Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-29 / 122. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 29. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Nem tűnik el az írott sajtó Élesen bírálta az Újságok Világszövetsége (AMJ) azokat, akik a papír alapú sajtó eltűnését vetítik előre, bár elismerte, hogy a válság mély, különösen Európában és az USA-ban. „A papír alapú sajtó hatalma” címmel a spanyolországi Barcelonában rendezett konferencián Gavin O'Reilly, a szervezet ír elnöke azzal érvelt, hogy a sajtó folytatja gyarapodását és a fizetős napilapok eladása 2008-ban 1,3 százalékkal emelkedett, elérve a napi 539 millió példányt a világban. Ez négy év alatt 8,8 százalékos növekedés. Az AMJ statisztikája kimutatta, hogy ez a fejlődés Afrikában, Dél-Ameri- kában és Ázsiában volt. (mti)- Iszonyúan nehéz feladat. Azt próbálom kiszámítani, hány életre van szükségük a gyerekeimnek ahhoz, hogy törlesszék a lakáskölcsönt. (Peter Gossányi rajza) Az alapvető kérdés az, hogy meddig tart az állami beavatkozás az egyes országokban Liberalizmus és válságkezelés AgazdaságiválságotEurópá- ban nem a liberalizmus és az állami beavatkozás közti ideológiai választás alapján, hanem alapvetően pragmatikus módon kell kezelni. Az etatiz- mus erősödése átmeneti folyamat és a válságkezelés után véget ér-véli Christian de Bo- issieu, afranciakormányfő mellett működő gazdasági elemző tanács elnöke. MŰ-HÁTTÉR A neves francia közgazdász és Martin József Péter, a Figyelő című gazdasági hetilap korábbi főszerkesztője az Európai Parlament párizsi képviseletének keretében működő Club Grande Europe (Nagy Európa Klub) nevű francia újságíróklub meghívására a liberalizmusnak az európai válságkezelésben betöltött szerepéről tartott előadást. Christian de Boissieu szerint az alapvető kérdés nem az, hogy az eta- tizmus vagy a liberalizmus felé haladnak az uniós tagállamok, hanem az, hogy meddig tart az állami beavatkozás az egyes országokban. Az intervenciós politika a válság idején az olyan nagy ipari ágazatokban, mint az autóipar, elkerülhetetlenné vált, de véleménye szerint nem érdemes tendenciáról beszélni, mert egy átmeneti, ciklikus megoldásról vanszó. Míg tagállami szinten tesznek válságkezelő intézkedéseket gazdasági és szociális kérdésekben, a válságkezelés európai szinten nem kielégítő az elemző szerint, mert az egyes országok közti különbségek hangsúlyozása és nem az került előtérbe, hogy a problémák (a munka- nélküliség növekedése, költségvetési deficit, likviditási problémák, a bankrendszer megroppanása, a gyártelepek kitelepülése) határokon átívelnek és minden tagállamot érintenek, még ha más módon is. Kelet-Európa még nem fejezte be az európai felzárkózást, amelyhez a nyugat-európai tagállamoknak a jelenleginél nagyobb szolidaritást kellene tanúsítaniuk, mert - mint a közgazdász fogalmazott - elfogadhatatlan, hogy a Magyarországnak nyújtott hitelkeret nagyobb részét a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és nem az Európai Unió adja. Az, hogy Magyarországot az IMF segítette ki alapvetően, elsősorban Európa politikai kudarca - mutatott ráaközgazdász. A kelet-európai uniós országok csatlakozásának felgyorsítását az eurózónához azonban nem támogatja Christian de Boissieu, mert véleménye szerint ezzel gyakorlatilag megszűnnének a maastrichti kritériumok, azaz a csatlakozási feltételek, amelyek közül jelenleg nem az infláció