Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)

2009-05-30 / 123. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 30. Vélemény És háttér 7 niiőiő MAGYARSZÓ A Vajdaságban az elmúlt évtizedekben évi 4311 fővel csökkent a magyarság száma. Évtizedek óta többen halnak meg, mint ahányan születnek, és sokan kivándorolnak a Szerbiához tartozó tarto­mányból - írta az új vidéki Ma­gyar Szó. 20-30 évvel ezelőtt az asszimiláció volt a magyar­ság fogyásának legfőbb oka, ma az okok között a harmadik helyre csúszott. A 90-es évek­ben a kivándorlás került a ve­zető helyre. Elsősorban a kül­földön, Magyarországon ta­nuló fiatalok szivárognak el. Az anyaországban továbbta­nulóknak csupán 20%-a tér vissza szülőföldjére - áll a vaj­dasági napüapban. A küenc- venes években a délszláv há­borúk miatt mintegy 50 000 magyar távozott külföldre. A vajdasági magyarság lélek- száma nagyjából290 ezer főre csökkent, (mti) __________ ___________HÉTVÉG(R)E _________________________________________________ Fikóval és Vikóval a stressz ellen Többségünknek a hétvégé­re elege van a politikából. A szlovák és magyar poli­tikusok közötti torzsalko­dásból, az adófizetők pén­zének elherdálásából, a milliárdos lopásokból és az egetverő hazugságok­ból. Kikapcsolódásra vá­gyunk. MOLNÁR IVÁN Kikapcsolódáson mindenki mást képzel el. A stressztől való megszabadításra tőlünk nyuga­tabbra már egy egész iparág épült. Az elmúlt évek egyik slá­gertémája a kutyaterápia. Ameri­kai kutatók szerint négylábú ba­rátaink a magas vérnyomástól, stressztől szenvedők számára a legmegnyugtatóbb társaságot je­lentik, nyugalmasabbat, mint sa­ját embertársaik. Orvosi kísérle­tekkel bebizonyították, hogy a szorongás a negyedével csökkent azon páciensek körében, akik kapcsolatba kerültek velük, rá­adásul csaknem húszszázalékos csökkenést értek el a stresszhor- mon szintjében. Sokáig nem hit­tem az új hóbortban, kutyáink azonban meggyőztek, hogy elég pár órát velük töltenem, és meg- feledkezek a stresszről, a politi­kusok torzsalkodásairól és pénz­herdálásáról. Mindkét kutyánk német spicc, vagy legalább részben az. Az egyedüli különbség köztük csu­pán annyi, hogy az egyik hófehér, a másik pedig egy keveredés foly­tán hollófekete. Nevük közzététe­léhez nem járultak hozzá, az egyszerűség kedvéért ezért ne­vezzük őket Fikónak és Vikónak. Kutyáink egy ideje érdekes játékot űznek. Vikó úgy gondolja, hogy kicsi udvarunkban ő a vezérhím, ezért fától fáig futkos, gondosan megjelölve birodalmát. Fikó per­sze épp az ellenkezőjét gondolja. Szerinte az udvarunkban ő volt az első, épp ezért csakis ő lehet itt az úr. Hogy mindennek hangot, pon­tosabban szagot adjon, Vikó nyo­mában jár, „felülvizelve” szag­mintáját. Birodalmi teijeszkedé- süknek csak húgyhólyagtik űr­tartalma szab határt. Fikó és Vikó egyetértenek ab­ban, hogy lopni jó dolog, és a le- geslegjobb a kenyéradó gazdát meglopni. Vikónak az elmúlt idő­szakban ugyan nem sok lehető­sége volt erre, Fikó azonban má­ra mesteri szintre emelte a lopást. A taktika mindig ugyanaz. A na­pokban a konyhából egy, a va­sárnapi ebédhez kikészített velős csontot csent el. Miután gondo­san