Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-15 / 189. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2009. AUGUSZTUS 15. Szalon 13 KÖNYVEK A SZALONBAN Történelem a történetben KESERŰ JÓZSEF Úgy tűnik, továbbra sem csökken a mai magyar prózaírók érdeklődése a történelem és az elbeszélt (vagy leírt) történet viszonyának kérdése iránt. Legalábbis erre utal, hogy egyre- másra születnek az olyan regények, amelyek a maguk módján problematizálják narratíva, fikció és történelem viszonyát. Az újabbak közül utalhatunk Péterfy Gergely Halál Budán című regényére (Benyovszky Krisztián írt róla legutóbb a Kalligram júniusi számában), Darvasi László Virág- zabálók című könyvére (az író pozsonyi látogatásáról az Új Szó 2009. június 13-i számában olvashattunk), Duba Gyula Valami elmúlt című önéletrajzi jellegű művére, vagy éppen Hunčík Péter Madách-nívódíjat nyert Határeseté re. Az alábbiakban a két utóbbi könyvről lesz szó, amelyek párhuzamba állítását részben az is indokolhatja, hogy szinte homlokegyenest eltérő módon jelenítik meg a történelmet. Duba Gyula írásművészetében a történelem kérdése a kezdetektől fogva kitüntetett szerepet játszik. Nincs ez másként az író legújabb könyvében, a Valami elmúltban sem, amely - akárcsak számos korábbi Duba-mű - a felbomló paraszti vüág bemutatására törekszik. A nagyregények (ívnak a csukák, Aszály stb.) jól ismert témái köszönnek vissza a műben: a falusi közösség élete a huszadik század első felében, az emlékezés kérdése, az értékőrzés szerepe. Bár a könyv belső címlapján szereplő műfaji önmeghatározás („regényes önéletírás”) az előzőekénél személyesebb hangvételt ígér, ebben a könyvben is váltakozóan vannak jelen a személyes és a tárgyilagos-szociografikus mozzanatok. Ahhoz, hogy valamelyest képet kapjunk e regényés önéletírás történelemértelmezéséről, előbb a mű nyelvfelfogását és az emlékezés kérdéséhez fűződő viszonyát érdemes megvizsgálnunk. Bár a metaforizáló tendenciák rejtve vagy kevésbé rejtett módon jelen vannak a korábbi Duba- regényekben is, az író műveit általában a metonimikus szerveződés, s ezzel együtt a nyelvi egyértelműségre (más szóval nyelvi áttetszőségre) való törekvés jellemzi. Ugyanezt láthatjuk az itt tárgyalt könyv esetében is, amelyben figyelemre méltó önértelmező passzusokat találunk a nyelvről. „A szavak természete ilyen, egyszerűen szólnak emberi dolgokról, az elemien tárgyilagos közlés szintjén, itt minden beszédjel azt képviseli, amit tartalmaz a valóságból, a tényeket, gondolatokat és érzéseket közvetlenül közvetíti.” (20.) Nem szeretnék most kitérni ennek a vélekedésnek a filozófiai igazolhatóságára (van-e közvetlen közvetítés, reprezentálják-e a szavak a világ dolgait), ez ugyanis egy tágabb kontextus felvázolását és egy hosszabb tanulmányt igényelne, inkább azt tartom érdekesnek, hogy miben gyökerezik az író szerint ez a fajta nyelv- szemlélet. Az alábbi szövegrész sokat elárul erről: „A nyelv néha olyan, mint az érintés s a gondolat, akár a nemzés! Az archaikus emberi együttélés során különösen olyan, ahol a hagyományok rendjében, az ősi szokások és törvénnyé vált erkölcs kőtáblái között a szavaknak kötelező jelentése és érvényes súlya van. Ebben az emberi létben a szó ereje dolgokat mozdít meg és viszonyokat tisztáz, s az elindított gondolat elmozdul, görög és hömpölyög, mint a lavina.” (75.) Röviden tehát a műben megjelenő nyelvfelfogás szorosan összefügg egy archaikus kontextusban elgondolt etikával, amelynek alaposabb elemzése, úgy vélem, megérné a fáradságot. Ha egy pillantást vetünk a könyv emlékezetfelfogására, azt