Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-16 / 163. szám, csütörtök
SZINFOLK 2009. július 16., csütörtök 2. évfolyam 2. szám Visegrádi szomszédolás, néptáncos régiéjárás Június 4-7-én rendezték meg az „...Ilyenek vagyunk!" nemzetközi folklórfesztivált 10. oldal Észak-kisalföldi verbunkok, tanításuk módszertana II. Tardoskedden a verbunkot a „Ritka árpa, ritka búza..." kezdetű műdalra járták 11. oldal Táncházmozgalom a szlovákiai magyaroknál II. Az első országos tánctábort Zselízen az autó- campingben és a kultúrházban rendezték 12. oldal A Csallóközben Sarlós Boldog Asszony napján az emberek misére mentek a templomba, hogy áldást kérjenek az előttük álló nagy munkára Az utolsó kéve gabona Itt a nyár, a szabadságok, nyaralások ideje, amikor a mai ember lehetőleg a szokásosnál is többet törődik magával: „aktívan” pihen, utazik, „kikapcsolódik” - s közben „fogyaszt”. Fogyaszt - a szokásosnál is nagyobb mértékben és mennyiségben - ételt-italt, ipari és kulturális termékeket, tiszta levegőt, még tiszta tengervizet is, hiszen a hűsítő habokba belemossa például a testére kent rengeteg naptejet. KOCSIS ARANKA A régi emberek többsége - nevezzük így egyszerűen a fogyasztói társadalom előttieket, illetve az úgymond hagyományos kultúrák népeit - ezzel szemben a nyarat, amint előtte a tavaszt és utána az őszt is, munkával töltötte. Hát persze, mondhatnánk, hiszen a technika alacsony fokán sokat kellett ahhoz dolgozni, hogy bármilyen termék megszülessen. Igaz! Aratópár. A kaszával arató férfi mögött a nő a kötöző. Itt van mindjárt a gabona betakarítása, az aratás. Az ősszel felszántott földbe elvetett gabona június végére megnőtt és beérett, s elkezdődhetett a begyűjtése. Az aratás mifelénk még a 20. század első felében is, közvetlenül is sokakat érintett, hiszen a népesség jelentős része - 1930-ban Szlovákiában még több mint a fele - a mezőgazdaságból élt. Az aratás volt a legnehezebb idénymunka az esztendőben. A gépesítése ugyanis nagyon lassan ment végbe nemcsak a perem- vagy az elmaradott vidékeken és a parasztgazdaságokban, hanem a gazdaság modernizálásában élenjáró területeken, sőt a nagyüzemi szervezettségű nagybirtokokon is. Tüd- juk, korábban, a középkorban Európában mindenfelé sarlóval arattak. A kasza - amely eredetileg a fű levágásának munkaeszköze volt -, aratóeszközként csak a későbbi századokban teijedt el. A Kárpátmedencében például a 19. század második felében, a gabonakonjunktúra idején teijedt el, és egénát, azért, hogy a következő évben még több termés legyen, vagy hogy zivatar és vihar ne tegyen kárt a vetésben. Gömörben - racionálisabb értelmet keresve a dolognak - úgy mondták, hogy azt a madaraknak és a szegényeknek hagyják. És itt, a talpon hagyott utolsó Végre zsákokban a jövő évi kenyér! Martos, 1950-es évek (Fotók: a szerző archívumából és képarchívum) Aratáskor a szövetkezet cséplőgépe mellett dolgozó asszonyok - Martos, 1960-as évek Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első levágott búzaszálaknak és az első kévének. Akárcsak a karácsonyi asztalról lekerült szentel- ményeknek, a karácsonyi morzsának, hitük szerint ezeknek is egészségmegőrző és termékenységvarázsló erejük volt. Az első levágott búzaszálakat ezért sokfelé - a karácsonyi morzsához hasonlóan - a baromfiak elé szórták, feletették az állatokkal. Az aratókat először meglátogató gazdát a Csallóközben megkötözték a gabona szalmájával, és csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Ez a szokás még az 1950-es években is tartotta magát azokban a földműves-szövetkezetekben és állami gazdaságokban, ahol kaszával arattak, és az elnököt vagy az igazgatót kötözték meg a szalmakötéllel. Még több hagyomány, szertartás, hiedelem, szokás kapcsolódott a munka bevégzéséhez. Az utolsó kéve gabonából készült az aratókoszorú, amelyet mezei virágokkal feldíszítve, énekszóval vittek be a faluba s néhol a vőfélyversekhez hasonló szövegek, rigmusok kíséretében adták át a gazdának vagy a földesúmak. Az gazda aztán megvendégelte a munkásait, az uradalmakban