Új Szó, 2009. október (62. évfolyam, 226-252. szám)

2009-10-10 / 234. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. OKTÓBER 10. Szalon 15 KÖNYV A SZALONBAN A lakótelep szimfóniája SZALAY ZOLTÁN Kivételes figyelmet kapott a kö­zelmúlt szlovák irodalmi életében mind kritikai, mind olvasói körök­ben Jana Beňová Plán odprevádza­nia (A hazakísérés terve) című re­génye, amely 2008-ban jelent meg Pozsonyban. A szerző hatodik kö­tetéről van szó, s míg az előzőek af­féle „titkosított” kiadványoknak számítottak (Parker c. regényét pl. állítólag az egész országban mind­össze két fővárosi könyvesboltban árulták), a Plán odprevádzania át­törést hozott (az Anasoft Litera nevű tekintélyes szlovák irodalmi díj tíz döntőse közé is bekerült). S úgy tűnik, nem csak a szerző életművén, hanem a szlovák pró­zairodaimon belül is. Nem hagyományos regényről van szó, ez hamar kiderül, elég kézbe fognunk és alaposabban szemügyre vennünk a kötetet. Kü­lön figyelmet érdemel már a védő- borító is, amely egy széthajtogat­ható térkép-plakát, egy rejtett idé­zettel a szövegből. A térkép Po­zsonyt ábrázolja, a várost, amely központi jelentőséggel bír a re­gényben: tulajdonképpen egyik (ha nem „a”) főszereplője. Kiemel­ten pedig a Duna jobb partján elte­rülő hatalmas lakótelep, amely egész Közép-Kelet-Európa egyik legnagyobb lakótelepe: az egykori Ligetfalu, mai Petržalka. A lakóte­lepi lét a maga kisszerűségével, tö­redékességével, befejezetlenségé- vel, unalmával, durvaságával, da­rabosságával: maga a regénypoé­tika. A regénynek vagy antire- génynek nincs valódi cselekmé­nye, történettöredékek, életképek, rövid eszmefuttatások, lírai szö­vegegységek, enigmatikus álomle­írások, akár jelszavaknak is beillő rövid „beszólások” alkotják. A hi­ányérzet hozzátartozik ehhez a szövegszerkesztéshez, a szerző minél apróbb darabokra tördeli a szöveget, egyre csak semlegesíti, pitiáner részletekkel tölti fel. A számtalan apró darabkából azon­ban felépül valami, ami ugyan töké­letlen, primitív, esetlen, de nyil­vánvaló, hogy nem is lehet más. El- hibázottság, eszelősség, menekvés, mámor: egy kiúttalan labirintus, akár a ligetfalui/petržalkai lakóte­lep utcaszövevénye, ahol senki sincs otthon, s ahonnan a „város” elérhetetlen távolságban van. A lakótelepmítosz vissza-vissza- térő eleme a szövegnek, ezzel in­dul, s ebből erednek az összes töb­bi szálak: ez tartja össze a szerep­lőket, a „Négyek” csapatát, akik mind afféle örök vesztes figurák, a lakótelepi sivatagban rekedt, elfu­serált művészek. A Négyek gyüle­kezőhelye a Café Hyena nevű ká­véház, amely már nevében vissza­utal magára a környezetre: a hié­nák, náciivadékok, sötétlelkek vi­lágára. A lakótelep átlaglakójának arca olyan, akár a túrós tarkedli, a halálkultusz követője, nekrofil és xenofób. Nem vallja be, hogy petržalkai, ha útbaigazításért for­dulnak hozzá, annyit mond, nem idevalósi. (,,»Te sem? Ez különös! Van itt egyáltalán valaki, aki ide­valósi?«”- 121.) A lakótelep nega­tív mítoszát az egyik szereplő (jel­lemzően idegen nevű, ahogy az összes többi), a mosatlanszájúsá- gáról nevezetes Elfman foglalja össze: „...a petržalkai genius loci abban rejlik, hogy egy idő után itt mindenki úgy kezdi érezni magát, mint egy faszkalap, aki semmire sem vitte az életben” (80.). Vagy egy következő sommás meghatározás Elzától, a regény kulcsszereplőjé­től: „Valaki fosást kap, ha Egyip­tomba utazik. Mi akkor szoktunk kapni, ha hazajöttünk. Petržal­kám.” (15.) Kitörési lehetőség nincs sok: az álmok, az őrület és - az írás. Elza a saját regényét írja, amelynek címe természetesen A hazakísérés terve; az újdonságnak aligha nevezhető posztmodern trükk bukkan tehát fel: a regény­írás maga a regény témája. Ez azonban egyáltalán nem fojtja el a szöveg valóságérzékét. A négy bizarr antihős, Elza, lan, Rebeka és Elfman váltakozva me­sélik saját kis történetecskéiket, de a szerző nem ragaszkodik semmi­féle szigorú narrációs