csinálja”-189.). Régi házi kedvenceinket szintén angyalokként látjuk viszont a felhők tetején ülve (Urkutyák, Űrcica), s tollas angyalként bukkan fel az utolsó oldalon az a papagáj, „aki” újratanítja velünk, hogy a hazatérés tulajdonképpen az emlékeinkhez való visszatérést jelenti. Eredetük szerint pedig nemkülönben angyalok a kötet összes többi szereplői, akiknek a szerző ezeken a történeteken, az emlékezés varázsigéin keresztül adja vissza angyalságukat. Hogy találkozzanak a közös hazatérésben; amiről a szerző legutóbbi, igazi irodalmi szenzációként ünnepelt, Magas labda című kötete egyik versének {Repülő) emlékezetes sorai juthatnak eszünkbe: „Emberruhám ha levetem, / találko- zunk-e valahol?” Ötvenegy kispróza, öt ciklusba rendezve, a kötetlen publicisztikától a fajsúlyos prózáig: az olvasó figyelme egy pillanatra sem lankad el. Ritkaság, hogy egy szerző ugyanabban az évben két ennyire figyelemre méltó kötetet tegyen le az asztalra, mint Tóth Krisztina 2009-ben: a Magas labda című verseskötet igazi költészeti csemege, folyamatos újraolvasásra buzdító darabokkal, a Hazaviszlek, jó? pedig csaknem ugyanazt a szintet üti meg, prózában. Félrevezető némelyest a kötet borítója, a pedáns testtartásban ülő malacfejű nővel: a szövegek sokkal kevésbé harsányak ennél a képnél, inkább rafi- náltan kimértek, miközben egyúttal áradóan dúsak, telítettek és olvasmányosak. A Hazaviszlek, jó? legfőbb erényei közé tartozik, hogy miközben játékba hozza a - legfőképp nyugatos - hagyományt, nem válik kimondottan „irodalmivá”; ilyen „felelőtlenséget” egy tárcanovella amúgy sem nagyon engedhet meg magának. Tóth Krisztina nem csak a költészetében a klasszikus formák híve: prózája is sokkal közelebb áll a századelő nyugatos mestereinek írásművészetéhez, mint a tájainkon a nyolcvanas évek során meghonosodott posztmodern beszédmódhoz; nyugodtan kijelenthető, hogy Tóth Krisztina napjaink Kosztolányija. Nincs könnyű dolgunk, ha ki akarnánk emelni néhány darabot a kötet sokoldalú és változatos kínálatából. A metróaluljárók világából tudósító Valentin mellett kitűnik például a Kamu, amely, bár egyáltalán nem rugaszkodik el a hétköznapok sivárságától, mégis egy rendkívüli szerelmi történet, a végsőkig csupaszított nyelven előadva, vagy a Disznósajt, amely egy óriási novella szenvedélyekről és averziókról: Csehov sem írhatta volna meg nagyszerűbben. Találhatunk a kötetben beszámolót a mai Magyar- ország kiábrándító közéleti viszonyairól, vagy ironikus tárcanovellát egy hajléktalan média-pályafutásáról. A hitelesség pedig sehol sem szenved csorbát. Ami az „angyalizmus” mellett megkerülhetetlenül szembetűnik, a Hazaviszlek, jó? szövegeit olvasva, s már a köteteim is kiemeli: az utazás motívuma. Talán a legjobb közlekedés közben olvasni ezeket a kisprózákat: buszon, villamoson, metrón, vonaton, s mivel általában néhány oldalas szössze- netekről van szó, kiválóan alkalmasak rövid távolságok leküzdése közbeni „fogyasztásra” is. Tóth Krisztina elképesztő leckét ad mindazoknak, akik lebecsülik a kicsinél is kisebb prózai műfajokat, elsősorban a tárcát: rendkívül hatásosan szemlélteti, hogy egy tárcakötet ugyanúgy lehet monumentális, ahogy egy vaskos nagyregény. (Tóth Krisztina: Hazaviszlek jó?, Magvető, Budapest, 2009. 244 oldal, 2690Ft) F0LY0IRAT-AJANL0 Palócföld Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat LV. évfolyam • 2009/5. Csobánka Zsuzsa, Fecske Csaba, Payer Imre, Szászi Zoltán, Vass Tibor verse ■ N. Tóth Anikó beszélgetése Hunčík Péterrel • Bedecs László, Lapis József tanulmánya A legfrisebb Palócföld KENÉZ BORBÁLA Sok jó szöveggel és képpel jelent meg a Palócföld újabb, idei utolsó előtti száma. Figyelmemet leghosszabban s Radnóti-cente- náriumra készült összeállítás kötötte le, azon belül is az „Ennyi az emberi élet!” című memoár, mely a ma nyolcvannyolc éves nazaré- nus Papp Lajos élettörténetét meséli el. Pontosabban annak első fejezetét: a fegyveres szolgálatot megtagadó férfi, miután halál- büntetését börtönre változtatják, 1943 nyarán kerül az ún. „hívő század” kötelékébe a szerbiai Borban - a bori táborból pedig ugyanabba a gyalogmenetbe kerül, amelybe Radnóti Miklós is. A terjedelmes emlékiratot Csapody Tamás előszava vezeti föl. A versek közt Payer Imre, Fecske Csaba, Csobánka Zsuzsa, Vass Tibor és Szászi Zoltán alkotásai, a prózát (Frideczky Katalin, Zsibói Gergely és Novák Zsüliet) Szávai Attila tárcarovata előzi meg, a már említett Radnóti-összeállí- tásban két tanulmányt találunk: Balázs Beáta a Radnóti-életmű helyét (helyzetét) vizsgálja a magyar irodalmi kánonban, Lapis József (Az évszakok retorikája) a Szerelmes vers és a Mint a halál című Radnóti-versek csend-, hó- és halálmot(vumait elemzi. A Kutatóterület rovata Vincze Dániel tanulmányát közli (Adalékok Pyrker János László irodalmi tevékenységéhez), Bedecs László pedig Lanczkor Gábor költészetét vizsgálja, verseskötetei sorrendjében, a vallásosságot és a keresztény motívumkört figyelve bennük (Keresztény és közép. Közelítés Lanczkor Gábor költészetéhez), kitérve a versek intellektuális és műveltségi-kulturális hátterére is. A Találkozási pontok rovatban N. Tóth Anikó beszélget Hunčík Péterrel Határeset című regényéről (Vitézek, kémek, atléták: kamaszok a lélek labirintusában), az Ami marad kritikai rovatban három recenzió kapott helyt; Búzás Huba a Kísértetek kora című Suhai Pál-verseskötetet (és általában e költészet jellemzőit) mutatja be, Csongrády Béla a Visszajátszás című Gyertyán Ervin-em- lékezést, Csehy Zoltán pedig Juhász Katalin legújabb, Látod, duzzad című verseskönyvét: ,A térfigyelő kamera szeme és a lírai én látásmódja kétségtelenül rokonítható technikákat működtet: és ami különlegesen izgalmas, az az, hogy Juhász Katalin a belső érzelmi rezdülésekről is úgy beszél, mintha a szavak között kellene megfogalmaznia a verset magát.”
