Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-28 / 275. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 28. www.ujszo.com Štefan Šutaj: „Az állam akkor erős, ha polgára érdekelt közügyei intézésében, ha az államot magáénak vallja, ha világosan kimondják, hogy ez az ő állama" A közös olvasókönyv az első lépés (Somogyi Tibor felvétele) Idén negyedik alkalommal találkoztak a szlovák és magyar történészek a közös történelemtankönyv kérdésében. A Balassagyarmaton megrendezett konferencián a készülő kötet szerzői túlmentek a kötelező udvariassági körökön, nemegy felszólaló kritikus hangnemben mutatott rá a két nemzet történelemszemléletének negatív oldalaira, sztereotípiáira. Štefan Šutajjal, a magyar-szlovák történészbizottság szlovákiai társelnökével beszélgettünk, elsősorban a készülő kötetről. MÓZES SZABOLCS Mikor lát napvilágot a közös szlovák-magyar történelemtankönyv, s főként, milyen formában? Tankönyvként vagy segédanyagként, olvasókönyvként? A mostani közös konferenciánk is megmutatta, hogy számtalan kérdés van, melyet tisztáznunk kell még. Ezeket a kérdéseket - terminológia, befejezetlen kutatások, a partnerek közötti kommunikáció, az egyes történetírások állapota - nem ugorhatjuk át anélkül, hogy ne tennénk helyre a dolgokat. Ezek tisztázása nélkül nem írhatunk olyan tankönyvet, mely megfelel a két nemzet mentalitásának, történetírási hagyományainak, tapasztalatainak, képességeinek. Azt, ami a sajtóban és a politikai diskurzusban tankönyv néven jelenik meg, mi olvasókönyvnek, pedagógiai segédanyagnak hívjuk. Egyben ez az első lépés egy, a szó hagyományos értelmében vett közös tankönyv kiadásához vezető úton. Az elejétől „csak” egy olvasókönyv elkészítése volt a cél? Kérdezem ezt azért is, mert az elmúlt években mindenki - gondolok itt főként a politikusokra - tankönyvről beszélt. Téves volt az interpretáció? Nem mondanám, hogy tévedésről volt szó, habár az elejétől olvasókönyvként készült. Bizonyos dolgok szimbolikusan más elnevezést kapnak, mint amik a valóságban. Például az 1946-os úgynevezett áprilisi egyezményt nem áprilisban, hanem márciusban írták alá. Több hasonló szimbólumot lehetne találni történelmünkben, melyek valójában másként működnek, mást jelentettek, mint amit a nevük takar. Az elejétől, ahogy elkezdtük ezt a projektet, éreztük, hogy ennek ilyen kockázatai is lehetnek, hogy nem ugorhatjuk át a fejlődés több szakaszát. Nincs is erőnk és hatalmunk sem folyton kiigazítani a politikusokat és az újságírókat, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett tankönyv lesz, hanem egy olvasókönyv. Van, aki monográfiának hívja - például Ján Mi- kolaj oktatásügyi miniszter -, mi olvasókönyvnek, segédanyagnak nevezzük. De alapvetően a monográfia megnevezéssel sincs baj. Kinek készül ez az olvasókönyv? Elsősorban a tanároknak, diákoknak szánjuk. Ez a könyv az első lépés lenne azon a hosszú úton, mely a közös, valódi, a szó hagyományos értelmében vett tankönyvhöz vezet. Első találkozásaink alkalmával három célt tűztünk ki magunk elé. Az első: a közös történelmet taglaló szövegek, közös tanulmányok kiadása. A második cél antológiák, dokumentumok összeállítása, melyek áttanulmányozásával a történelem iránt érdeklődők saját véleményt tudnának alkotni a múltról. A harmadik cél pedig egy közös tankönyv kiadása volt. Terveik szerint, illetve ismerve a munka tempóját, mikor kellene megjelennie az olvasókönyvnek és mikor a végcélnak, a közös tankönyvnek? Szarka László, a bizottság magyar társelnöke 10-15 évről beszélt... Igen, én is úgy vélem, hogy ennyi idő is eltelhet a tankönyv megjelenéséig, de a mi feladatunk lesz egyben egy olyan következő történészgeneráció kinevelése is, amely folytatná az általunk megkezdett munkát, és ismét egy lépéssel előbbre jutna. Ami az olvasókönyvet, monográfiát illeti, amint a mostani konferencián is kiderült, jó úton halad az elkészítése. A szerzők