elásta a kert végében, eszeve­szetten rontott neki a szomszéd kerítésének, megugatva mindent, ami a szomszéd kertben élt és mozgott. Figyelemelterelésként szerepelt azonban már a postás megharapása és kandúrunk sze­xuális zaklatása is. Legszíveseb­ben azonban Vikót támadja, azt gondolva, hogy ezzel sikerül a másik kutyára terelnie a gyanút. A lényeg, hogy a gazda ne a velős csonttal legyen elfoglalva. Kutyáink azonban csak az ud­varunkon nagylegények. Míg a kapunk zárva van, habzó szájjal ugatnak mindenkire, aki egy ki­csit is közelebb merészkedik az udvarhoz. Az udvaron kívül ugyanakkor annyira gyámoltala­nok, hogy Fikót például egyszer már az ölünkben kellett hazahoz­ni egy sétáltatásról, mert útköz­ben egy nagyobb kutyával talál­koztunk, és ő ijedtében bevizelt... Folytathatnám a sort, azonban már az eddigiekből is látszik, hogy a kutyák merőben „másként” vi­selkednek, mint az emberek. Ha meg akarunk feledkezni politiká­ról, acsarkodásról, elfojtott fé­lelmekről, stresszről és szoron­gásról, töltsünk minél több időt a kutyáinkkal. JEGYZET ___________ Habánok a panelban MISLAY EDIT Érdekes riportot olvastam a habánokról, erről a szigorú törvények szerint élő protes­táns, Svájcban alakult vallási csoportról, amely az üldözések elől a 16-17. században kény­telen volt elmenekülni, és Eu­rópa más részein letelepedni. Egy részük a mai Szlovákiá­ban, Nagylévárdon talált új otthonra, s a község napjaink­ban főként a habán emlékek­nek köszönhetően ismert. A lelkiismeretes, ügyes kezű ipa­rosmestereknek számító habá­nok hírnevét elsősorban az ál­taluk készített jellegzetes ke­rámiák öregbítették. Nagylé­várdon múzeum és a tipikus, magas tetős házakból álló Ha­bán udvar őrzi az emléküket. A habán házak hatalmasak voltak, több család is élt bennük, prak­tikus munkamegosztással. Ele­inte nem volt magánvagyonuk, minden közösnek számított. A gyerekeket is együtt nevelték. Igazi kommunában éltek, mondhatnánk. Az évszázadok során aztán beolvadtak az ere­deti lakosságba, ám leszárma­zottaik a mai napig számon tart­ják habán gyökereiket. A cikk elolvasása után döbbentem rá, hogy a mi panelházunkban is élhet egy-két utódjuk. Jó nagy toronyház, 12 emele­tes, minden emeleten a két szárnyban 4-4 lakás, gondol­hatják, egy kisebb falu. Igaz, a lift előtt minden emeleten jó nagy placc van, amelyet aztán a lakók saját belátásuk szerint hasznosítanak. Ki virággal dí­szíti, ki a kacatjait rakja ki, vagy éppen ideiglenes raktár­nak használja, ha a lakásban felújítás vagy festés van. A múltkor például egy cetli ló­gott a bejárati kapun, amely arra próbált rábírni valakit, hogy legyen szíves, maradék­talanul szállítsa vissza azt a heverőt, amelyet a 2. emeleti piacéról lovasított meg, külön1 ben eredeti gazdája hívja a rendőrséget. Hát istenem, le­het, hogy a szegény bútor­mozgatónak nem voltak rossz szándékai, csak azt hitte, hogy ez is egy habán közösség, s ami közös helyen van, az kö­zös. Én a muskátlijaimat telel­tetem ezen a világos, hűvös helyen. Tavaly ősszel is kirak­tam őket, a pirosakat meg a rózsaszínűeket, merthogy ilyen színűek vannak, mind külön cserépben (hogy ne vesszenek