kérdése, hanem a költségvetési hiány okoz elsősorban gondot az uniós tagállamokban. A menetrend felborítása szerinte hosszú távon nem tenne jót a közös valutának, és a csatlakozásra váróországokérdeke- itsemszolgálná. A monetáris szolidaritás helyett költségvetési szolidaritást javasolna a francia elemző. Szerinte az európai költségvetés módozatairól vitát kell nyitni, azért hogy a kelet-európai innovációt, versenyképességet ésatérségvonzerejét, amely kihataz eurózónára is, célzottabban lehessen fejleszteni. Ezt pedig az Európai Befektetési Bankon és az európai strukturális alapokon keresztül kellene megszervezni egyes ágazatok vagy akár teljes országok támogatására az európai költségvetésből - emelte ki a közgazdász-tanácsadó. Martin József Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon a gazdaságpolitika az elmúlt években inkább etatista volt, mint liberális, valamint populizmus jellemezte, amelynek egyik alapvető oka az, hogy az aktív lakosság körében alacsony a foglalkoztatási ráta: 57 százalékos a 65 százalékos európai átlaggal szemben. Áz újságíró a francia elemzővel abban egyetértett, hogy Magyar- országon is csak pragmatikus és nem ideologikus megoldásokkal lehet a válságot kezelni. Ugyanakkor az európai tendenciává ellentétben szerinte Magyarországon az állami beavatkozás nem növelhető tovább, s az nem jelent kiutat a válságból, mert már korábban is túlságosan etatista volt a magyar gazdaságpolitika. A versenyképesség növelése érdekében is csökkenteni kell a jelenleg túl magas GDP-arányos állami újraelosztást. A megoldást a nagy állami elosztórendszerek reformja - amellyel a Gyurcsány-kormány megpróbálkozott, de nem tudta végigvinni - és a jelenleginél liberálisabb gazdaságpolitika jelentheti - mondta az újságíró. SZEMSZÖG A megfakult Európa Legyünk bármüyen szkeptikusak, van valami közös az európai kontinens népeiben. Ez akkor is így van, ha történelmi tény a „többsebességes” Európa. Mert vannak a szerencsések, az időben érkezőkés a későn jövők, megannyi „kompország” a Nyugat karéján. Az elkésettek utolsó évezrede a felzárkózás vágyáról szólt, előbb a „christia- nitas”-hoz, a zsidó-keresztény gyökerekből származó közösséghez, majd a felvilágosult ész, a rádó nyomán felemelkedő Nyugathoz. Közben becsaptuk magunkat: kulturális identitásunk nyugati lett, de gazdaságunk, állami életünk nem fejlődhetett szervesen. Megszülettek a modernizáció hamis mítoszai: a felvüágosult abszolutizmus, s annak modem kiadása az államszocialista kísérlet. Az eredmény egy egyenlőségre vágyó, előbb milita- rizált, majd közösségi értékeitől megfosztott, előítéletekkel és félelmekkel terhelt társadalom. Minden kompország megálmodta a maga nemzeti mitológiáját. Nekünk, magyaroknak is vannak holdkóros sumerológusaink, kevesen bár, de annál erősebben hiszik a hun-magyar folytonosságot, nos, ezek a mítoszok halványulni látszanak. Van azonban a nemzeti emlékezetnek, egy a kollektív mitológiából beemelt része, amely máig sem fakult meg. Történelmünk viharos századaiban hányszor volt Magyar- ország „Európa védbástyája”, cserében a Nyugat mindig elámlt minket: a szabadságharc bukásakor, Trianonban, 1956-ban, a rendszerváltozás után- a sor szaporítható. Ráadásnak itt van nekünk az Európai Unió, amely megjelenít valamit közös európaiságunkból, de hogy magunkénak éreznénk, alig hiszem. Bonyolítja a helyzetet, hogy mindenkinek más baja van az integráció nyomán