nagy ünnepélyt, bált rendeztek. Az aratóünnepélyek, bálok és a koszorúfonás szokása a kollektív gazdálkodás idején is megmaradt. Az aratókoszorú a hatvanas-hetvenes években a szövetkezet elnökének az irodáját díszítette. A parasztházak szobáiban az asztal fölé, a mestergerendára akasztott aratókoszorút sokfelé karácsonyig megőrizték, s akkor a madaraknak adták. Másutt a következő vetéskor a vetőmag közé keverték a szemeit. Hasonlóképpen azét a kalászcsomóét is, amelyet az aratás végén az utolsó lábon álló szálakból szedegetett össze ki-ki magának és vitt haza. Általánosan elterjedt szokás volt az is, hogy az aratás végén kis darabon talpon hagyták a gaboBehordják a kicsépelt gabonát a szövetkezet magtárába - Martos, 1960-as évek nyaláboknál, az égi madaraknak kiszórt, avagy a jövő évi vetőmaghoz kevert utolsó szemeknél visszajutottunk írásunk elejéhez, a mai modem és a régi ember magatartása közti különbséghez. Ezekből a mozdulatokból, az utolsó kalászokat, szemeket meghagyó, gyakran szertartásos jelleggel végzett cselekményekből ugyanis nem csak a félelem és a szorongás olvasható ki, amely az aratás nagy munkáját övezte a régi ember életében. Azét az emberét, aki technikai eszközökre és tudományos ismertekre még nem támaszkodhatott, és munkája kimenetelének sikerét saját fizikai ereje és egyszerű kézi eszközei mellett - mint a sarló vagy a kasza - leginkább csak a hitére bízhatta. Mindezekben a szokásokban ennél jóval több, az archaikus szellemiség, a hagyományos társadalomban élő ember életmódjának és világfelfogásának alapvonásai is megmutatkoznak: az a szemlélet- mód, amelynek lényege a folytonosság, az örök ismétlődés, a visz- szatérés és megújulás. A természettel szoros kapcsolatban élő ember életkeretét, hétköznapjait és ünnepeit az örök elmúlásnak és megújulásnak többek között a naptári évhez fűződő ritmusa határozta meg. A saját életét mindebben a körforgásban ez az ember nem egyediként, saját magát nem egyéniségként, hanem csak a többiekhez, a korábbi példákhoz (példaadókhoz) idomuló egyetlen (lánc)- szemként fogta fel, amely a nagy egésszel együtt a teljes pusztulásig valamilyen módon időnként megújul, megtisztul, újrateremtődik; az új évvel, a tavasszal megújuló, „újrakezdődő” természettel, az elszórt magból kihajtó új élettel. A folytonosság viszont csak akkor működik, ha nincsenek merev lezárások, ha nem fogy el, nem emésztődik mindig minden fel az utolsó szemig. Ha legalább néhány kéve, néhány kalász vagy mag a földön marad, belekeveredik a jövő évi vetésbe, szétszóródik a levegőégben... Az archaikus lelkiségnek talán éppen ez az egyik legszebb példája, amelyből a modern embernek is érdemes volna időnként merítenie és belőle egy-egy maroknyit magához ragadnia. Talán akkor a jövő képei számára sem tűnnének néha olyan rémítőnek. szén a 20. század derekáig használatban maradt, amint peremterületeken, a hegyvidéken a vele párhuzamosan a sarló is. Az aratógépek meghonosodását vidékeinken szociális okok gátolták. Az agrárnépesség jelentős hányadának a legfőbb megélhetési forrása ugyanis az aratórész volt, az a kialkudott bér, amit e nyári idénymunkáért kapott, s amelyet terményben fizettek ki neki. A sarlóval való aratás többnyire női munka volt A sarlóval való aratás emléke - az az egykori mód, amikor még nők arattak sarlóval - máig megőrződött Sarlós Boldog Asszony napjának, azaz július 2-ának a nevében. Nagyapáink idejében, a két világháború közti évtizedekben is sokfelé ez volt az aratás szertartásos megkezdésének a napja. Úgy tartották, hogy a gabona Vid napjáig (június 15.) növekszik, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, innentől kezdve már csak érik, és kezdődhet lassan az aratás. A Csallóközben Sarlós Boldog Asszony napján az emberek misére mentek a templomba, hogy áldást kéijenek az előttük álló nagy munkára. Az aratószerszámaikat ilyenkor a templom falához támasztották, talán hogy azokra is átszálljon az áldás. Másnap aztán nagy fohászkodások, imádkozás és kalapmegemelés közepette hozzáfogtak a munkához.