láthatjuk, hogy Dubánál az emlékezés - bár önéletírásról van szó - alapvetően közösségi jellegű. A főhős számára nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezet, s ennélfogva a közösségi értékrend (az apák szava, illetve a történetekben megnyilvánuló narratív igazság) bizonyul meghatározónak. Akár meglepőnek is tűnhet, de a huszadik század főáramával (Proust, Woolf stb.) szemben Duba Gyula könyvében az emlékezés nem a felidézés, hanem a tárolás és 'a megőrzés értelmében működik. Ez mindenekelőtt annyit jelent, hogy egyáltalán nem válik kérdésessé számára a múlt eseményeinek lefolyása, vagyis a múlt itt nem a jelenből kiinduló (re) konstruktív tevékenység eredménye (ahogyan azt például a mai emlékezetkutatás is állítja), hanem az elbeszélő tudatában őrzött valóság. Ez a felfogás minden valószínűség szerint szorosan összefügg a korábban már említett értékőrző attitűddel. A fenti megjegyzések fényében tehetjük fel most a kérdést: hogyan jeleníti meg a Valami elmúlt a történelmet? Elsőként az állapítható meg, hogy a történelem mindig mint nagybetűs Történelem jelenik meg, más szóval a regény a történelmet olyan fenséges jelenségnek tekinti, amely alapvetően meghatározza az ember életét, s amely elől nincs menekvés. Talán ezzel magyarázható, hogy a műből teljes mértékben hiányzik az irónia alakzata; az elbeszélő lépten-nyomon azt sugallja, hogy a történelem komoly dolog, nem lehet vele viccelődni, és nem tanácsos ironizálni. A történelemről szólva mindig patetikussá válik a hangvétel (csak két kiragadott példa: „A huszadik század színpadi jelmezekben, új játékokkal és táncokkal, bohócruhában kopogott be a gyarmati idő ajtaján.” 90., „A rég múlt idők valóságfolyama Emi és Dezsi felé hömpölyög...” 99.). Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Duba Gyula új könyve sem tematikus, sem poétikai szempontból nem hoz újat a korábbiakhoz képest. Itt is ugyanazzal a nyelv-, emlékezet- és történelemfelfogással találkozunk, mint a korábbiakban. E felfogás szerint a történelem objektív valóság, amelyet a közösségi emlékezet őriz, s amelyet a nyelv valósághűen képes leképezni. Egészen másként viszonyul a történelemhez Hunčík Péter Határeset című regénye, amely a történelemre elsősorban mint szövegre, még pontosabban mint újraírható szövegre tekint. Hunčík ezzel a kortárs próza egyik tekintélyes vonalához csatlakozik, melynek képviselői között főként Darvasi László, Háy János, Márton László, Esterházy Péter, Ku- korelly Endre és Grendel Lajos neve említhető. A Határeset nélkülöz mindenfajta pátoszt, s ehelyett a történelem demisztifikáló olvasatát nyújtja. A demisztifiká- dó legfőbb eszközeiként a regényben az irónia, a nivellálás (a szent és a profán, a fennkölt és a hétköznapi egy szintre helyezése) és a familiarizálás alakzatai szolgálnak. Míg Dubánál a történelem olyan hatalmas erő volt, amely a jelentéktelen falu életét is pateti- kus magasságokba emelte, addig a Határesetben nem találkozunk olyan magasztos értékkel, történelmi nagysággal, amely ne lenne egyúttal végtelenül hétköznapi is. „Szóval, Sztálin elvtárs meg a Führer összekacsintott...” (37.) - mondja a szószátyár elbeszélő, s az olvasó előtt a történelem eme félelmetes tömeggyilkosai máris egy kissé más színben jelennek meg. Ez természetesen nem jelenti a történelem meghamisítását, hiszen a történelmi tényeket a regény tényékként kezeli. Valójában nem a tényszerűség (az objektivitás) kérdése fontos (hiszen irodalomról van szó); amire a fenti idézet felhívja a figyelmet, az nem más, mint az a belátás, hogy a történelmi