össze). Áprilisban újra kiköltöztettem őket a bal­konra. Azóta (mint mindig) türelmetlenül lesem, mikor bontanak virágot, bűvölöm őket, hogy minél hamarabb tegyék, mert szeretek gyö­nyörködni bennük. Vártam, melyik lesz az ügyesebb, a ró­zsaszín vagy a piros. Idén a fehér lett a legügyesebb. Pedig üyenem nem is volt. Nem tu­dok másra gondolni, mint hogy valaki a cserepeim mel­lett elballagva arra gondolt: nocsak, olyan egyhangúak így, semmi változatosság, csak két szín. Azzal fogta magát, és az egyik rózsaszín (vagy piros) muskátlimat nagylelkűen ki­cserélte fehérre. Elvégre köz­területen van. Vagyis közös tu­lajdon. Nem, mégsem habánok lehettek ezek az ismeretlen „áthelyezők”. Nem is szép tőlem, azt hiszem, hogy ilyesmivel sértem meg az emléküket. A habánok becsüle­tes, dolgos emberek voltak. Hogy mit csináltam a fehér muskátlival? Természetesen örökbe fogadtam. KOMMENTÁR Magyarország a magyaroké SERES LÁSZLÓ E fertőző szlogen, amelynek válogatott mutációin Európa számos nemzete már évtizedek óta átesett („Franciaország a franciáké” stb.), begyűrűzött hozzánk is: délceg nő és két kevésbé délceg férfi hirdeti szinte minden magyar utcasarkon, felkiáltójellel, hadd szóljon. A párthoz lassan szájmaszk kell, ellenanyagot még nem tudunk magunknak beadni, hiszen még nem termeltük ki. Talán húsz év múlva. Ha alaposabban megnézzük a plakátjukat, az egyik férfi konkré­tan úgy pózol, mintha a farkát féltené, de a helyzet ettől eltekintve súlyos: egy nettó náci párt azt hirdeti, amit úgyis tudunk: Magyar- ország a miénk - mér', ki másé? Na ezt jól elmondja nekünk a dél­ceg nő, ha rakunk bele elég Duracellt és megnyomjuk a gombot: hogy az idegenek. Meg a mi fajtánk. Meg az ő fajtájuk. A globális nagytőke. Meg hogy nem leszünk palesztinok a saját hazánkban. Értjük, köszönjük, Krisztina. Na mostan ő ennek a pártnak a lista­vezetője, és azért készül Brüsszelbe, hogy EU-pénzen megtartsa Magyarországot a magyaroknak. Azoknak a magyar magyaroknak és cigány magyaroknak, akik egymástól rettegnek a kis falvakban, meg azoknak, akiknek nemhogy a világ vagy Európa, de saját or­száguk is túl bonyolult ahhoz, hogy megértsék, ezért a jó öreg, megbízható etnopolitika területén szakértenek. A magyar EP-választás egyik tétje az, bekerül-e Krisztina az euró­pai véráramba, hogy még 24 bajtársával újraalakíthassa a Mifaj­tánk Pártcsoportot, amely ez esetben egymülió eurót kap a rendeltetésszerű működéshez: uszításra, szervezkedésre, konfe- renciáztatásra, networkölésre. A másik tét természetesen a bizal­mi szavazás: 2002 óta minden kis picspöcs falu polgármester-vá­lasztása, minden ostoba, demagóg népszavazás nem más, mint „előrehozott választás”, és ezt a legjobban természetesen az a párt tudja, amely a felmérések szerint jól átlépte a potenciális kéthar­mados parlamenti jelenlét küszöbét. Hát persze, hogy az ő listave­zetőjük arról beszél, a június 7-i fordulat akár őszi parlamenti vá­lasztásokhoz is elvezethet (a pár héttel ezelőtti, halálkomoly ver­zió szerint az EP-választás tétje az, akaijuk-e az ingatlanadót). Jó. De ki beszél a magyar kampányban Európáról, az EP-ben végzen­dő teendőkről, a tágabb horizontról, arról, hogy van élet a stupid magyar provincializmuson túl is? A választás két tétje, a Jobbik bejövetele és a Fidesz várható két­harmada természetesen szervesen összefügg: a 2002 óta hatal­mon levő szocialisták (és liberálisok) képtelenek voltak kormá­nyozni. Egyetlen komoly reform, egyetlen társadalompolitikai át­alakítás, egyetlen vállalkozásbarát, szegénységellenes lépés nem született, ellenben idejekorán, nyíltan és őszintén elismerték a ha- zudozást. Évek óta, módszeresen dolgoznak önnön erodálódásu­kon, a projekt sikeres, nem is kellett hozzá olyan sok fideszes po­pulizmus és aknamunka, aláaknázták ők önmagukat. Európa leg­kínosabb országa tehát az EP-be készül: befelé fordulva, frusztrál­va, képtelenül arra, hogy hozzászóljon a nagy európai vitákhoz. Magyarország tényleg a magyaroké. Megérdemeljük. A szerző a Hírszerző főmunkatársa ■. ________ FIGYELŐ wwrľMriľiŤ^T*fT^iFw,iii^i»inaatnMmMMWWwwwMWwwíWWiiiiiiiiiiii|i'inmu'imiwiiwi—»»'IimieUi r1 nľ '~ v iw A csíksomlyói búcsú Ma, a pünkösdvasárnap előtti szombaton rendezik meg a ha­gyományos csíksomlyói búcsút, a magyarság egyik legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepét. Csíksomlyó búcsújáró hely jel­legét az alapozta meg, hogy a szé­kely nép körében már a XV. szá­zadban virágzott a Boldogságos Szűz Mária tisztelete, s Mária- ünnepeken a környék népe Som­lyón gyűlt össze. A mai kegytemp­lom helyén először az itt letele­pült bencések építettek román stí­lusú templomot. Arról nincs adat, hogy ők mikor távoztak, és mikor kerültek ide a ferencesek, ismert viszont, hogy 1444-ben IV. Jenő pápa körlevélben bíztatta a lakos­ságot, legyenek segítségükre a templomépítésben. Viszonzásul a kor szokása szerint búcsút is en­gedélyezett az adakozóknak. A gótikus stílusban épült templom főoltárának dísze a hársfából fa­ragott, gipsszel és festékkel be­vont, székelyleány-arcú Mária szobor, amelyet közrefog Szent István és Szent László király szob­ra. A Mária-szobor Csíksomlyó legértékesebb műkincse: a közel 2,5 méteres alkotás Máriát „Nap­ba öltözött asszonyként” ábrázol­ja, karjában Jézussal, lába alatt a Holddal. 1567-ben János Zsigmond er­délyi fejedelem fegyverrel akarta a katolikus Csík, Gyergyó és Ká- szon népét az unitárius vallás fel­vételére kényszeríteni, de a széke­lyek István gyergyóalfalvi plébá­nos vezetésével szembeszálltak seregével. A legenda szerint a csa- tábaindulókpünkösd szombatján gyülekeztek Csíksomlyón, Isten kegyelmébe ajánlották magukat és Szűz Mária segítségéért ese­deztek, majd innen indultak a Hargitára, megütközni a hitújítók hadával. Ez alatt az idősek, asszo­nyok és a gyermekek Somlyón maradtak és a győzelemért imád­koztak. A székelyek a Tolvajos há­góban legyőzték a fejedelem se­regét, a diadal után nyírfaágakkal ékesítették fel lobogóikat, s így vonultak le a Hargitáról. A temp­lomban maradtak elébük mentek, s együtt tértek vissza a harcosok­kal Csíksomlyóba hálát adni a győzelemért. Megköszönték a Szent Szűz segítségét, egyben fo­gadalmat tettek, hogy ezután minden évben, pünkösd szombat­ján elzarándokolnak Csíksom- lyóra. (mti)

Next

/
Oldalképek
Tartalom