Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-24 / 144. szám, szerda
r/i SZÜLŐFÖLDÜNK 2009. június 24., szerda 6. évfolyam, 25. szám „A legtöbb emberrel csak az a baj, hogy nincs elég fantáziája" - mondta egykor lapunknak Balogh József Lebontják a perbenyiki mézeskalácsházat Perbenyik. Hamarosan eltűnik a bodrogközi község egyik, ha nem a leghíresebb nevezetessége, Balogh József nyugalmazott perbenyiki susztermester mézeskalácsháza, melyet a tulajdonosa több mint harminc esztendeig díszít- getett, alakítgatott. LECZO ZOLTÁN Az alkotásról korábban Peter Kerekes filmet készített, de többek közt Christopher Steele- Perkins, a londoni Magnum ügynökség művésze is lefotózta, amikor a párizsi Pompidou központban megrendezett, Szlovákiát bemutató tárlatához gyűjtött anyagot. Fülöp Pál perbenyiki polgármester lapunknak elmondta, Balogh József néhány éve már nem ebben a házban él. A lakatlan épület - melynek állaga évről évre egyre romlott -, nemrégiben gazdát cserélt, és az ingatlan új tulajdonosa néhány hete bontási engedélyt kért a helyi önkormányzattól. Bár döntés az ügyben egyelőre nem született, valószínűnek látszik, hogy Balogh József híres mézeskalácsháza, mint olyan sok minden a Bodrogközben, végül nyomtalanul tűnik el a föld színéről. Lapunknak és e sorok írójának sajnos nincs lehetősége arra, hogy bármiképp befolyásolja egy magánkézben lévő, és egyébként semmiféle védettséget nem élvező ingatlan sorsát. Ha tehettünk is volna érte valamit, legutolsó perbenyiki látogatásunk szomorú bizonyítékul szolgált arra, hogy azzal bizony elkéstünk - végérvényesen és megfellebbezhetetlenül. Mindössze annyit tehetünk, hogy a történtek kapcsán közreadjuk egy - szinte napra pontosan öt évvel ezelőtt közölt - írásunk részleteit: .Aztán persze a mézeskalács-házikóra terelődik a szó. Kíváncsi vagyok, honnan az ötlet, és hogy emlékszik-e még rá, mi volt az első dísz, melyet fölrakott? A házigazda fölcsillanó szeméből látom, hogy bizony a kedvenc témája került most szóba. Elmeséli, hogy a háború idején Lengyelországban látott egy hangulatos kis utcát, ahol olyan házak álltak, amelyekhez hasonlót szeretett volna magának építeni. Még 1976-ban egy porcelán állatfigura volt az első olyan díszítőelem, mellyel fölékesítette otthonát. Azóta a ház folyamatosan változik, újabb és újabb tárgyak kerülnek a falakra és a tetőre. Mint mondja, ezeknek külön történetük van, mindegyikhez egy-egy emlék fűződik. Ha nem e világi, akkor valamelyik álombéli utazásából való.- Nekem ez a ház ad erőt, ez az életem. Reggelente csak ránézek a falakra, s nagyon sok szép emlék jut az eszembe. Tudja, emlékezni nagyon jó dolog - mondja. Én azonban még értetlenkedem egy kicsit, mert azt is tudni szeretném, hogy ugyan mi értelme van annak, hogy valaki üy módon cicomázza fel a lakóházát. Erre meglepően ésszerű magyarázatot ad: »A temetőket is földíszítik, pedig az ott nyugvók már semmit sem látnak a rengeteg virágból. Akkor az ember épp a lakóhelyét ne színesítse, ahol a legtöbb idejét tölti!?« Jóska bácsi elmondja, kezdetben bizony voltak, akik ellenérzéssel szemlélték az alkotását. Még föl is jelentették. Ám az évek során az itt élők többsége megszokta a furcsa kis házikót, és valószínűleg annak alkotóját is megszerette. Amíg beszélgettünk, legalább húszán mentek el a ház előtt, ám alig akadt olyan ember, aki ne köszönt volna be jó hangosan az utcáról a mesternek. Tagadhatatlan, hogy mára már a perbenyiki mézeskalácsház a község legfontosabb nevezetességévé vált. Legutóbb például a királyhelmeci óvodások voltak itt egy kirándulás alkalmával, de nincs olyan autós, aki le ne lassítana Baloghék háza előtt. Kérdem, nem zavarja-e az emberek értetlensége, nem bántja-e a kritika? Jóska bácsi erre nevetve válaszol: »Tudja szerkesztő úr, a legtöbb emberrel csak az a baj, hogy nincs elég fantáziája«... Balogh József, perbenyiki susztermester híres mézeskalácsháza egykoron. (Szabó Bernadett felvételei és manapság, közvetlenül a bontási engedély kiadása előtt A»»®*'-* k* T7) * mm. _ JEGYZET Mesél az erdő KÖVESDl KÁROLY Kié a föld? Azé, aki megszerzi. Aki annak rendje és módja szerint megveszi. Ésetleg kibéreli, netán kisajátítja, mi több (ahogy egyes országokban a törvény betartását felügyelni képtelen állam engedi) ellopja. A csallóközi emberek ma sem tudják felejteni azokat a sebeket, amelyeket a nyolcvanas években kaptak. Az akkori szerződések, melyek alapján mesés negyven fillért kaptak négyzetméterenként a földjeikért a bősi erőmű építésekor, ma is az égbekiáltó igazságtalanság dokumentumai. Olyanok, mint a hulla a szekrényben, csak éppen fiókba zárva. Kétlem, hogy a szerződések végén szerepelt volna az apró betűs függelék, amely leszögezi, hogy a felek szabad akaratukból szerződtek, és nem játszott közre semmüyen kényszerítő körülmény. Ilyen „kicsiségekre” nem adtak akkoriban. Más kérdés, mit szólna az egykori rabláshoz manapság a független bíróság, ha valakinek kedve szottyanna beperelni a jogutód szlovák államot? Rég volt, igaz se volt, gondolják a legtöbben. Most meg ma van. De láss csudát, a történet szála néhol fölfeslik, mi több, folytatódik, és furcsa fordulatokat vesz. Azokat az ártéri erdőket, amelyeket például a járfalui emberektől szerzett meg annak idején pártállami nyomásra a Vízgazdálkodási Építőtársaság, ma egy Xiland nevű magáncég kezeli. Az új történet tavaly kezdődött, akkor született ugyanis döntés a vízlépcső körüli terület bérbe adásáról, a folytatás azonban igencsak aktuális. A furcsa nevű cég tudniillik, miután bérbe (vagy inkább ajándékba) kapta a járfalui területet, úgy viselkedik a víz menti földdel, mint a saját tulajdonával. Ha valaki például a festői holtág vízén hauszbótot (úszó házat) akar építeni, ettől a magáncégtől kell engedélyt kérnie. A cégnek ráadásul, tudósít róla egy szlovák hetilap, nincs sem székhelye, sem irodája, sem telefonvonala, sem internetes oldala. A mintegy 300 hektáros vízparti területet a (nem létező?) cég tavaly év végén kapta bérbe, versenytárgyalás nélkül. Kilencvenkilenc (99) évre, négyzetméterenként ötven (50) fillérért! A cég természetesen nem azért szerezte meg a környezetvédelmi minisztériumtól a védett ártéri erdők utolsó falatkáinak egyikét, hogy védelmezze. Ugyan, kérem. Nem arra van az! Hogy mire van? Lakóházakra, üzletekre, sportpályákra. Többmilliárdos beruházást terveznek oda nem létező cégék, ahol lesz erobik, fitnes, teniszpálya. Az álmok egészen egy nemzeti olimpiai központig érnek. A járfalui polgárok persze nem óhajtanak lemondani egykori vagyonukról. A törvény az ő oldalukon áll, hiszen a restitúció alá eső területekhez nem szabad nyúlni. Még a minisztériumnak vagy az államnak sem. Hírek szerint már az ügyészség foglalkozik a legújabb szabadrablással, amelyről a minisztérium szóvivője azt állítja, teljesen rendben van. Az egyszerű polgár meg gondolhatja a magáét. Például azt, hogy a pofátlanság csimbo- rasszója azt eladni (elajándékozni), ami nem az enyém, hanem elvettem valakitől. A legfelhábo- rítóbb az egész panamában, hogy a Vízgazdálkodási Építőtársaság gyakorlatilag ma is állami cég, a járfalui ártéri erdők pedig (lévén szó környezetvédelmi területről) a környezetvédelmi minisztériumhoz tartoznak. Amelyet, ki tetszik találni, ki irányít? Bingó: a Szlovák Nemzeti Párt. Amely fülig ül a botrányokban. Teheti, hiszen a kormányfő mindig körömszakadtáig védi őket, amíg csak be nem intenek Brüsszelből.
