Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)

2009-08-15 / 189. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI A színtér pedig a szalon meg a szalon alatti régiók, azaz mégsem: lehet, hogy ebben az esetben a szalon meg a konyha néha egy szinten lesznek. W. M. THACKERAY: AZ ÖZVEGY LOVEL 2009. augusztus 15., szombat 3. évfolyam, 33. szám KITEKINTŐ A revíziós gondolat ZEIDLER MIKLÓS A csehszlovákiai német kisebb­ség kérdése így végül a müncheni négyhatalmi konferencia elé ke­rült, amely a több mint 3 milliós népcsoportot és a területet átadta a Harmadik Birodalomnak. A szeptember 30-ára virradó éjjel aláírt egyezmény súlyos presz­tízsveszteséget jelentett Franfcia- országnak és Nagy-Britanniának. A későbbi fejlemények pedig azt is megmutatták, hogy bár Neville Chamberlain brit miniszterelnök őszintén bízott a békéltetési poli­tika sikerében, az általa kieszkö­zölt „korszakos béke” még egy esztendeig sem tartott. A müncheni konferencia - olasz felvetésre - foglalkozott ugyan a csehszlovákiai magyarság ügyé­vel, de csak érintőlegesen: az egyezmény egy mellékletben úgy rendelkezett, hogy amennyiben Prága és Budapest három hóna­pon belül nem tud megállapodni a kérdésben, újabb négyhatalmi döntés következik. Ez a megoldás a magyar külpolitika számára nem volt kedvezőtlen, hiszen - bár a döntést elodázta - a régen várt összhatalmi revíziós kon­szenzus esélyét villantotta föl. E menetrendnek megfelelően a magyar kormány kezdeményezé­sére október 9-én megkezdődtek a tárgyalások, ahol Csehszlováki­át a frissen autonómiát szerzett Szlovákia politikusai képviselték. A megbeszéléseket a Duna által kettészelt határvárosban, Komá­rom (Komárno) északi, Cseh­szlovákiához tartozó részében, a régi Vármegyeházán tartották. A magyar delegáció a Duna déli partján lehorgonyzón Zsófia lu­xusgőzhajón lakott, s minden reggel gépkocsin hajtott át a Du- na-hídon, ahol erre az időre félre­húzták a spanyollovasokat. A Kánya és Teleki által vezetett magyar delegáció jelentős statisz­tikai apparátussal vonult föl, s 150 évre visszamenő adatokat bemutatva - döntően persze az 19L0. évi, még magyar fennható­ság alatt megrendezett népszám­lálás eredményei alapján - az ön­rendelkezési elv értelmében egy 14 153 négyzetkilométeres, túl­nyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi szlovákiai és kárpátaljai területen pedig népszavazást kért. A szlo­vák politikusok nem rendelkeztek a magyarokéhoz mérhető adatbá­zissal és tudományos háttérrel, s helyzetüket az is nehezítette, hogy ez volt az első hivatalos sze­replésük Szlovákia képviseleté­ben. Érthető tehát, hogy nem akartak a magyarok által közölt adatoknak megfelelő, súlyos terü­leti engedményeket tenni. Hozzá­járultak azonban ahhoz, hogy a jó szándékukat igazoló politikai gesztusként azonnal átadják Ipolyságot (Šahy) Magyarország­nak. (Október 11-én a honvédség alakulatai be is vonultak a kisvá­rosba.) Ezenkívül azonban a szlo­vák delegáció először csak nemze­tiségi autonómiát kínált, majd a Csallóköz visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő ha­tár menti zóna átengedését he­lyezte kilátásba. A magyar kül­döttség ezután, október 13-án es­te, megszakította a tárgyalásokat azzal a megfontolással, hogy a csehszlovák álláspont „elfogad­hatatlan” volta alkalmat ad arra, hogy a döntést visszautalják a müncheni hatalmak hatáskörébe. Alighogy a küldöttség hazaérke­zett Budapestre, egy rögtönzött éjféli minisztertanácsi ülésen Ká­nya sürgette, hogy Magyarország kérje a négyhatalmi konferencia újbóli összehívását. A magyar kormány október 14-én Csáky István gróf külügy­miniszteri kabinetfőnököt Rómá­ba, Darányi Kálmán ex-miniszter- elnököt pedig Obersalzbergbe küldte, miközben rezidens köve­tein keresztül Londonnal és Párizzsal is fölvette a kapcsolatot, hogy ily módon tájékozódjon az újabb négyhatalmi konferencia összehívásának lehetőségéről. Mussolini és Galeazzo Ciano gróf külügyminiszter szívesen fogadta a magyar kezdeményezést, s a konferenciát