felserdült egységes Európával. Vannak, akik a nemzetállamuk feloldódásától félnek, szerintem alaptalanul, nekem a mai EU még túlságosan is a nemzetállamok Európája. Abban majdnem mindenki egyetért, hogy az uniós intézményrendszer túlbürokratizált. A következményekben megoszlanak a vélemények: a szkeptikusok szerint a tehetetlenségbe fulladó uniós intézmények a globális nagytőke térnyerését készítik elő akarva-aka- ratlan. Megint mások a részérdekek gyakori előtérbe helyezését kárhoztatják a közösségi érdek felett. Az egykor a vasfüggönyön túlról irigyelt boldog Európa, öt évvel az uniós csatlakozás után, még mindig messze van: lelki értelemben és jólétben egyaránt. Persze az írástudó teljes joggal kérheti ki magának, hogy csalódása ellenére ő európai volt és maradt, azután némileg ékelődve hozzáteszi: neki ehhez nem kell igazolvány, közös pénz, Brüsszel és Strasbourg hivatalnokserege. Tartok tőle, hogy egy lecsúszó, depressziós országban ez a kisebbségivélemény. Erre a csalódottságra születik válaszul a kampányszlogen: Magyarország a magyaroké! A leegyszerűsítő logika félelmekre épít: a jobboldalon szakrális értéknek tekintett termőföld idegen kézre jutásával, s annak következményeként „palesztin sorssal” riogat. Az is baj, hogy miközben érezzük, elég volt a Gyurcsány-Baj- nai-korszakból, csak elejtett félmondatok jutnak Európának, pedig Brüsszelbe küldünk képviselőket szűkkéthétmúlva.Aszociálliberális oldal pedig Hankiss Ágnes szavával élve most csinál a tragédiából paródiát: a szélsőjobbal való riogatáson kívül semmi eszköze nem maradt. A nagymellényű jobbközép és az önmaga szerencsétlenségébe süllyedt baloldal kampánydagonyája után marad a kérdés: mit kezdünk Európával? Mint demokrata remélem, a válaszokat nem a Jobbik fogja megadni. Kolek Zsolt KOMMENTÁR Slota legyőzése NAGYANDRÁS Ján Slota és az SNS ellen standard politikai módszerekkel nem lehet harcolni, ez már kiderült. Minél többet szidják a nemzetiek részeges vezérét a sajtóban, annál mocskosabb a szája. Minél többet beszélnek törvénytelen meggazdagodásáról, annál pofátlanabbul mutogatja vagyonát. Lehet, hogy most valaki mégis megtalálta a módszert, hogyan lehet Janóval szembeszállni. Alojz Hlina Pozsony egyik legnagyobb kocsmájának a tulajdonosa, gyakran helyez ki épületének homlokzatára vagy a város bizonyos pontjaira kétértelmű politikai üzeneteket tartalmazó transzparenseket. Az elmúlt évek során láttam már tőle Mečiart, Dzurindát, Fi- cót provokáló szlogeneket, ám eddig a média sohasem figyelt fel komolyabban ezekre. A Slovak Pub sörivó komplexuma pedig igazi szlovák ereklyékkel van teleaggatva, de akkora mennyiségben, hogy a látogató már nem hiszi el, hogy ezt komolyan gondolják, így inkább egyfajta szarkazmust sejt az egész mögött. Ebbe a játékba tökéletesen beleillik a lépés, hogy pont Alojz Hlina, a néha provokáló, nemzeti jelképeket felhasználó vállalkozó szólítja fel Ján Slotát, hagyja abba a politizálást, mert szégyent hoz az országra, s a nemzetre. Ami ez után következett, pedig nem nevezhető másnak, mint zseniális húzásnak. Hogyan lehet jobban vérig sérteni Ján Slotát, mint úgy, hogy egyszerűen leakasztjuk a pártközpontjáról pártjának zászlaját. Egy ilyen tett legfeljebb szabálysértés lehet, ám rendkívül szégyenteljes esemény. Ahogy Hlina megjegyezte, az ellenfél zászlajának megkaparintása már a középkorban is egyenlő volt annak legyőzésével. De tudja ezt