Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-09 / 208. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 9. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ ROSSZ1JSZKAJA GAZETA Oroszországot és Amerikát semmi nem választja el, számos tényező egyesíti, elsősorban a világ sorsáért viselt felelősség - írta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a Rosz- szijszkajaGazeta orosz hivatalos lapban. A nyári moszkvai orosz-amerikai csúcs megmutatta, hogy mindkét ország a konstruktív pragmatizmust követi. Anézeteltérésekegy része fennmarad, de együtt kell működni. Moszkva látja, hogy csökken a konfrontativ politikára irányuló kereslet, amit az amerikai elnökváltással hoz összefüggésbe. Moszkva Ame- rika-ellenességeként egyesek csak azt tüntették fel, hogy Oroszország nem értett egyet a volt amerikai vezetéssel, (mti) HA JOBBAN MEGNÉZIK, NINCS IS MEGVERVE ÉS NEM IS HEDVIG AZ. EZ CSÁKY PÁL PARÓKÁVAL! (Gyenes Gábor karikatúrája^ Klasszikusnak nyilvánították Szergej Mihalkovot, az orosz himnusz kétszeres szerzőjét Dicshimnuszok visszfénye Látszólagtényközlőszenvte- lenséggel tette közzé az orosz Interfax a 96 éves himnuszköltő halálálhírét. Amegfogal- mazásból azonban kiérződőtt egyfajta, akétszeres szövegíró és többszörös szövegátíró erkölcsi minősítésén felülemelkedő érdem sejttetése. Pár nap múltán, magán a temetésen ez márugyan kimondatlanul, de egyértelművévált. KISS JÓZSEF A költőt, aki nem gyermek- és állatmeséivel lett népszerű, hanem a sztálini szovjet himnusz alkotójaként vált ismertté, a kiváló személyiségek nyughelyén, a Novogye- micsiji temetőben, a Megváltó Krisztus-székesegyház főtemplomában ravatalozták fel, s a gyászmisét Kirill pátriárka, az ortodox egyház feje mutatta be. Az orosz államfő részvétnyilvánításában „a hazai irodalom klasszikusának” nevezte az elhunytat, s aligha férhet kétség hozzá, hogy e méltatás a szöveg szerzőjének szólt. A sztálini himnusz fürdőszobai születése A temetés után a sajtóban felelevenedtek a leköszönő évezred végnapjainak történései. Ezek között jócskán vannak szórakoztató, kabarészerű elemek, amelyek érzékletesen tükrözik a Putyin által kezdeményezett új, az egykori sztálini fogantatású, többszöri módosítás után jóvágyott himnusz körüli hangulatot. Például az arról folyó vitát, hogy a törvény messzemenő szigorával kell fellépni, ha valaki részegen énekli az új himnuszt, s az sem tűrhető, ha annak szárnyaló dallamait sztrip- tíz-show aláfestő zenéjeként akarják felhasználni. Állítólag ilyesmi megtörtént. De az immár matuzsálemi korba lépett régi-új szerzőt plágium vádjával is illették. Szergej Mihalkov a „népek atyját” még Hruscsov és Brezsnyev országlása idején „kiírta” (orosz szójárás szerint) a módosításokból. Az Alexandrov komponálta zenére írt új rigmusok pedig már nem a pártot, hanem Oroszország fenségét dicsőítik. Egyes honatyák azonban hiányolták - ami valójában jóízű gúnyolódásnak tűnhet -, hogy Sztálint nem említik meg „társszerzőként”. De valószínűbb: ezeknek a „méltatlankodóknak” van némi közük ahhoz, hogy Moszkva központjában, a Kurszki megálló felújított oszlopcsarnokán épp a temetés idején jelent meg a sztálini himnuszból vett korabeli idézet. A metró vezetősége arra hivatkozott, hogy a restaurálásnak ragaszkodnia kell a korhűséghez. Egyébként kevesebb szó esik magának az őseredeti „műalkotásnak” a születéséről. Ennekkö- rülményeit a szerző fia, Andrej Koncsalovszkij idézte fel egyik, a kilencvenes években magyarul is megjelent írásában. A neves rendezőnek- aki megszakította apjával a kapcsolatokat, s