kommunikálnak, találkoznak a konferenciákon ennek a csoportnak idén ez már a negyedik találkozója volt. Ha minden jól megy, a szerzők évvégéig vagy jövő év márciusáig leadják a szövegeiket, melyekkel ezután a szerkesztőtanács kezd el dolgozni. A hagyományos szerkesztési eljárás mellett fontos szerepet kap a fordítás is, hiszen, mint láthatjuk, néha ugyanarra más és más szavunk van. Tehát legalább egy év, míg nyomtatásban megjelenik. Igen, nyár elejéig kiadásra kész lehet. Szlovák részről nincs a kötet kiadásának pénzügyi akadálya. Müyen példányszámban jelenik meg a könyv, ki mindenki kapja meg? Természetesen a példányszám attól fog függeni, hogy mennyi forrást különítenek el erre a célra. Prioritás számunkra, hogy minden iskolába eljusson, hogy minden könyvtárban fellelhető legyen. Az iskolákon keresztül pedig aztán hozzájuthatnak a történelemtanárok is. Legutóbbi, rozsnyói találkozónkon hangzott el a gondolat, hogy az interneten is közzétegyük a művet - ezt nagyon jó ötletnek tartottuk. Mivel ez nem kommersz kiadvány, a szerzők és a kiadók nem ebből akarnak meggazdagodni, nem hiszem, hogy gond lenne az egész könyv interneten történő publikálásával. A konferencián többen is felvetették, hogy közös tankönyv helyett, mely úgyis csak sok-sok év után jelenhetne meg, eredményre vezetőbb lenne, ha a létező nemzeti tankönyveket változtatnák meg. Hiszen a diákok a történelemmel főként ezeken a tankönyveken keresztül találkoznak. Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy ez járható út lenne. A tankönyvek ugyanis más módon készülnek, ráadásul mindkét állam oktatási, tankönyvkiadási rendszere más - nálunk például egy, Magyarországon viszont számtalan tankönyvcsalád létezik. A tankönyvek másképpen készülnek, megírásukra pályázatokat írnak ki, a tankönyveket bizonyos kerettantervek alapján kell készíteni. Ez egy kicsit más vonal. A tankönyveket bizonyos évfolyamok számára írják, ha tehát kutatásaink eredményét a tankönyvekben kívántuk volna megjelentetni, akkor gyakorlatilag öt tankönyvet kellett volna írni, az ötödiktől a kilencedik osztályig, nem beszélve a középiskolai tankönyvekről. Félő, hogy ezt tech- nikaüag nem tudtuk volna biztosítani, arról nem is beszélve, hogy a bizottság munkájában részt vevő szakemberek közül kevésnek vannak didaktikai tapasztalatai, a tankönyvíráshoz teljesen más gyakorlat kell, mint egy monográfia vagy szakmai publikáció megírásához. Én sem írok alap- és középiskolai tankönyveket. A kritikus hangok feltehetően arra gondoltak, hogy hiába íródik meg másféle szemléletmód szerint az új olvasókönyv, hiába „rántják le a leplet” a kölcsönös megértést mérgező sztereotípiákról, ha a diákok a következő évtizedekben is a régi szemléletben írt tankönyvekből fognak tanulni. Nem volt járható ez az út. Egymásfél évtized múlva megjelenhet egy közös tankönyv, de most nem tudtuk volna ezt megvalósítani. Ön a közös tankönyvet készítő csoport mellett egyben a szlovák-magyar történészbizottság szlovákiai társelnöke is. Müyen múltra tekint vissza a szlovák és magyar történészek együttműködése? Nem mi vagyunk az első történészgeneráció, amely együttműködik. A két világháború között objektív okokból még nem volt meg az együttműködés lehetősége, a kommunikáció a szocializmus időszakában kezdődött - természetesen a kor sajátos viszonyaihoz igazodva, a proletár internacionalizmus jegyében. De legalább megtalálták a kor történészei az egymáshoz vezető utat, leültek, találkoztak, keresték a közös pontokat, azt, ami összeköt, illetve elválaszt minket. A korábbi évtizedek történészei viszont nem jutottak el odáig, hogy egy közös olvasókönyvet készítsenek - tehát az, ami most készül, több, mint ami eddig valaha volt. Amit még a most készülő olvasókönyv kapcsán kiemelnék: a közös kötet készítését számos egyéb kísérőrendezvény egészíti ki. Középiskolákba járunk, diákoknak mutatjuk be közös történelmünket, konferenciákat