mindenki, aki volt gyerek és játszott hasonlót. Természetesen az ilyen lépések nem lehetnek standard részei a politikai csatározásoknak, de azért akkor, amikor azt látjuk, az SNS elnöke az égvilágon bármit megengedhet magának, úgyis azonos szinten marad a támogatottsága, némi elégedettség fog el bennünket egy-egy ilyen gerillaakció kapcsán. Kíváncsian várom, mi lesz Hlináék következő lépése, mert jelezték, most a régiófejlesztési minisztérium van soron. KOMMENTÁR Daganatot vegyenek! KÖVESDl KÁROLY Árulni, eladni az ember terméket, árut szokott. Kenyeret, őszibarackot, mozdonyt, fatálat, gumiabroncsot, nyenyerét. Vagyis azt, amit szorgos emberek hoznak létre a testük verejtékével. Gondolná az ember. Erkölcsileg romlott, züllött világunkban ez sem így működik. Hetek óta tart a szlovák szén-dioxid-kvóta eladása körüli botrány, s miközben mindenki azon háborog, hogyan lehet eladni magáncégnek egy ország termékét - ráadásul stikában, mi több, a leendő, évek múlva kibocsátandó „termék” árát sem ismerve, felemlegetve, hogy Szlovákia többet kereshetett volna az „üzleten” -, senkinek sem jut eszébe, hogy itt valami olyan erkölcsi fertő,jéghegycsúcsa” bukkant elő, amitől megáll a normális emberi ész. Azt már a gyerekek is tudják, hogy a kiotói egyezmény minden ország számára megszabja, mennyi szén-dioxiddal mérgezheti szerencsétlen, beteg bolygónk légterét. Amely fuldokol, és meg fogja bosszulni az ellene elkövetett gazemberséget. A témában mindenki szíves figyelmébe ajánlom James Lowelock szörnyű jóslatát a fenntartható fejlődés hazugságáról. A brit tudós már a hetvenes évek végétől állítja, hogy a Földet megmérgeztük, önszabályozó rendszerét leromboltuk, és katasztrófába rohanunk, amely sokkal korábban és sokkal súlyosabban fog jelentkezni, mint azt jósolgatják. Lowelock ma már azt állítja, a „fenntartható fejlődés” szajkózása helyett itt az ideje, hogy a túlélésre rendezkedjünk be. Erre kiderül, hogy egyesek szén-dioxiddal üzletelnek! Magyarán: méreggel. Azt ugyebár - sajnos - felfogtuk, hogy nem csak az az érték, ami annak látszik, s hogy a mostani gazdasági válság előidézője nem más, mint a mértéktelen üzleti spekuláció, az rendítette meg a világ gazdaságát, hajszolva milliókat szegénységbe és kétségbeesésbe. De az már egyenesen perverzió, hogy a betegséggel is lehessen üzletelni. Aki túllépi a kvótát, megveszi attól, aki nem meríti ki. Olyan ez, mintha két ország egyezkedne: én nem ölök meg „csak” húszezer bálnát, pedig harmincezret gyilkolhatnék le, a fennmaradó tízezret eladom neked. Azzal, hogy a világ vezetői ilyen alkut kötöttek, tulajdonképpen felmentik a nagy szennyezőket, hiszen azok (ahelyett, hogy kényszerítve lennének a megoldások keresésére), kényelmesen plusz jogot vásárolhatnak a további mértéktelen mérgezésre. Ráadásul a fent említett csencseléssel tőkés- csoportok tömik a zsebüket, amelyek úgy üzletelnek, ahogy azt az országok vezetői megengedik nekik. James Lowelock Gaia-elméletében azt állítja, hogy a Föld organikus, ön- szabályozó, élő szervezet, amely (aki) évmilliókon keresztül fenn tudta tartani az életet. Mi, emberek olyanok vagyunk a testén, mint a paraziták, vagy a rákos daganat, és akadályozzuk a beteg Föld gyógyulási esélyeit. Mert - ugyancsak Lowelock szerint - bolygónk ma olyan állapotban van, mint egy lázas beteg. Szerintem az ilyen szemlélet kiagyalói, éltetői kimerítik az emberiség elleni bűntett fogalmát.