néhány napon belül Genovába össze is akarták hívat­ni. Erről az érintett nagyhatalmak diplomatáit is értesítették, a ma­gyarországi lapok esti kiadása pe­dig szalagcímben közölte: „A müncheni négyhatalomhoz for­dul a magyar kormány”. A magyar diplomácia azonban még aznap visszakozott, mivel Darányi berli­ni missziója teljes kudarccal vég­ződött. Hider ugyanis egyórás monológjában bőven mérte a ma­gyar küldötteknek a szemrehá­nyásokat és a fenyegetéseket, az ígéreteket viszont annál szű­kebben, s világossá tette, hogy a tengelyt tekinti egyedül illetékes­nek a határkérdésben. Német tá­mogatás híján Magyarország nem sok jót várhatott az újabb négyes értekezlettől, ezért visszakozott, London és Párizs pedig örömmel szabadult meg kínos kötelezett­ségétől. Egy héttel később a magyar kormány megint felvette a tárgya­lás fonalát a (cseh)szlovákokkal, de most már csak jegyzékváltás formájában. Az álláspontok köze­ledtek, de nem találkoztak - öt vá­ros hovatartozásáról nem sikerült megegyezni -, így október 29-30- án Magyarország és Csehszlová­kia felkérte Németországot és Olaszországot a magyar kisebb­ség hovatartozásáról szóló dön­tőbírósági ítélet meghozatalára. A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy Budapest és Prága aláveti magát a döntőbírók határozatá­nak - anélkül, hogy annak tartal­mát előzetesen ismerné. A koráb­bi tapasztalatok alapján minden­esetre a magyarok inkább az ola­szokban bíztak, a (cseh)szlovák fél viszont inkább a németek szimpátiájában reménykedett. November 2-án a bécsi Felső-Bel- vedere palota aranytermében kompromisszumos döntés szüle­tett. A határ menti magyarlakta zónát - a vitatott városok közül Kassát, Ungvárt és Munkácsot - visszacsatolták Magyarország­hoz, míg Pozsony és Nyitra Cseh-Szlovákiánál maradt. (Részlet a szerző közelmúltban megjelent, azonos című monográfi­ájából. Kalligram, 2009) Sokáig úgy tűnt, Magyarország ügyesen tud lavírozni a nagyhatalmak és a szomszéd államok hálózatán belül Magyarország háború előtti tervei Szeptember 1-jén lesz 70 éve, hogy kitört a második világháború, s június 27-én volt, ha nem is kerek, de (68-ik) évfordulója annak, hogy Magyarország be­lépett a világháborúba. Az­óta is folyamatosan felme­rül a kérdés, így kellett-e ennek történnie? HORBULÁK ZSOLT Ma teljesen abszurdnak tűnik, hogyan is üzenhetett hadat - az akkor bár megnagyobbodott, 170 ezer négyzetkilométer kiterjedé­sű és tizenhárom millió lakost számláló - Magyarország a világ akkor és ma is legnagyobb kiterjedésű államának. Az elke­rülhetetlen sorsszerűség, a veze­tők rövidlátása vagy külső kény­szerek játszottak közre? Két em­beröltő távlatából, a következ­ményeket jól ismerve még min­dig nehéz mindenki számára el­fogadható indokot találni. Az újabb nagy háború magvát a Párizs körüli békeszerződések­kel vetették el. „Ez nem béke, ha­nem húsz évre szóló fegyver­Mivel a határkérdés elő­nyös megoldását csak N émetország segítségével érhette el, óhatatlanul ki­szolgálói felé sodródott... szünet” - jelentette ki Ferdinand Foch francia marsall. A háborúra való készülődés azonban csak a 1930-as évek közepétől indult meg. Akkor két nagyhatalom, Németország és Oroszország nö­velte arzenálját jelentősen, de Nagy-Britannia és az Egyesült Ál­lamok haditengerészete, vala­mint Franciaország szárazföldi hadereje a legnagyobbak közé tartozott (Japán már 1931 óta háborúzott Kínával). Azonban ez még nem keltett feltűnést, mivel Németország csak egy szintre próbált jutni a többi nagyhata­lommal, Oroszország fegyverke­zési programja pedig ismeretlen volt. Nem véletlen, hogy a világ- politika által e két kiközösített ország a 20-as-30-as évek fordu­lóján komoly katonai együtt­működést fejtett ki. Támadási tervek a ’30-as évek legvégétől születtek. Ebben ter­mészetesen a Harmadik Biroda­lom járt az élen. A német ve­zetésű gazdasági teret fegyverrel szerették volna kialakítani, mi­közben bizonyos területi követe­léseket az akkori nemzetközi po­litika is elismert, illetve