Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-15 / 189. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2009. AUGUSZTUS 15. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Nem üthet, nem rúghat A rendőrnek ütnie vagy rúgnia tilos, kivétel, ha erre a személye ellen irányuló támadás elhárításához feltétlenül szükség van. A Népszabadság tegnapi száma ismerteti a szolgálati szabályzat módosításának tervezetét, amely előírja azt is, hogy a nemi szervek még ebben az esetben sem vehetők célba. „Tilos ütést mérni a halántékra, a torokra, a vesékre, illetve a nemi szervekre” - egyebek között ezzel egészítené ki a rendőrség szolgálati szabályzatát egy most készülő igazságügyi és rendészeti miniszteri rendelet. Ma csupán annyi az előírás, hogy gumibot alkalmazásakor „az ütés lehetőleg a támadó végtagot érje, kerülni kell, hogy fejre, a derékra, a gyomorra vagy a hasra irányuljon” - olvasható a lapban. (MTI) Palkó, a nacionalista betolakodó (Gyenes Gábor karikatúrája) HÉTVÉG(R)E Államilag támogatott tragédiák Lehet könnyen emészthe- tőt és szórakoztatót írni egy olyan hét végére, mely 20 ember halálával kezdődött? Aligha. A csendes főhajtás mellett viszont elgondolkodhatunk azon, mennyire volt „értelme” ennek az emberáldozatnak, megelőzhető volt-e a tragédia. MÓZES SZABOLCS Az egészet persze el lehetne ütni annyival, hogy a bányászsors ugyanolyan veszélyes, mint például a katonáskodás - itt természetesen nem a mi hadseregünkre és békeidőnkre gondoltam. Aki lemegy (ugyanúgy, mint aki a frontra ballag el), annak tisztában kell lennie azzal, hogy többet esetleg már nem jön vissza. Ezzel viszont túlontúl leegyszerűsítenénk a problémát. A felső-nyitrai régióban - ahol a tragédia történt -, ha hinni lehet a statisztikáknak, több mint kétezer bányász dolgozik. Ők két nap pihenés mellett három napot a föld gyomrában töltenek, ahol nehéz körülmények között végeznek, egy - szintén a statisztikai hivatal adatai alapján - viszonylag gyengén honorált munkát. Melyet ráadásul az állam, tehát mindannyiunk dotál bőkezűen. Enél- kül már régen nem működne. Számítások szerint csak tavaly közvetve és közvetlenül 33,5 millió euróval támogatta állam bácsi a nyitrabányai bányát mindannyiunk adóiból, miközben a cég bérköltségei 50 mülió euróra rúgtak. Ez utóbbi számadatban pedig a valamivel több mint kétezer bányászon kívül benne foglaltatik még közel kétezer egyéb alkalmazott is - vezérigazgató, portás, takarítónő, könyvelő stb. A fizetésekre szánt költségek kétharmadát tehát az állam fizeti. Vagyis mi. Annak tükrében, hogy nem ez az első bányásztragédia az elmúlt években, helyénvaló a kérdés, a drágaság mellett egyben nem túl veszélyes „munkaközvetítés-e” az állam részéről a bányák dotációja. Természetesen most mondhatnánk azt is, hogy a kamionsofőröket is érik halálos kimenetelű balesetek, mégsem javasolja senki sem, hogy zárjuk le a sztrádákat, a járművezetőket pedig küldjük haza és képezzük át múzeumőrré. Szállítmányozni ugyanis kell. Mint ahogy áramot termelni is. A nyitranováki hőerőmű által kötelezően felvásárolt hazai barnaszén helyett azonban lényegesen olcsóbban lehetne jobb minőségű szenet importálni. A dotációkra kiadott sok tízmillió eurót (a fentebb ismertetett, állam által kifizetett összeg koronában több mint egy milliárdot jelent) pedig effektívebben is el lehetne költeni. A bányászatnak előbb-utóbb így is vége lesz. Szakmai elemzések szerint ugyanis tizenvalahány éven belül elfogy a kifejtenivaló - akkor tehát mindenképpen foglalkozni kell azzal a problémával, mellyel most nem akarunk: hogy mi lesz a munkanélkülivé váló bányászokkal. De hát nem egyszerűbb a komplikáltabb kérdések megoldását elhalasztani? Főjön majd az akkori kormányzat feje - mondta minden eddigi kormány. A jelenlegi pedig még rá is tett egy lapáttal, amikor tavaly új tárnák kutatására és megnyitására adott állami támogatást az anno Mečiar- korszakban privatizált magánkézben lévő részvénytársaságnak. Ennek a hozzáállásnak pedig mellettünk - hiszen a mi adóinkat használják fel nem túl effektiven - főként a