szervezünk, melyeken a széles közvélemény is részt vehet, a pozsonyi és a budapesti kulturális intézetekben tartunk rendezvényeket. Ezeknek is köszönhetően céljaink bekerülnek a közvélemény tudatába, mindemellett pedig az is célunk, hogy elősegítsük a tárgyilagos, szolid diskurzus létrejöttét, folytatását, ami a történelemmel való nacionalista visszaélésekkel szemben is védelmet jelenthet. Hogyan formálódik a közös szlovák-magyar történészbizottság, kik dolgoznak benne? A Szlovák Történésztársaság rendes közgyűlésén megválasztja a szervezet nemzeti bizottságának tagjait - ez évente legalább kétszer ülésezve egyfajta végrehajtó szervként működik -, mely testület aztán dönt arról, kik legyenek szlovák részről az egyes közös történészbizottságok tagjai. Több ilyen bizottság van, gyakorlatilag minden szomszédos állammal van üyen közös testületünk. A nemzeti bizottság - melynek jelenleg Dušan Kováč az elnöke - gyűlésén megbíz egy történészt azzal, hogy vezesse ezt a közös bizottságot. A kinevezett elnök ezután tagokat jelöl, melyeket a nemzeti bizottság hagy jóvá. A tagságot a megbízott elnök különböző szempontok alapján választja ki: igyekszünk, hogy minden korszakkal foglalkozó szakember helyt kapjon benne, lehetőség szerint több intézményből is nevezünk szakembereket, és igyekszünk, hogy minden ismert szakember helyt kaphasson a bizottságban. Emellett pedig általában úgy állítjuk össze a tagságot, hogy lehetőség szerint több generáció is képviseltesse benne magát. A bizottságnak 10 szlovák és 10 magyar tagja van. A magyar tagokat hasonló rendszer alapján választják ki a magyarországi partnerszervek. A tagokat általában legalább öt évre választják, mivel a történésztársaság közgyűlése is ötévente ülésezik. De ez alapvetően a tevékenységtől függ, ha nem folyik rendszeres munka, akkor a „megbízatási idő” lejárta előtt is új elnököt választhat a nemzeti bizottság. História est magistra vitae. Érvényes ez a mi esetünkben? A konferencia nyitó felszólalásában utalt rá, bogy a közép-európai térségben nem tanulunk a múltból, amit egy nemzet korábban kisebbségként kért, azt többségként rendre elfelejti megadni az éppen aktuális ki- sebbségnek. Arra próbáltam rámutatni, hogy az államok hogyan viszonyúinak a kisebbségi etnikumokhoz, és ezek az etnikumok hogyan viszonyulnak az államhoz. A történelmi Magyarország és a Csehszlovák Köztársaság szétesésén keresztül próbáltam rávilágítani, hogy ezek az államok mintha mindig féltek volna a saját kisebbségeiktől. Ennek az eredménye pedig az volt, hogy a kisebbségek nem bíztak saját államaikban, az úgymond, hazafiság hiánya lépett fel. A természetes lojalitás helyett az államok igyekeztek kikényszeríteni a hazaszeretetei. A szlovákoknak lojálisoknak kellett lenniük a magyar állammal, hogy ne legyenek problémáik, a magyaroknak pedig Csehszlovákiában úgyszintén lojálitást kellett mutatniuk, nehogy árulónak és ellenségnek nyilvánítsák őket. Ez a tanulság ma is aktuális. Megfogadták ezt a tanulságot a mai politikusok? És most nemcsak a jelenlegi kormány- koalícióra gondoltam, hanem úgy általában az elmúlt évtizedek közéleti szereplőire. Az a kérdés, hogy tudatosítják- e mindezt. Úgy vélem, a politikusok elfelejtették ebből a szempontból vizsgálni ezt a kérdéskört. Az állam akkor erős, ha polgára érdekelt közügyei intézésében, ha az államot magáénak vallja, ha világosan kimondják, hogy ez az ő állama. A vüágháború előtti történelmi Magyarországon és a két világháború közötti Csehszlovákiában viszont azt hangsúlyozták a kisebbségeknek, hogy „ez a mi államunk, nem a tiétek”. Ezután a kisebbségekhez tartozók jogosan tették fel a kérdést: és akkor hol az én államom? A következő lépés pedig az volt, hogy körbenéztek, s keresték, hol találhatják meg azt az országot, mely azt mondja nekik: „ez a ti államotok”. Nem érvényes ez a mára is? Azt hiszem, kérdésében benne a válasz is...