jóváha­gyott. így került újra német köz- igazgatás alá a Ruhr-vidék, majd Ausztria és Csehország, végül Memel Kelet-Poroszországban. A magyar külpolitika kény­szerpályája már ekkor kirajzoló­dott. Mivel a határkérdés előnyös megoldását csak Németország segítségével érhette el, óhatatla­nul kiszolgálói felé sodródott. S bár semmiféle magyar háborús terv nem létezett, az ország hon­védelmét meg kívánták erősíteni; 1938 márciusában született meg a győri program, amely az elkö­vetkező öt évben egymilliárd pengőt szánt a honvédelemre. Tervek az ország hadszíntérré válására más hatalmak részéről születtek. A Szovjetunió 1940. szeptember 18-án elkészítette a Németország elleni felvonulási tervet. Ebben Szilézia elfoglalását Lengyelországon keresztül akarta megvalósítani. Hitler a Bar­barossa-tervet 1940 novemberé­ben határozta el, a parancsot de­cember 18-án írta alá. Előzménye az augusztusban született úgyne­vezett keleti hadműveleti terv volt. A Szovjetunió 1941 januárjában egy másik tervet is készített, amelyben Königsberg és Budapest birtokbavételével számolt. Furcsa háborúk időszaka Mikor 1939. szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyel- országot, a szerződésben segít­ségnyújtásra kötelezett Francia- ország nem támadta meg Né­metországot, hanem jól kiépített erődrendszerébe húzódott visz- sza. Magyarország ebben a konf­liktusban nem engedélyezte, hogy német csapatok vonuljanak át az országon; a lengyel-magyar barátság nevében száznegyven­ezer menekült távozott nyugatra Magyarországon át. A furcsa háborúk sora tovább folytatódott, amikor Oroszország az év telén megtámadta Finnor­szágot. Itt minden ország, többek között Németország és Anglia is a finnek egyenlőtlen küzdelmét támogatta a területszerző szovje­tekkel szemben. Magyarország alapvető külpo­litikai célja továbbra is a békés re­vízió volt. Legnagyobb ellenfelé­nek Románia számított. A ma­gyar-szovjet együttműködésre 1940 augusztusában nyílt esély: akkor a Szovjetunió ultimátumot intézett Romániához Észak-Buko- vina és Moldávia átengedésére. Mivel a két szövetségese közötti fegyveres konfliktus nem állt Né­metország érdekében, ezért a ro­mánok számára a hátrálást aján­lotta. A második bécsi döntés - még mindig békés úton történő te­rületgyarapodásként - egy hónap múlva adta vissza Észak-Erdélyt. Katonai akcióra, még a hábo­rúba való hivatalos belépés előtt, Jugoszlávia Németország általi megtámadásával került sor. 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Két nap múlva azonban Belgrádban államcsíny történt. Hitler elhatározta, hogy megbünteti az országot. A német csapatok Magyarországon is át­vonulva 6-án megtámadták Ju­goszláviát. Magyarország, mivel barátsági szerződésben állt a déli szomszéddal, csak abban az eset­ben volt hajlandó katonailag is részt venni az akcióban, ha Jugo­szlávia mint ország megszűnik, atrocitás éri a magyar kisebbsé­get vagy hatalmi vákuum alakul ki a Délvidéken. Az akciótól óva intette a magyar kormányt Nagy­Britannia. Tragikus gesztusként Teleki Pál miniszterelnök április 3-án reggel öngyilkosságot köve­tett el. Bár jugoszláv gépek 7-én és 8-án magyar célpontokat bombáztak, a honvédség csak a horvát függetlenség kinyilvánítá­sa utáni napon, 11-én lépte át a határt. A brit hadüzenetre azon­ban egészen december 6-ig nem került sor. Kassa bombázása A casus belli, ami Magyaror­szágot belesodorta a hadüzenet­be, Kassa bombázása volt. Az in­cidens ma sem tisztázott teljesen. A legelteijedtebb nézet szerint provokáció történt, amit német, szlovák vagy román repülőgépek hajtottak végre. A legújabb felté­telezések szerint a három - összesen 29 felrobbant bombát ledobó - gép szovjet volt. A halá­los áldozatok száma 30, a sebe­sülteké 285 volt. Két oka is lehet a történteknek: a már hadban ál­ló Szlovákiát akarták támadni, de célt tévesztettek, Eperjes helyett Kassa fölé repültek, vagy Kassa lehetett a cél, de nem tudták, hogy ez akkor már Magyarország része volt. Mindkét ok tehát té­vedésen