tíz évet élt Amerikában - az emlékezetében elevenen megmaradt az a nap, amikor 1943-ban este hat órakor csengett a telefon, és édesanyja holtsápadtan bezörgetett a fürdőszobában zuhanyozó apának, hogy telefonhívása van. S csak annyit volt képes szinte súgva kipréselni magából, hogy - Sztálin. „Á víz eláll. Ma is látom, ahogy nyílik az ajtó, apám azon szappanosán, meztelenül kilép, és vizes, habos lábnyomokat hagyva maga után odamegy a telefonhoz... Igen-mondja-, hogyne, természetesen. Nagyon köszönöm. - Elképedek, hogy nem dadog. Apám ugyanis dadog. Mindig. De most egyszer sem akad meg. Sokkhatás érte. Helyére teszi a kagylót, és azt mondja anyámnak: - Be kell mennem Sztálinhoz a Kremlbe.” Sztálin érdeklődését felkeltette az akkor harmincéves költő - aki négy évvel korábban már Lenin-dí- jat kapott tőle - himnuszpályázatra benyújtott verse. Ezekután többször is előfordult Sztálinnak a fiatal értelmiségiekkel folytatott „éjjeli eszmecseréin”. Koncsalovszkij édesanyjától halottá, hogy az első ilyen összejövetelről a Kreml sofője merevrészegen hozta haza az apját. Az Interenacionálé „szolgálati ideje” lejárt A sztálini himnusz 1944 márciusában váltotta fel az addig ebben a szerepben énekelt Intemacioná- lét. Magyarországon alighanem-rá egy évre hangzott el először az új himnusz. Mellesleg, Szergej Mihalkov haditudósítóként megkapta egyebek között a Budapest bevételéért osztogatott érdemrendet is. Az Intemacionálé himnuszként magyar földön 1941 tavaszán csendült fel, amikor a korábban megkötött szovjet-magyar kereskedelmi megállapodás alapján szovjet pavilont állítottak a Budapesti Nemzetközi Vásár területén. A magyar illegális kommunista mozgalom résztvevőinek köréből származik a megnyitóhoz fűződő, feledésbe merült történet. A párt vezetése szigorú utasításba adta, hogy a kommunisták tartózkodjanak a részvételtől. Tudták miért. Akik mégis elmentek, azoknak a közelébe férkőztek a jó szimatú detektívek, s mikor az Internacio- nálé dallamára a Horthy-rendőrők díszkard felemelésével tisztelegtek, figyelték az arcokat. S akinek a húsz éve nem hallott Intemacionálé eljátszására a megilletődéstől kicsordult a könnye, azoknak a himnuszok elhangzása után a csuklóján csattant a „karperec”. Kémek és felderítők társaságában - otthonosan S míg Szergej Mihalkovnak úgyszólván az ölébe hullottak a különböző díjak és kitüntetések, időközben a KGB-ügynökök családjának tagjává vált. Ennek részleteit megírta az orosz írók világában ugyancsak járatos egyik magyar újságíró is. Szegej Mihalkov apósa lett a detektívregényeket írogató bizonyos Julian Szemjonovnak, aki a Sztálin által kivégeztetett ős- bolseviki Buharin titkárának a fia volt. A felcsperedett gyermek ugyan a börtönt megjárva, valamilyen csoda folytán túlélte a sztálini terrort, egyetemet is végzett, kiválóan elsajátította az afgán nyelvet, s az afganisztáni kaland idején jó szolgálatokat tett a brezsnyevi propagandának. De ennél korábban egy végül szerencsésen végződött szerencsétlenség folytán szembekerült a törvényekkel. Vadászat során egy balesetben lelőtte a hajtót. Kénytelen volt apósához fordulni, akinek a KGB-n keresztül nyújtott segítségével sikerült kikecmeregnie a bajból. Cserébe feladatul kapta, hogy ügynökként a szovjet felderítők hőstetteit örökítse meg. S ebben segítségül jött számára az após öccse, Mihail, aki speciális kémiskolát végzett, s a háború idején majd kéttucatnyi fedőneve volt. Tőle nyert betekintést a kémek világába, s róla mintázta Stirlitz mesterkém alakját a Tavasz tizenhét pillanata című filmben, amely a 16 éves