bányászok isszák meg a levét. Mert még ha a szerencsésebbek közé tartoznak is, s nem a tárnák mélyén lelik halálukat, akkor is az egészségükkel fizetnek a gazdaságpolitikai döntéshozók kényelmességéért. JEGYZET Folytatás kényszerből JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Megállított a minap egy környékbeli polgármester, s gratulált a jegyzetemhez (Félelem az őrültségtől, július 28.), de egyúttal meg is feddett, mondván, nem tettem pontot az írás végére, vagyis nem ott fejeztem be, ahol kellett volna. Biztos a helyhiány volt az oka, szinte kereste a mentséget helyettem, de el kellett ismernem, hogy tényleg igaza van, s bizony tovább kellett volna gondolnom a történteket. A feddés oka pedig: a jegyzetben felvázoltam annak a polgármesternek az esetét, aki azon gondolkozik majd szeptember elseje után, hogy a csakis kizárólag magyar nyelven elkészített emléktáblát vajon hogyan „szlovákosítsa” el. Ugyanis, mondja ő, még életbe se lépett a törvény, jött már hozzá olyan panasz az egyik falubéli szlovák nemzetiségű, ám magyar családba benősült, s a nyelvet anyanyelvi szinten bíró honpolgár részéről, amely kifogásolja a tábla egynyelvűségét, s megfenyegette az önkormányzatot, hogy felsőbb fórumon tesz panaszt, ha a tábla rövid időn belül nem nyeri el „méltó kétnyelvűségét”. Ha valakik, ezek az alakok szaporodhatnak el, akik panaszleveleikkel ellepik a kultuszminisztérium titkárságát, s újkori besúgóként várják megérdemelt jutalmukat. Bár az is igaz, hogy a törvény csak büntetést ír elő, jutalmazásról nem szól. Persze vannak polgármesterek, akik mindenáron szeretnék elkerülni a büntetést, s jó janicsárok módjára maguk mutatnak példát a még hezitálóknak: a minap egyik kisvárosunkban nemzetközi népzenei fesztivált tartottak, ahol szlovák ugyan csak elvétve akadt, s a nemzetközi jelleget magyarországi csoportok adták, de a polgár- mester biztos, ami biztos alapon, előbb szlovákul mondta el egyébként igen száraz, minden eredetiséget nélkülöző köszöntőjét. Szinte rímel a történtekre a Matica évkönyvében megjelent cikkecske, amely a XIX. sz. második felének elmagyarosító törekvéseiről siránkozik, amikor az iskolaügyi törvény kötelezővé tette a magyar nyelv elsajátítását, s tanár is csak az lehetett, aki vizsgát tett magyar nyelvből. Lám, a derék hölgy nem vetette össze azt a XXI. század elején elfogadott szlovák nyelvtörvénnyel, s még kevésbé az 1918 után meghonosodott gyakorlattal. Vajon tud olyan magyar anyanyelvű tanárt mutatni szerte e hazában, aki ne lett volna kénytelen érettségizni szlovák nyelvből? S vajon miért háborodnak fel azon, hogy az egyik romák lakta község magyar ajkú polgár- mestere nem beszéli az ország törvényesített nyelvét? De visszatérve az eredeti gondolatfelvetéshez, az illető polgármester már megtalálta a megoldást is az emléktábla ügyében. Ha a kultuszminisztérium állja a költségeket, lecseréli a táblát. Ismerve a törvényalkotók hátsó szándékait, félek tőle, hogy akad rá a mi adónk által is biztosított keretükből. KOMMENTÁR Magyar ügy LAKN ER ZOLTÁN A roma holokauszt emléknapjának éjjelén a Szabolcs megyei Kis- létán megöltek egy asszonyt. Az áldozat egyik lánya életveszélyes sérülést szenvedett a sörétes puskából leadott lövésektől. A rendőrség szerint egyértelmű, hogy a merénylet a tavaly nyár óta zajló, romákat célzó támadássorozat újabb állomása. Minden demokratikus országban politikai vita is övezi az ilyen cselekményeket. A kormány bizonyítani akarja, hogy kézben tartja a folyamatokat, igyekszik mielőbb elfogni a tetteseket, erőt mutat. Az ellenzék számon kéri a kormányon, miért nem lép fel hathatósabban, kétségbe vonja alkalmasságát. Szerencsés esetekben van közös alap is: a támadások nyílt és egyértelmű elítélése, amit a politikai erők kénytelenek is hangosan kinyilvánítani, mert a közvélemény spontán kifejezi tiltakozását. Magyarországon alulról jövő tömeges tiltakozás nem tapasztalható, az erőszakellenes demonstrációkon legfeljebb pár ezren szoktak összegyűlni, az ő egy részük is politikus vagy ismert jogvédő. Nincs tehát közvetlen társadalmi nyomás a politikai szereplőkön, így ilyen esetekben is azt mondják, amit szoktak. A kormány úgy érzi, „rendpártiság-versenyben” kell helytállnia olyan pártokkal szemben, amelyek otthonosabban mozognak e szlogenek terepén. Persze az is igaz, hogy ha sikerül erősítenie a közbiztonságérzetet, akkor bizonyíthatja alkalmasságát a választók szemében. Bár Bajnai Gordon egyre inkább túllép a válságkezelő politikusnak kijelölt szűk határokon, az erőskezű vezető szerepe kevéssé illik rá. Nem szólva arról, hogy a kormányban Draskovics Tibor, az ország egyik legnépszerűtlenebb embere felel a rendészeti kérdésekért. így nehéz rendpárti politikát folytatni. A Fidesz természetesen elítélte a gyükosságokat, ám a legnagyobb ellenzéki párt és az őt támogató média elsősorban a kormány lépéseivel, főként Draskovics miniszterrel van elfoglalva. A Fidesz számára kérdéses, létezik-e terrorizmus Magyarországon, pedig hatan már meghaltak a támadássorozatban. A párt frakcióvezetője szerint nem az a kérdés, mi az oka egy-egy bűncselekménynek, hanem hogy az erre hivatott szervezetek képesek-e kinyomozni, kik a tettesek és felelősségre vonni őket. Holott a nyomozás, valamint a társadalmi következmények szempontjából sem mellékes, mi vezérli a tettest vagy tetteseket. Értetlenségre adott okot Sólyom László egyhetes hallgatása is. Többen emlékeztettek arra - egyikük sem az elnök rajongója -, hogy az államfő február óta nem ejtett szót a romakérdésről és a romák elleni erőszakról, pedig sajnos lett volna rá alkalom. Augusztus 10-én azonban megtört ajég, és Sólyom László tőről metszett államfői nyilatkozatokat tett, sőt, meg is látogatta a kislétai támadást túlélő kislányt a nyíregyházi kórházban. Az elnök részvétet nyilvánított az áldozatok családjának, valamint szükségesnek nevezte, hogy az egész ország szolidaritást tanúsítson. A cigányok gyilkosainak megtalálását és a romák megvédését magyar ügynek és becsületbeli ügynek nevezte. Erősen kétséges, hogy Sólyom nyilatkozata nyomán minden magyar egy csapásra saját becsületbeli ügyének fogja tekinteni a romakérdést, és sietve kifejezi szolidaritását. Mégis fontos, hogy a köztársasági elnök mintaadó magatartást tanúsított. Legalább ő. Legalább most. FIGYELŐ Paroubek az idegen munkaerő ellen Nem jó, ha más kultúrkörből származó emberek kapnak munkát Csehországban, mert letelepednek, elsajátítják a nyelvet, gyermekeik születnek, s a jövőben ebből etnikai probléma lehet - mondta Jirí Paroubek, a Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) elnöke Kutná Ho- rában, ahol a tajvani Foxconn cég LCD képernyőket és számítógépes elemeket gyárt, s a munkaerő nagy részét vietnamiak és mongolok teszik ki. A találkozón egy munkaügyi alkalmazott kifejtette: a külföldi vendégmunkásokat a cégek azért alkalmazzák, mert ellentétben a csehekkel nagyon lelkiismeretesen és fegyelmezetten dolgoznak. „Ráadásul ez a kemény munka, különösen váltakozó műszakban, nem vonzó a mieink számára” - idézi az Aktuálne.cz az alkalmazott szavait. Paroubnek ez állítólag nem tetszett, s azzal érvelt, hogy a külföldiek alkalmazása lenyomja a csehországi munkabéreket. A volt szociáldemokrata miniszterelnök szavai negatív visszhangot keltettek, ezért a párt szóvivője megpróbálta őket megindokolni. „Az elnök úr nem gondolta rosszul, kijelentése a munkanélküliséggel összefüggésben hangzott el. Lényegében csak azt mondta, hogy a külföldiek előtt mindig a hazai, cseh munkaerőt kellene előnyben részesíteni” - magyarázta Katarína Blechová. A külföldi munkavállalók kérdése a gazdasági válság következményei kapcsán került előtérbe az utóbbi időben Csehországban. A Lidové noviny című tekintélyes konzervatív napilap tíz napja azt írta, hogy a válság miatt hihetetlen körülmények között tengődnek, s gyakorlatilag rabszolgasorsra jutottak az országban dolgozó külföldi vendégmunkások tízezrei. „Munkájukért nem kapnak fizetést, és egyre inkább eladó- sódnak. Ha meg akarnak szabadulni a rabszolgamunkától, akkor el kell szökniük, vagy drága pénzen ki kell vásárolniuk magukat” - mutatott rá az újság, (kj)