alapulna. A hadüzenetet június 27-én jelentették be. Ezt a képviselőház egyhangúlag elfo­gadta. Ismert tény, hogy a hadba lé­pést leginkább a tisztikar kívánta. A közvélemény tartózkodóbb volt. A katonákat alapvetően a német hadi sikerek kápráztatták el. Ekkor már egész Nyugat-Eu- rópa és a Balkán nyugati része német megszállás alatt volt. Szin­te mindenki arra számított, hogy az orosz hadjárat is heteken belül győzelmesen véget fog érni. A la­kosság pedig egyrészt a hagyo­mányos németbarátság miatt, másrészt a határrevízió támoga­tásáért bízott Németországban. Mindkét csoportra jellemző volt a kommunistaellenesség és Szov­jetuniótól való félelem. 1941 júniusában német részről még nem volt igény a magyar ka­tonai részvételre. A szövetsége­sek közül csak Finnországra és Romániára számítottak. A hon­védséget nem tartották igazán je­lentős erőnek, de Hitler a magya­rokkal amúgy sem szimpatizált. Kimaradhatott volna-e Magyarország a világhá­borúból? A szakemberek egyöntetű véleménye sze­rint nem... Mivel gyors győzelemre számí­tottak - ez volt az egyetlen vil­lámháborúnak is tervezett hadjá­rat -, nem akartak osztozni a zsákmányon. Nagyobb áldozat- vállalásra csak a moszkvai csata után szólították fel a magyar kormányt. Konklúzió A szovjet-német háborúig számos szövetségi konstelláció alakult ki. Többek között Hitler nagyon sokáig reménykedett ab­ban, hogy Angliával ki tud egyezni. Ennek kudarca után egy ideig egy britellenes német-spa- nyol-francia-olasz-szovjet pak­tum létrehozásán munkálkodott. Egy furcsa szövetség, a szov­jet-német 1939. augusztus 23-án valóban meg is született. Az 1939. március 31-i brit-francia garanciát Lengyelország függet­lenségének biztosítására május 12-én Romániával, majd május 23-án Görögországgal is aláírták. Románia a német, Görögország a brit oldalon kapcsolódott be a háborúba. 1941 júniusában tulajdonkép­pen még nem volt nyomás né­met részről, hogy Magyarország is vegyen részt a keleti hadjárat­ban. Sőt az angolszász hatalmak jóindulatát megőrizve, amire Horthy Miklós kormányzó min­dig is törekedett, a formális füg­getlenség megtartása lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. Más részről tény, hogy nem csak a területi követeléseket támasztó Finnország és Románia üzent hadat a Szovjetuniónak már Magyarország előtt, hanem Olaszország és Szlovákia is, ön­kéntesekkel pedig Spanyolor­szág és Horvátország. Németor­szág kegyeiért kiélezett verseny folyt. Horthy Miklós az utolsó pilla­natig, L944 szeptemberéig ab­ban reménykedett, hogy lesz egy balkáni szövetséges partraszál­lás, és az ország az angolszászok előtt kapitulálhat. Csak szep­tember 28-án küldte Moszkvába a fegyverszüneti tárgyalásokkal megbízott küldötteit. De akkor az ország már fél éve német megszállás alatt állt, a vidéki zsidóságot deportálták, és az or­szág teljes hadereje a keleti fron­ton harcolt. A tisztikar meghatá­rozó része pedig még ekkor is a német szövetség fenntartása mellett állt ki. Kimaradhatott volna-e Ma­gyarország a világháborúból? A szakemberek egyöntetű vélemé­nye szerint nem. Magyarország úgy csatlakozott Németország­hoz, akárcsak a többi kelet-euró­pai csatlós állam, kilépni is akkor próbált, amikor már a Vörös Had­sereg elérte a határait. Sorsa elől még a többé-kevésbé el nem köte­lezett Bulgária sem menekülhe­tett: bár katonailag nem vett részt a keleti hadjáratban, és a szovje­tek érkezése előtt hadat üzent Németországnak, nem kerülhette el, hogy „felszabadítsák”. Eseté­ben a Szovjetunió 1944. szeptem­ber 9-én egy olyan országot tá­madott meg, mely hadban állt a náci Németországgal! Sokáig úgy tűnt, hogy Ma­gyarország ügyesen tud lavíroz­ni a nagyhatalmak és a szom­széd államok hálózatán belül, mégis az egyik legnagyobb vesz­teséget elszenvedő országként fejezte be a háborút. A legna­gyobb hiba talán akkor történt, mikor 1944. október 15-én meg­hiúsult a kiugrás, sőt még job­ban elkötelezte magát Németor­szág mellett.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom