Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-30 / 123. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 30. www.ujszo.com DVD-EXTRÁK A SZALONBAN A kalapáccsal finoman is lehet bánni H. NAGY PÉTER Nem-nem, a Ponyvaregényről most nem írok, mivel a DVD-piac szempontjából nem aktuális; van itt viszont egy dél-koreai cucc, melyről Tarantino anno azt nyilatkozta, hogy „tarantinósabb, mint bármi, amit eddig alkottam”, ez tehát megér néhány kilassított mondatot. Vagyis az Oldboy című opusról lesz szó. Pontosabban annak egy elképesztő, kalapácsos jelenetéről. Mielőtt feleleveníteném a jelzett részletet, egy rövid kitérőre lesz szükség. A John Woo által dirigált Dick-adaptációban, A felejtés béredben van egy híressé vált megoldás, amely remekül mutatja, hogyan gondolkodnak az akciórendezők. A film vége felé a főhősöket üldöző alakulat egy zárt ajtónál találja magát, ami mágneskártyával nyílik. Mindössze annyi történik, hogy az egyik figura megpróbálja kinyitni az ajtót, végighúzza a kártyát a leolvasón, ám a rendszer nem működik. Ezt John Woo a következőképpen készítette el. A laborfolyosón megjelenik a felfegyverzett csapat, két hullámban, a kamera az egyikről átfordul a másikra, majd érkezik a főnök (Colm Feore) egy harmadik ajtó felől, a kamera őt követi, végig rajta marad, ahogy az ajtóhoz siet. Gyors vágás. Feore áthúzza a kártyát, az ajtó nem nyílik. Több gyors vágás (snitt a laborban lévő főhősökről - Ben Affleckről és Urna Thurmanről -, közelkép az elektronikáról). Feore ismét próbálkozik, sikertelenül, átprogramozást kér, de így sem nyílik ki az ajtó, közben a kamera befogja az érkező főgonoszt (Aaron Eckhart) és ráközelít, mialatt látjuk az őt körülvevő fegyvereseket, akik füstben állnak. Aztán folytatódik a sztori a labor belsejében, majd Feore és társai berobbantják az ajtószerkezetet, amit a kamera több pozícióból is megmutat. Az egész nem több másfél percnél. De lehetne néhány másodperces jelenet is, csakhogy ezt John Woo csinálta. A film DVD-kiadványán, az extrák között található egy rövidfilm (A felejtés bére: a jövő tervezése), melyben Colm Feore nyilatkozik a fenti jelenetről. Remek betoldás, így hangzik: „Egyszerű akció. Kártyákkal jutunk be a bázis bonyolult épületébe. (...) Egy szokásos filmen odamegy az ember és lehúzza a kártyáját. Nem működik. John Woo másképp látja ezt. Húszán vannak ott, sűrű ködben, három kamera, kettő közülük Stea- di, tehát mozognak, az egyik lezárva, egy csomó fegyver, még többen, egyik az ajtónál, jön a Steadicam és... A stúdió vezetői kérdezik: »Miért kell 45 fickó, hogy valaki ezt megcsinálja?« Mert ez Bergman. [Feore egyszerű függőleges mozdulatot tesz a kezével, mintha a kártyát lehúzná.] Ez Woo. [A színész ide-oda kapkod a kezével, majd teátrális mozdulattal lezárja a jelenetet.]” Valóban, egy akciórendező így gondolkodik, s ettől lesz pörgős a dolog. Ennek fényében nézzük, hogy az Oldboy egy jelenete hogyan szerveződik. Park Chan-Wook filmje agyas bosszútörténet. Főhősünk azonban nem az a megszokott egyszemélyes hadsereg, aki mindenféle fegyverhez ért. Pusztán egy kalapácsa van. A beígért jelenet a következőképpen fest. Miután Oh Dae-su (így hívják a főszereplőt) kalapácsával - Vivaldi zenéjére - kifeszítette egyik rosszakarójának néhány fogát, áldozatát maga előtt tartva kiaraszol a folyosóra, ahol egy kisebb (nagyobb) csapat várja. A botokkal felfegyverzett fiatalembereknek odaszól, hogy „AB vércsoportúak, kezeket magasra”, mire páran jelentkeznek, majd odalöki nekik a „fogatlant”: „sok vért