Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-21 / 194. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AUGUSZTUS 21. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Németh Miklós a határnyitásról A magyar kormány számos alkalommal hangsúlyozta, hogy a joguralom, a demokrácia, és a piacgazdaság elvein alapuló új társadalmat akar, s ennek megfelelően kellett cselekednie - indokolta a húsz évvel ezelőtti határnyitásról hozott döntését Németh Miklós a BBC-nek adott interjúban. A brit közszolgálati műsorszolgáltató honlapján a páneurópai piknik évfordulóján közzétett hangfelvételen a volt kormányfő elmondta, amikor értesült a páneurópai piknikről, még nem tudta, hogy egy hónap múlva meglátogatja Helmut Kohl nyugatnémet kancellárt, hogy a határnyitást javasolja neki. Augusztus közepén számos keletnémet menekült család barangolt a határ menti erdőkben. Mire sor került a piknikre, gondolatban már döntött-mondta. (mti) Sólyominvázió (Gyenes Gábor karikatúrája A történelmi hitelesség és a kordokumentáció ütközőpontjai Bécsi szemmel a prágai tavaszról Évtizedekkel korábbi műfaji hagyományokra támaszkodva készült tavaly osztrák-francia együttműködéssel A Prágai Tavasz 68 (eredetije Prager Spring) című film, melyet augusztus 17-én késő este a Duna TV is műsorára tűzött. KISS JÓZSEF A múlt század nyolcvanas éveiben született az a ,lelemény”, melynek alapján az eredeti dokumentumfelvételekből építkező összeállítások játékfilmes bejátszásokkal, betétekkel egészültek ki. Ez a módszer, a két elem ötvözése már elég komoly kreativitást igényelt, és tulajdonképpen, esztétikai értelemben is új dimenziókat kölcsönzött a múlt filmre vitelének. A magyar televíziós beharangozás kordokumentációként aposzrofálta az alkotást, mely az osztrák televízió, az ORF archívumából származó, eddig nem látott dokumentumok és híradófelvételek felhasználásával készült. A két szerző, Manfred Christ és Michael Kreihsl szándéka eléggé egyértelműen arra irányult, hogy az osztrák televízió korabeli érdemeit domborítsák ki. A néző az 1968 tavaszán leadott tudósításokból valóban érzékletes képet kap az akkori osztrák diplomácia roppant aggodalmakkal teli magatartásáról. Természetesen kiemelt hangsúlyt kapott a mára már különösebb érdeklődést nem keltő tény, hogy elsőként az osztrák tévések jóvoltából ismerte meg a világ a megszálló csapatok csehszlovákiai bevonulásáról készült felvételeket. Az utca emberének a megszólaltatása, s ugyanakkor a prágai nagykövet és a hazai diplomácia közötti kapcsolattartás feszültségének az érzékeltetése alighanem a tudományos kutatónak is értékes forrást jelent a korabeli osztrák közhangulat megismeréséhez, melyben jelen volt a beidegződött semlegességű állásfoglalás, de az ország függetlenségének a fegyveres védelmezésére kész elszántság is. Kiváltképp felzakla- tóan hatnak az ausztriai befogadásra várók áradatát pásztázó felvétlek, miközben a háttérből kiszűrődnek a narrátornak a döntéshozók fontolgatását ismertető hangfoszlányai. A csehszlovákiai, s a prágai utca légkörét felidéző riportok és tudósítások már korántsem nyújtanak az eseményeket és annak következményeit megélt nemzedékek, de mai fiatalok számára sem különösebb élményt. Hiszen a felvételek nagy részét jól ismerik. A szerzők éppen a csehszlovákiai nézővel kapcsolatban kerültek sajátos kettős kihívás elé: miként valósítható meg a pillanatok megörökítésének kifejezőerejét az ismeretek mai szintjéből kiinduló szemlélettel és értékelési szempontokkal való párosítása. Hisz még itt élnek közöttünk, ha megfogyatkozva is a közvetlen résztvevők, akik közül ki-ki igényt tart a maga jogos vagy önmaga érdemeit felnagyító jussára. Feltehetően erre vezethető vissza az osztrák film cseh fogadtatása is. A Revolver revue hasábjain jelent meg, egyébként egy filmes bennfentestől az a reagálás, mely olyannyira elmarasztalja a két szerző alkotását, hogy azt végül is düettáns fércműnek nyilvánítja. Az írás szerzője kikel a megszólaltatott személyek kiválasztása ellen, amely ugyan nem mentes az esetlegességektől, de mégiscsak kiérződik az értékrend kialakítását érezhetően magának vindikáló szubjektivizmus. Midezen túl a személyes támadásig menő felháborodás hullámverése Dubčekra zúdul. Az egekig emelő felma- gasztalásnak tekinti Dubček személyének beállítását. Idézi a Dubčekot alakító cseh színész, Jan Hrušinský állítólagos elszólását, hogy mennyire borsódzott a háta a szerep eljátszása során, nyüván attól, hogy egy bátor politikus alakját kellene megformálnia. Mindazonáltal az alakítást marólúgos „dubčekohrušinský” jelzővel illette. Nyilvánvaló, hogy a prágai reformkísérlet elfojtásának és a későbbi fejlemények összefüggéseinek a mai ismerete alapján erősen megoszlik Dubček akkori magatartásának ma, immár alapos történelmi elemzésekre hagyatkozó megítélése. Vannak olyan vélemények is, hogy Dubček tulajdonképpen a megszállás szentesítésével történelmileg is kiiktatta magát a felelős politikaalakításra képes személyiségek soraiból. A cseh ítélkezés nemcsak a szellemi életben, hanem széles körben is, de azért a szóban forgó reagálástól visszafogottabban valóban a végkifejlet felől közeledik Dubček szerepvállalásának minősítéséhez. A szellemi életben nem nagyon méltányolják azt a népszerűséget, melyet Dubček személyisége akkortájt élvezett. Márpedig az osztrák film ezt a korabeli hangulatot igyekezett megragadni. S az átlag néző számára ez alighanem ma sem nélkülözi a Dubčekék iránti szimpátiát, s a megértésre késztető érzelmi indítékokat annak a tragikus helyzetnek a filmes felidézését átélve, ami Moszkvába hurcolásuk után várt rájuk. A film magának a terrorcselekmény tényállagát kimerítő akciónak a részleteire nem tér ki. Azzal a jelenettel zárul, amikor a hazai népi ellenállás rákényszerítette Brezsnyevéket arra, hogy más forgatókönyvhöz folyamodjanak. Dubčeket beviszik Brezsnyevhez, aki azt kérdezi tőle: hogyan érzi magát. Dubček a roppant megalázó helyzetben letörve, de ironikus hangnemben válaszol: rosszul. Itt, ezen a ponton a filmes ábrázolás a kádári magyar magatartást érintő reflexiókat ébreszt. Kádár Dubčekhez és a beavatkozás utáni helyzethez való viszonyulásával kapcsolatban a magyar és ennek nyomán a cseh és szlovák közhiedelemben meglehetősen ellentmondásos vélemények tartják magukat. Vannak, akik azt állítják, hogy Kádár egyértelműen elárulta Dubčeket, mások szerint a beavatkozás után is igyekezett mentőöveket nyújtani számára. E kérdésben a fekete-fehér ítélkezés ellentmondásokkal találja magát szemben. Sajátos lélektani megközelítéssel keresett magyarázatot Huszár Tibor professzor Prága-Buda- pest-Moszkva című, nagy visszhangot kiváltott monográfiájában. Ebben a professzor Kádár