rendszer­hez, önkényesen váltogatja az el­beszélői nézőpontot. Végül is mintha az egész történetet Elza mesélné, aki néha átadja a szót a többieknek; a mindentudó elbe­szélő is egy kicsit Elza szemszögé­ből láttatja a világot. A zavaros el­beszélői technika azonban egyál­talán nem zavaró: amint az olvasó felveszi a ritmust, könnyen ido­mul a szaggatott, fragmentálódott tempóhoz. A regény egyáltalán nem leple­zetten igényt tart rá, hogy kultusz­regényként kezeljék. Egy generá­ció regénye szeretne lenni, a szoc- reál szikár valóságában szocializá­lódott, a lakótelep kilátástalansá- gában és idegenségében felnőtt generációé. Ezt a generációt „kí­sérné haza”. Ez az igény sajnos visszavesz valamit a szöveg valódi erejéből: parttalanságából, kedves önzéséből, önkényes csapongásá- ból, nem válik azonban annyira görcsössé és nem uralkodik el annyira a szövegen, hogy ne kere­kedhetne felül annak üdítő oldala. Tulajdonképpen a szöveg nagy ré­sze arra épül, hogy megcáfolja az első oldalon szentenciaként rögzí­tett tételt: „Petržalka egy olyan te­rület, aholazidőneknincs semmifé­le szerepe.” Fokozatosan kiderül ugyanis, hogy az eltűnt időt meg lehet találni valahol még a lakóte­lep időtlenségében is: a gyerek­korban, a fiatalkori emlékekben, amelyek felszínre törnek, hogy az­tán eltűnjenek, minden újra szer- tefoszoljon. Töredezettsége gyakran film­szerűvé teszi a szöveget: rövidke snittek, elharapott jelenetek, nagy csöndek. A nyugodtan, mélyen lé­legző városban pénztárgépzaj visszhangzik, csengőén játssza a maga monoton szimfóniáját: „Re­beka elképzelte a földet, ahogy a világűrben kering, szinte hangtalan, csak ez a szüntelen szignál szimfó­nia hallatszik: PIK... PIK... PIK- PIK... PIKPIKPIK... PIK..." (53.) Különösen hangsúlyos szerephez jutnak a „talált történetek”: kávé­házban, villamoson, a papírvékony panelházfalak túloldalán elhang­zott párbeszédtöredékek. Egyes fe­jezetek (pl. a hatodik, Tél című) szinte teljes egészében az ilyen el­csípett beszélgetésfoszlányokra épülnek, mindenféle kommentár nélkül. Arctalan, teljesen ismeret­len emberek szövege, feltűnnek, aztán újra visszahullnak a homály­ba: maga a lakótelep beszél. A szer­ző több metaforát kipróbál ezekkel a hangokkal kapcsolatban: a lakó­telep müezzinjei, denevérek, ame­lyek saját hangjuk visszaverődése alapján határozzák meg a helyze­tüket (tulajdonképpen: a létezésü­ket). A lakótelep mint közös fedél­zetköz. Ahol Elza és lan úgy rejtőz­ködik szeretkezés közben, akár a nácik elől bujkáló zsidók egy pin­cében. A pusztán leíró részek tehát vegyülnek a szereplők, elbeszélők kommentárjaival, amelyek he­lyenként túlsúlyosak, illetve túlír­tak, jobbára azonban hatásosak és kiegyensúlyozottak. A regény nyelve a végsőkig le­csupaszított, mégsem hiányzik be­lőle az a nőies báj, amely áttör a la­kótelepi valóság durva felszínén - e nélkül talán olvashatatlanul kí­méletlen lenne az ábrázolt/lét- rehozott világ. A szövegen meglát­szik, hogy szerzője költőként in­dult: gyakoriak a lírai betétek, amelyek gyakran elnyomják ma­gát a mesét. Az apró történettöre­dékek maguk is felfoghatók len­nének különálló versdarabokként, így összegyűjtve pedig egy erőtel­jes lakótelepi szimfóniát alkotnak. Jana Beňová regénye őrült, zak­latott kitörési kísérlet, végső soron azonban mégis inkább realista val­lomás a megoldhatatlan otthonta- lanságról, az intézményesített gyökértelenségről, a génekbe ivó­dott arctalanságról, egy vadonatúj mítosz keretei között. (Jana Beňová: Plán odprevádza­nia. Koloman Kertész Bagala, Po­zsony, 2008.128oldal) CHANDOS Elizabeth Maconchy Independent Opera Dominic Wheeler ZENE A SZALONBAN Egy pamlag élete CSEHY ZOLTÁN Milyen lehet egy minden hát­sót befogadó kanapé élete? Mit hall, mit tapasztal, mit érez a létből egy közönséges pamlag? Főként ha a pamlag nem is az, aminek látszik. Az átváltozás mítosza és átváltoztatás képes­sége időtlen idők óta foglalkoz­tatja az ember