Putyint is megihlette. Putyin maga mondta el, hogy ekkor kereste fel a KGB le- nigrádi központját és kérte felvételét a „cégbe”. S a szinte követhetetlen összefonódásokban résztvett az após is, aki nem volt finnyás. Jól érezte magát a családi „buliban”, amelyhez hasonszőrű cimborák is csatlakoztak. Maga Szemjonov úton-útfélen dicsekedett az értelmiségi elit körében a másod-, vagy inkább főállásával. „Össz-szövetségi udvaronc” Az orosz államfő az elhunyt klasszikusok közé emelésével megadta az irányelvet az erre váró irodalmároknak. Megjelentek a himnuszköltő irodalmi nagyságát felfedező írások. A Kommerszant című lap azonban ugyancsak élesen megrajzolt képet igyekezett nyújtani, a fenti köztes címként szereplő jellemzéssel, mely egyaránt utalt Szergej Mihalkov nemesi gyökereire és az orosz írószövetségben betöltött, többek között Alekszandr Szolzsenyicin és Borisz Paszternák üldözésével emlékezetessé vált elnöki posztjára. A lap szerint „amikor kellett, udvari bolond volt, máskor diplomata, ha kellett, elárult, elítélt valakiket. Másokat - ha kellett - megvédett, néha nem túlzottan szenvedett, többnyire hivatalából adódóan többnyire másoknak okozott szenvedést. Volt minden, közben őszintén tisztelt minden soron következő uralkodót, és szerette az államot. Fő feladata nem az volt, hogy jót tegyen, hanem a túlélés. Híres volt, fiakat nemzett, és azok is híresek lettek, ez a legfőbb érdeme. Ennek érdekében pedig lehet szolgálni és át lehet harapni valakinek a torkát, bármit lehet tenni, aki sikerrel jár, a társadalom oszlopa lesz. Oroszországban a XX. század úgy alakult, hogy tisztesség és méltóság dolgában nagyon mélyre kellett süllyedni”. Múlt időben - tolul fel bennünk a kérdés. Vajon nem így formáló- dik-e a putyini új „homo sovieticus”, kísértésbe ejtve az egykori egyik-másik birodalmi szövetségestis? KOMMENTÁR Százalékok, kilátások LOVÁSZ ATTILA Nem kellemes olvasmány a statisztikai hivatal legújabb jelentése, amely teljes kegyetlenségében mutatja a gazdasági válság hazai iparra gyakorolt hatását. Az évközi 21,6 százalékos visszaesés az ipari termelésben önmagában nagyon rossz hír, hát még ha hozzátesszük, hogy egy olyan húzóágazatban, minta gépipar, jelesen az autógyártásban a hír jóformán tragikus: 41,9 százalékos visszaesés. A statisztika a mindentudó kocsmai kommentátorok szerint eltakarja ugyan a lényeget, de gondolatokat ébreszt. A lényeg ez esetben az, vajon mennyire tartós a visszaesés és mikorra várható a stagnálás vagy netán a növekedés. Nem érdektelen kérdés, hiszen az autóipari beruházások újak, itt nem arról van szó, mint a Nyitra völgyében, hogy a húsz éve veszteségesen fenntartott bányászatba ölünk pénzt fejlesztés helyett, a gépkocsiiparba ölt pénznek bizony fialnia kell még. Közben az államnak azt a problémát is meg kell oldania, hogy az ipari termelés csökkenésével komoly adóbevételtől esik el, egyrészt az áruforgalmi adó, másrészt a kieső munkahelyek elbocsátott alkalmazottainak jövedelemadója miatt. Ugyanilyen, bár nem ekkora mértékű az építőipar teljesítménye, amelyben az elmúlt években inkább munkaerőkereslet, kapacitáshiány volt jellemző az építési boomnak köszönhetően. Hogy az energiaszektorban nem volt ekkora csökkenés valóban csak annak köszönhető, hogy fűteni, világítani és közlekedni azért még nem felejtettünkéi. A lényeges kérdések sorában mindjárt a második, hogy az adott helyzettel mit kezd a kormányzat. Mint a példa mutatja, jóformán semmit. A gazdasági elemzések sora már tavaly ősztől komolyan figyelmeztet a válság kísérőjelenségeire, a kormányzat még januárban úgy tett, mintha a tavalyi szeptemberi előrejelzések szerint készített költségvetés rendben lenne. Ugyanaz a kormányzat a jövő évi költségvetést is úgy próbálja elkészíteni, mintha Szlovákiát a válság kilométerekre elkerülné. Korántsem az az elvárás a kormányzattal szemben, hogy szétszórja azt a maradék pénzt, amit még nem sikerült a közbeszerzésekkel lenyúlni, hanem éppen az, hogy fogja vissza a nem égető kiadásokat, és próbáljon azokra a területekre koncentrálni, ahol kormányzati segítséggel a nem is olyan távoli jövőben várható gazdasági növekedésre felkészülni. Ehhez viszont az kellene, hogy a szlovák kormány ne a negációk kormánya legyen (NEM akarunk gazdagokat, NEM akarunk magánbiztosítókat, NEM akarunk második pülért, NEM akarjuk a romákat és a magyarokat, NEM.. .NEM.. .NEM!). Valahol végre pozitívan kell megfogalmazni ezt az országot, amire viszont csak szerepzavarral nem küzdő, érett politikai garnitúrák képesek. Nem feltétlenül a jelenlegi. E szempontokat nem azért kell megfogalmazni, mert nem szeretnénk a kormányt (az amúgy sem arra van, hogy szeressék). Csak tudni kell, hogy a nagy válságok hullámokban jönnek, jöhet még egy rossz időszak, és azt is tudni kell, hogy a negáló, cselekvőképtelen, konfliktusgerjesztő kormányzatok munkájának árát egyszer mi fizetjük meg. Mint azt Mečiarék után már egyszer megtettük. FIGYELŐ Tárgyalnia kell a két kormánynak Szoros, megalapozott párbeszédet kell kialakítania a magyar és a szlovák kormánynak a két ország közötti feszültség megoldása érdekében - nyilatkozta Arnold Suppan osztrák történész, akadémikus az MTI-nek. Bizonyos értelemben mindkét fél meggondolatlan politikai lépéseket tett, olyanokat, amüyeneket a mai Európai Unióban az ember nem várna, s amelyek a két háború közötti időszakra emlékeztetnek - vélekedett a kelet-európai történelem professzora, az Osztrák Tudományos Akadémia történelemtudományi bizottságának elnöke Sólyom László elmaradt révkomáromi látogatásáról. Az események hátterében természetesen a két ország közötti feldolgozatlan problémák állnak - mondta. Ezek olyan tényezőkre vezethetők vissza, mint a történelmi Magyar Királyság asszimilációs politikája, a trianoni béke- szerződés, majd a két világháború közötti Csehszlovákia kisebbségpolitikája - amely kevésbé következetesen, mégis asszimiláló volt -, valamint az 1938-as határmódosítás. 1990utánegyújkezdetre lehetett volna számítani a két ország kapcsolatában, de Suppan szerint ez nem következett be. ,A nacionalista gondolkodásmód is nagyjából változatlan maradt Budapesten és Pozsonyban is a kisebbségi kérdésben, politikai színezettől függetlenül” - mondta. A révkomáromi szoboravatás körüli diplomáciai incidens bizonyos értelemben beleülik a közeledés hiányának, a feldolgozatlan problémáknak a közegébe. A két kormánynak tárgyalóasztalhoz kell ülnie, s előtárni a problémák listáját, mégpedig propagandisztikus szándékoknélkül. Ez természetesen nem könnyű - mondta. Utalt arra, hogy Ausztriának is megvoltak a kisebbségi problémái, mint a csehországi szudétanémetek és a dél-tiroli német ajkú kisebbség ügye. Az 1919-ben Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol ma autonómiát élvez Olaszországban. A dél- tiroli kérdés rendezése sokáig, mintegy hetven évig tartott, de mára ott a kisebbségi kérdés megoldódott - hangsúlyozta Suppan. A dél-tiroli autonómia viszonylag jó összehasonlítási alap a szlovákiai magyarság esetében is, hiszen az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések „gyermeke”. Modellként is hasznosítható. (mti)