veszített, segítsetek rajta.” Közben a kamera vált, s a helyszínt hosszában látjuk. Vágás. Oh Dae-su beleveti magát a küzdelembe. Kb. két és fél perces bunyó veszi kezdetét... Nomármost, hogyan csinálná ezt meg John Woo? Minden bizonnyal bekamerázná a folyosót alul-felül, illetve kézi kamerákkal rögzítené a pofonokat különböző pozíciókból. Gyors vágásokkal összemontírozná a közeliket és az objektíveket, volna benne feltétlenül kilassítás, és valószínűleg nem maradna ép a folyosó vakolata (a törmelékesővel pedig tovább játszadozna). Mindezt éles hanghatások kísérnék, s persze jól kivehető lenne az ütések nyoma, irtott vércseppek tarkítanák a díszletet és az arcokat. A kalapács vadul pörögne. Ehhez képest mit csinál Park Chan-Wook? Az egészet felveszi egyetlen (oldalsó) kameraállásból. Ajelenet szépen hömpölyög. Nincs vágás, nincs zoomolás, nincs trükk, nincsenek falrepesztő megoldások. Félhomály van. A kamera egyszeregyszer leheletfinoman elmozdul, de nem változtat az egészalakos beállításon. A képkivágás a kalapácsos embert tartja középtájon, a többiek akár ki is támolyoghatnak a képmezőből. Mindezt monoton (de dallamos) zenei aláfestés kíséri. Oh Dae-su persze szétüti az esetlen bandát (a végén már kalapács nélkül), ám kap közben rendesen (pl. a hátába egy botot is), de csak most jön a java. Megérkezik a lift, benne a felmentő sereggel. A főhős elmosolyodik, majd újra kalapáccsal a kezében (felvette a földről) megindul a lift felé. Aztán egy másik szint: újra nyílik a liftajtó, a kalapácsos ember kivételével mindenki a padlón hever. Vagyis Park Chan-Wook nemes egyszerűséggel a másik akciójelenetet kivágta. Az ezekhez hasonló poénok miatt mondhatta Tarantino, hogy ez bizony rendben van, kérem szépen. Mert ez John Woo; ez viszont Park Chan-Wook... Még szerencse, hogy a képkészítésnek nincsenek rögzítve a szabályai. Olykor a teljességgel váratlan, egyszerű megoldás a jó megoldás. Ki ne tudná ezt jobban megítélni, mint éppen aPonyvaregény „szerzője”... Ne félj a testemtől! ZENI A SZALONBAN CSEHY ZOLTÁN Irodalomtörténeti közhely, hogy az amerikai költészet Whitman fűszálai között virágzott ki: Harold Bloom a költőt egyenesen amerikai vallásalapítónak, Clay Eshleman pedig a totális nyelv és a totális identitások költőjének nevezte. Kétségtelen az is, hogy Whitman költeményeinek enciklopédikus tágassága szinte kozmikus méreteket öltött, és nemcsak kiaknázza a transzcendenciát, hanem különös retorikai-zenei megoldások sokaságával a hét- köznapiságból teremt szinte misztikus élményt. Whitman és a zeneiség? Meredek kérdésnek hangozhat, holott egyáltalán nem az: kétségtelen, hogy Whitman nem hagyományos rímes-metrikus poéta, de pontosan tudja, hogy a szabad vers szintén zenei konstrukció, belső szabályrendszere pedig sokszor kötöttebb, mint egy hagyományos rím- vagy metrumgenerátoré. A magyar irodalom a Petőfi-kortárs Whitmant (május 31-én emlékezünk születésének 190. évfordulójára) csak a nyuga- tosok környéke táján fedezi fel, kissé fanyalogva: méltó helyét csak később nyeri el nálunk is. A befogadás problémáját alighanem nem is annyira a formátlanságként kezelt forma okozhatta, hanem az a fajta felülstilizálatlan, meghökkentő nyíltság, mely a Whitman-versekből árad, kivált a test, a nemiség, a szexualitás terén, illetve az alapvetően áteroti- zált világkép. A cédé első dala (Mint Ádám kora reggel), Ned Rorem amerikai zeneszerző nagyszerű alkotása, pontosan bizonyítani látszik ezt is: „Nézz csak engem, ahogy járok, hallgasd a hangom, közeledj, / Érints meg, simogasd meg a testem, amint megyek, / Ne félj a testemtől” - énekli Thomas Hampson. Ez a pánero- tizmus uralja végeredményben a Whitman-lírát, a testtől való félelem pedig a nyugatos magyar irodalom egyik központi pániktémája maradt. Ned Rorem egy másik szerzeménye (tőle négy dal hallható), az Olykor aziránt is, akit szeretek... kezdetű dala ezt ragyogóan példázza, miközben a „nincs többé viszonzatlan szerelem” gondolatra fókuszál. Frank Bridge romantikus dala (Utolsó könyörgés) a lélek és a test viszonyrend- szerét fürkészi a szerelem univer- zalizmusának központba állításával. A szerelem szorongattatásá- ban romló hús a lélek szerelmétől vár megoldást. Különösen izgalmasnak tetszenek azok a zeneszerzői megoldások, melyek az amerikai népzene dallamvilágát vélik iga- zítandónak Whitman különös világához: Charles Ives Walt Whitman című, félperces férfias dala erre kiváló példa, de talán Vaughan Williams is ilyesmivel kísérletezett Öröm, útitársam, öröm! című harsány dalában, mely a halállal megbékélt lélek és az alkaioszi hajózásmetafora sajátos továbbgondolása. Különös színfolt Paul Hindemith és Kurt Weill két szerzeménye: e két merőben más zenepoétikájú szerzőben mégis van valami közös, mégpedig az, hogy Whitmanben a tipikus amerikait látják, s két különböző, ám jellegzetesen európai nézőpontból komponálnak. A barátság érzéki töltetének versbe öntését és allegorikus ki- aknázhatóságát a maximumra fejlesztő költő számos zeneszerző szemében a vallási-ideológiai ballasztoktól megtisztított fiziológia ünnepléseként értelmeződik. Bernstein egy sokáig kiadatlan Whitman-szöveget dolgozott fel, mely az együvé tartozást misztifikálja nemi és identitásbeli kötöttségek nélkül. A homoszociális vágy szabadságteremtő erejét érzékelteti a nálunk inkább karmesterként ismert Michael Tilson Thomas Mi, két fiú, egymáshoz ragaszkodó című mívesen kidolgozott dala. Megjegyzendő, hogy Whitman a zenében e CD alapján nem kapja meg azt az úttörőén eredeti han- goltságot, melyet a szövegek világában ő megteremteni volt képes, magyarán: a szövegek meglehetősen konzervatív zenei közegben élednek meg. Erős a 19. századi európai dalhagyomány hatása (Schumann, Brahms), a neoro- mantikus orientáció és az impresszionista megformálás jelenléte is. Mintha épp az amerikai zeneszerzők volnának kevésbé-inno- vatívak. Thomas Hampson, a kitűnő baritonista nemcsak tisz1.1 tán, színes értelmezési skálán mozogva, számos léthangulatot varázsolva elénk énekel, hanem szaval is: a cédé ugyanis gondolatilag erőteljesen felépített rendszert alkot, és Whitman szövegeinek zenei áradása olykor a szuggesztív előadásnak köszönhetően egy-egy konvencionális zenei megoldásnál is sikeresebbnek mondható. De hát maga Whitman is előre jelezte egyik versében a lehetséges zenét: „Sólyom, sirály jobban lenyűgöztek, mint a sárgarigó s a kanári. / Nem szerettem a lágy dalt, trillázást, ha mégoly édes is. / A szabad lebegést szerettem az erő, az öröm s akarat teljében” (Lator László ford.). És a CD legjobb dalain az erő, az öröm és az akarat hármassága valóban szabad lebegéssé áll össze. Noha 22 dal hangzik el, mégis hiányérzetünk támad - jó lett volna felvenni pl. Lee Hoiby kisciklusát, arról nem is beszélve, hogy a Whitman-téma olyan sajátos artikulációi, melyek nem Whitman-verseken, hanem Whit- man-témákon alapulnak, mint pl. Chris DeBlasio ugyancsak bariton hangra írt Walt Whitman in 1989 című megrázó opusza, szintén megérnének egy válogatást. (To the Soul. Thomas Hampson sings the poetry of Walt Whitman, EMI Classics, 2006.)