események sem füg- getleníthetők megjelenítésük módjától. A regényben alkalmazott ironikus beszédmód jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy segítségével az elbeszélő képes másképp tekinteni a felvidéki magyarság történelmére (nem a szokásos tragizáló módon), sőt sikerül egy sajátos közép-európai mentalitást (egyfajta nem-gondolkodásmódot) megragadnia, amikor azt a kérdést szegezi az olvasónak, hogy mit jelent nekünk, közép-európaiaknak Európa szellemi öröksége. Imre bácsi groteszk alakjában ez a kérdés (illetve az erre adott lehetséges válasz) testesül meg. S ezen a ponton már nem csupán a felvidéki magyarságról van szó - a Határeset nagy érdeme, hogy kilép a szűkre szabott regionális kontextusból. A regény elbeszélésmódja főként az anekdotikus hagyománnyal mutat rokonságot; erre utal az élőbeszédszerű előadásmód és a magabiztos hangütés, valamint a nagy narratíva helyett a mikrotörténetek előtérbe helyezése. A műnek több elbeszélője is van, s mindegyiküktől egyformán távol áll mindenfajta to- talizációs igény, azaz egyikük sem tekinti magát az abszolút igazság birtokosának és hirdetőjének. A narrátorok többszörözése tehát visszahat a regény értékszerkezetére (összetettebbé teszi azt), viszont érdekes módon mindez nem vonja maga után az alaphang módosulását, amely ennélfogva némüeg önkényesnek hat. Mivel Feri ugyanúgy beszél, mint István vagy Tomi (vagy a regény bármelyik elbeszélője), kérdéses, hogy van-e jelentősége annak, hogy melyik szövegrészt melyikük mondja. Mintha csak az lenne igazán fontos, hogy ne egyvalaki (egyetlen, rögzített nézőpontból) mondja az egész történetet. A regény meglehetősen nagy műveltséganyagot mozgat, ezt azonban, úgy tűnik, az író nem tudja mindenhol megfelelően beleszőni a textusba. Egyes szövegrészek mintha csupán ürügyként szolgálnának ahhoz, hogy az elbeszélő végre kifejthesse gondolatait a melankóliáról, a demokráciáról stb. A szerző ugyancsak túllő a célon, amikor a könyv utolsó ötödében arra vállalkozik, hogy szinte egész Európa huszadik századi történelmét újraírja (Imre bácsi ügynökként való szerepeltetése számomra már kicsit erőltetettnek tűnt). Ezzel együtt mégis úgy gondolom, hogy a Határeset kiemelkedően jó első kötet, amely a maga alternatív történelemfelfogásával egy gazdag hagyomány figyelemre méltó folytatójának tűnik. (Duba Gyula: Valami elmúlt. Érni gyermekkora, Madách-Poso- nium, Pozsony, 2008; Hunčík Péter: Határeset, Kalligram, Pozsony, 2008) Egy évszázad után ismét megjelent a Gömör-Kishont vármegye-monográfia A megújult „Borovszky” KÖVESDl KÁROLY Ha valaki egy-egy község, település régmúltját szeretné legalább nagy vonalakban megismerni, három alapművet szokott fellapozni (leszámítva az egyéb, speciális szakterületekkel foglalkozó kiadványokat). A legrégebbi a Vályi András által a 18-19. század fordulóján „a Királyi Universitásnak betűivel” kiadott Magyar Országnak leírása, a másik Fényes Elek Magyarország geographiai szótára, amely a 19. század közepén látott napvilágot, a harmadik pedig a Borovszky Samu nevével fémjelzett Magyarország Vármegyéi és Városai című monográfia-sorozat a 19. század végéről. Utóbbinak 26 kötete jelent meg. Voltak persze korábbi művek is, mint például a Bél Mátyás által kiadott, tíz vármegye leírását tartalmazó Notitia Hungáriáé novae historico-geographica című munkája a 18. század első feléből, ám ez, mint a címe is elárulja, latinul jelent meg, ráadásul ez is foghíjasán. „Nekünk, történészeknek és műemlékeseknek egyik alapmunkánk a Borovszky-féle (...) hatalmas vármegyemonográfia-soro- zat, amelynek a Gömör megyéről szóló kötete, azon túl, hogy alapos munka, minőségben is magasan kiemelkedik a sorozat többi kötete közül” - írta a megboldogult Tö- köly Gábor, aki történészként nyilván tudta, miről beszél. Annál is inkább, mert az általa feldolgozott és hat éve a Méry Ratio kiadó által megjelentetett Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben két kis kötetében éppen a Borovszky-féle feldolgozás egykori adatait vette alapul a megye csodálatos architektúrájának újbóli, fotókkal dokumentált feltérképezésére. Pontosabban annak a maradéknak a bemutatásához, ami azóta megmaradt belőle. De tudták-tudhatják azok is, mennyit ér a „Borovszky”, akik akár munkájuk révén, akár lelkes, a történelem iránt fogékony olvasóként haszonnal és élvezettel forgatják e grandiózus köteteket. Már akinek megvan, hiszen a Magyarország Vármegyéi és Városai sorozatcímet viselő, a magyarság huszadik századig ívelő történetének talán mindmáig legalaposabb feldolgozása az 1896-os millennium alkalmából indult, s maga a Gömör-Kishont vármegyét bemutató könyv is több mint egy évszázada, 1904-ben hagyta el a nyomdát. Nem valószínű tehát, hogy mindenki abban a szerencsében részeltetik, hogy ott díszeleg a könyvespolcán. Régi igénynek tett hát eleget a rimaszombati Patrióta Kiadó, amikor úgy döntött, hogy hatalmas terhet vállalva újra megjelenteti ezt a vaskos, alapos monográfiát. A kiadó szándékát dicséri, hogy nem elégedett meg a monográfia reprint ldadásával, hanem - amellett, hogy az új kiadás magában foglalja az eredeti, 677 oldalas művet - további résszel (80 oldallal) bővülve látott napvilágot, amely Appendix (függelék) gyűjtőcím alatt tálja az olvasó elé az időközben eltelt, egy évszázad alatt végzett Gömör-kutatás válogatott bibliográfiáját. Megtoldva mindezt B. Kovács István tanulmányával, amelyből röviden képet kapunk arról, mi történt egy évszázad alatt az ősrégészet, a történettudomány, a néprajz, a nyelvjárás- és névkutatás, a művelődés- történet (vagyis a társadalomtudományok) kutatásának terén, milyen monográfiák jelentek meg e munkán kívül, előtte és azóta. Ugyancsak hasznos útmutatóul szolgálhat Gaál Lajos tanulmánya, aki az appendixben a természettudományos kutatások szakszerű összefoglalóját adja. A bibliográfia a kiadó-szerkesztő B. Kovács István szerint „a szervezett Gömör- kutatás műhelyeinek eredményeit hivatott tükrözni”. Amit azért fontos megjegyezni, mert maga a Gömör-kutatás ugyan két évszázados múltra tekint vissza, ám, mint B. Kovács úja, „eleddig rendszeres, módszeres és célirányos regionális kutatásokról Gömör vonatkozásában inkább csak kivételesen beszélhetünk. Jobbára egyéni érdeklődés, változó, ingadozó színvonalú teljesítmények jellemzik az elmúlt két évszázadot.” Nem olyan egyszerű tehát a dolog, mint első pillantásra tűnne. A Gömört feldolgozó kötetek bősége ugyan lenyűgözőnek tűnhet, ám a szakszerű, szakavatott munkák még mindig kivételnek számítanak. Megjegyzendő, ha valaki, B. Kovács nyilván méltó arra, hogy összegző és kritikus felülnézetből szóljon a témáról, hiszen kevesen tettek a Gömör-kutatás terén annyit, mint ő. (Nem véletlenül nevezi magát gömörológusnak.) A végére csak egy erőtlen sóhaj hagyhatja el a recenzens ajkát: vajha a többi vármegye-monográfia is abban a szerencsés helyzetben találtatna, hogy újból napvilágot lát, hasonló igénnyel, bővített kiadásban! Mert napjainkban már úgy kell vadászni rájuk, és szerencsésnek mondhatja magát az az olvasó, aki az antikváriumok polcain rábukkan egy-egy magányos kötetre. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