kétlelkűségét jellemzi, amelyben benne volt a józan reformlépések türelmességet igénylő támogatás, de a pártkatona fegyelme, mellyel végül is felülkerekedett Dubčekkal szemben is. így ugyancsak a maga kellő közegébe ágyazva kellene eltűnődni azon a jegyzőkönyvben szereplő megnyilatkozáson, mely a Politikai Bizottság üléséről készült. Azzal a megjegyzéssel kapcsolatban, hogy Dubček és a többiek nem méltányolják eléggé Brezsnyevék úgymond kiutat kereső készségét, az egyik jelenlevő kijelentette: mit akarnak tőlük, vasra verve Moszkvába hurcolták őket, most pedig ugráljanak örömükben?! Kádár nem kommentálta a megjegyzést. Pályája mégis úgy alakult, hogy a bűvös kör visszatért önmagába. A konszolidált husáki-biľaki Csehszlovákiában a kádári rendszer fokozatosan, úgymond a revizionista erők fellegvára lett. Az osztrák film a határon túli nézőből kissé, „szőrszálhaso- gatásnak” tekinthető érzékenységeket is kivált. A magyar változatban természetesen a narrátor szövegét szinkronizálták. De a játékfilm eszközeivel készült jelenetekben Brezsnyevék oroszul beszélnek, Dubček pedig csehül. Ez a jelenet legfeljebb mulatságos. De amikor a magyar narrátor a Čierna nad Tisou-val hosszasan és folyamatosan kínlódik (a filmben ugyan a bratislavai találkozóval kapcsolatban megjelenik a képernyőn Pozsony is), önkéntelenül is felmerül a gyanú: a bemondók vajon a hírek beolvasása során ilyen kiváló finomsággal érzékelik a világnyelvek kiejtési szabályait és követelményeit is? KOMMENTÁR Egy tenyér ha csattan NAGYANDRÁS Vladimír Mečiar még a kilencvenes évekközepén egyszer azt mondta, hogy a Szlovák Nemzeti Párt nemzeti büszkesége csak a Szlovák Biztosítóig terjed. Egy mostani elemző szerint ugyanez a mondat a mai napig is érvényes, talán azzal a különbséggel, hogy pontosan nem tudjuk megnevezni az intézményt, amelynek birtoklásáért, vagy megfejéséért Slotáék bármi áron képesek a koalícióban maradni. Robert Fico miniszterelnök különös stratégiát folytatott az elmúlt hónapokban. Az SNS emberei által generált korrupciós ügyeket egytől egyig védte az első napokban, majd a szőnyeg alá söpörte azokat, de elfelejteni nyilván nem felejtette el. A Smer elnöke az első pillanatban tudta, hogy milyen társasággal áll össze, kivel alakít koalíciót. Azzal is tisztában lehetett, hogy mind az SNS, mind a HZDS emberei előbb-utóbb nagyon vállalhatatlan ügyletekbe keverednek. Ám valószínűleg azt is tudta, hogy rajta kívül ebben a formában Szlovákiában más nem lesz hajlandó szóbaállni egyik társasággal sem. Pontosan tudhatta azt is, cserébe azért, hogy a kormányalakítás után fél Európa kinézte őt a rendes asztaltársaságból, egyszer még revansot vesz. Ám nem máson, mint saját koalíciós partnerein. Mert ez a két társaság pont ilyen. Úgy, ahogy nem lehet őket Európa kulturáltabb felében elfogadtatni, otthon, a családi asztalnál úgy pofon lehet vágni őket, hogy elered az orruk vére, mégsem állnak fel az asztaltól. Ez történt most. Robert Fico megelégelte az SNS ügyleteit, és arcul csapta koalíciós partnerét. De természetesen nem azért, mert erkölcsileg elfogadhatatlanná vált volna számára. Egyszerűen azért, mert megérezte, megértette, saját pártja támogatottsága is csökkenni kezdett az SNS botrányai miatt. Ügyanezt ugyanígy megtette volna bármikor a HZDS-szel is, de Vladimír Mečiart már korábban sikerült térdre kényszerítenie, a szlováknemzet atyja már régen fogatlan oroszlán Robertó cirkuszában. Ján Slota csütörtöki nyilatkozataiban még megpróbált magyarázkodni, hogy ha rajta múlna, ő már kilépne a koalícióból, de az SNS elnöksége kollektív szerv, mely a bentmaradás mellett döntött. Hova lett Ján Slota büszkesége? Valamelyik minisztérium valamely tenderében veszhetett el. Robert Fico pedig elégedetten dőlhet hátra miniszterelnöki foteljében, mert kiderült, mindkét koalíciós partnerét sikerült annyira kikészítenie, hogy ha a parlamenti választásokig akár egyetlen egyszer sem ül le velük egy asztalhoz, ők a koalícióból ki nem lépnek. Hiszen van még tender, melyhez beszállítót kell keresni. TALLÓZÓ SME A magyar királyság megalapítója szobrának leleplezése olyan ünnep lehetett volna, amely azt igazolja, hogy a szlovákok és a magyarok történelme közös, s erre mindkét nemzet büszke. Lehetett volna, de valószínűleg nem lesz - írja Marián Leško. Ä Sme kommentátora úgy véli, ismét olyan esemény lehet, amely azt bizonyítja, mi választja el azokat a szomszédos államokat, melyek közös történelme kilencszáz éves. Példaként Pavol Hrušovskýt hozza fel. A szlovák parlament egykori elnöke az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásának 10. évfordulóján azt mondta, büszkék lehetünk arra, hogy olyan birodalom része volt az ország, amelyben olyan jelentős királyok uralkodtak, mint Szent István, Róbert Károly, Hunyadi Mátyás. Ivan Gašparovič akkor osztotta Hrušovský véleményét, hat évvel ezelőtt azt mondta, „mi is Magyarország alkotó nemzete voltunk”. „Ha ez így van, Szent István szobrának leleplezése örömteli esemény a szlovákoknak is, mert a mi uralkodónk is volt. Az ünnepélyes szoboravatásra tehát nem úgy kellene tekinteni, mint a magyar államiság demonstrálására” - írja a lap. Kommentárja végén Leško Szent Istvánt idézi: „Az egynyelvű és egy- erkölcsű ország imbecilis és törékeny”. Már csak ezért is ott kellene lennünk a szoboravatáson - zárja cikkét a neves kommentátor. (ú) THE WASHINGTON POST Az USA és Svájc megállapodást kötött, amelynek értelmében több ezer olyan amerikai nevét adják ki Washingtonnak, aki titkos svájci számlákon rejtette el vagyonát az amerikai adóhatóság elől - jelentette a The Washington Post. A lap szerint ez a svájci banktitok történelmi feladásához vezethet. A legnagyobb svájci bank, az UBS 4450, valószínűleg adókerülő amerikai állampolgárokhoz kötődő számla tulajdonosainak adatait szolgáltatja ki az USA-nak, amely ezért megszüntette a bankkal szembeni peres élj árást. A megállapodás állítólag olyan engedményeket tartalmaz, melyek nyomán Svájc úgy állíthatja be, hogy meg tudta őrizni a banktitok hagyományának tö- retlenségét. Az amerikai adóhatóság (IRS) közlése szerint a titkos számlákon - amelyek egy részét már bezárták - egy időben 18 milliárd dollárt tartottak. „Példátlan mennyiségű információt bocsátanak rendelkezésünkre” - fogalmazott az IRS vezetője, Doug Shulman. Az amerikai-svájci megállapodás régóta húzódó vita végére tesz pontot; az IRS évekóta igyekszik a svájci banktitkon keresztülhatolva az amerikai adókerülők nyomára akadni. Az amerikai kormány idén februárban indított keresetet az UBS AG bankcsoport ellen egy floridai szövetségi bíróságnál, hogy az UB S fedje fel az IRS-nek azon amerikai ügyfelei kilétét, akiknek titkos számláivannak. (mti)