fantáziavüágát, és ezek megjelenítése az operák egyik kedvenc terepe is. Elisa­beth Maconchy A pamlag című vígoperájában a kicsapongó éle­tet élő főhőst azzal bünteti va­rázserővel megáldott, egy fékte­len házibulira véletlenül beállí­tó, erkölcscsősz (ennek ellenére barátságos humorral megalko­tott) nagyanyja (Josephine Thorpe), hogy mindaddig pam- lagként kénytelen létezni, míg egy pár nem szeretkezik rajta. A szerelmes hazugságok nagy­mestere, a csábító méz-máz ró­zsaszín ködbevonója, a macsó Dominic herceg (Nicholas Shar- ratt) így válik azzá a tárggyá, amelyen hódításait elkövette. Ez a tárgyiasult létezés a ta­pasztalás iskolája kíván lenni, mely a test (a szabad szerelem) lehetőségeit a hozzájuk rende­lendő lelkiekkel együtt tálja Dominic elé. Maga a helyzet szinte adja a zene változatossá­gának igényét: s Maconchy (a szövegvilághoz jól kötődő) ra­dikális eklektikája ki is aknázza a lehetőségeket. Puccini, Bee­thoven kifigurázása, megidézé- se éppúgy céltáblája lesz, mint a populáris zene vagy az ope­rett világa. Áriákat is kreál, a darab egyik dramaturgiai pont­ján megszólal egy kifejezetten sikerült kacagóegyüttes, fel­csendül egy derekas keringőpa­ródia is, Maconchy valóban bri­liáns módon szórakoztat, joggal mondja a kritika, hogy helyen­ként szinte offenbachi lélek mo­toszkál az opera komikus fel­építményében, a hallgató mégis olykor soknak érzi a felvitt szí­neket, felületesnek a lefedése­ket, és nem képes egységben látni Maconchy vemakuláris zenei nyelvét. Kimagasló vi­szont Maconchy teljesítménye a felületes udvarlások mögötti erotikus vágy leleplezésének megjelenítésekor, az érzékiség és a varázslás motívumainak egybekapcsolásakor. A jellem- ábrázolás is sikeres, kivált üde a pamlagon a partin található fér­fiakról fantáziáló három nőalak (Laura, Yolande és Lucille) je­lenete, de a pamlagságnak kö­szönhetően in flagrante delicto elcsípett Monique (Sarah Ty­nan) karaktere is aprólékosan kidolgozott. A cédé másik egyfelvonásosa sokkal komplexebb zenei nyel­ven szólal meg. Az elutazás tár­gya meglehetősen misztikus: a végső útról szól. Julia (Louise Poole) a tükre előtt szépítkezik, amikor gyászmenetet vesz észre az ablakból: az élen a férje, Mark (Hakan Vramsmo) halad. Nemsokára ráébred: a saját te­metését nézi. A hazatérő félj egyszerűen nem látja őt, hiszen ő már a szellemvilág része. Juha saját halála lassan tudatosul: egy autóbaleset emléke dereng fel, majd rendkívüli érzékletes- séggel idéződnek meg az első találkozás, a boldogság emlékei. Úgy alakul ki fergeteges szerel­mi duett, hogy a résztvevők gyakorlatilag önmagukba zárt­ságukban, külön világukban ma­radnak, csak a hangok szürem- lenek be a színpad közös idejébe és terébe. Juha végül ráébred: mennie kell, összepakol, és vég­legesen elhagyja Mark és a saját életét. Maconchy itt is hagyo­mányos zenei nyelvet használ, ám sokkal egyöntetűbben, mint korábban, szinte örvényszerűen elmélyülőt. Rendkívüli érzékkel képes lebegtetni a tragikus mo­tívumrendszer és az erotikus­nosztalgikus izzás terében rezgő szenvedélyes megnyilvánuláso­kat. A zene itt angolosabb karakterű, kivált mestere és ta­nára, Vaughan Williams világá­val rokon. Elisabeth Maconchy saját be­vallása szerint nehezen találta meg a helyét a radikálisan maszkulin angol zenei életben, s nemegyszer a fejéhez vágták, hogy „ahhoz képest, hogy nő, elég jól komponál”. Ezek a leki­csinylő szövegek inkább A pam­lag főszereplőjének szájába il­lenek, és csakis átváltozása előttre. Maconchy világát közel fogja érezni magához a közép­európai hallgató, hiszen a zene­szerzőnő prágai évei nem ma­radtak hatástalanok zenéje te­kintetében sem: Prágában is­merte meg többek közt Janá­ček, Erwin Schulhoff, Josef Suk és Bartók Béla világát. Az Indi- pendent Opera zenekarát Do­minic Wheeler vezényli. (Elizabeth Maconchy: The Sofa - The Departure, Chandos, 2009.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom