Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-26 / 119. szám, kedd
16 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 26. www.ujszo.com RÖVIDEN Radnóti nyomában Gömörben Rimaszombat. Radnóti Miklós emléktúrát szervez a Gömör-Kis- honti Múzeum Egyesület, a Szlovákiai Magyar írók Társasága és több más szervezet a költő születésének 100. évfordulója alkalmából. Május 30-án, szombaton Rimaszombatból indul az emléktúra, az útvonal: Uzapanyit - Nemesradnót (itt emlékműsor és koszorúzás lesz) - Rimaszécs - Sajólénártfalva - Hanva - Runya. Runyában is felelevenítik a résztvevők a költő emlékét Balázs István előadóművész közreműködésével, Hommage a Radnóti címmel pedig akciófestészet szerepel a programban. Május 31-én, vasárnap folytatódik a gömöri emléktúra a Rimaszombat - Dobsina - Rozsnyó - Krasznahorkaváralj a - Rimaszombat útvonalon, (m) A Palócföld az írószövetségben Budapest. A Palócföld című irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat mutatkozik be holnap 17 órakor a Magyar írószövetség könyvtárában (Bajza u. 18). Meghívott vendégek: N. Tóth Anikó író, irodalomtörténész, Nagy Csilla irodalomtörténész, kritikus, Mizser Attila költő, a folyóirat főszerkesztője és Handó Péter antropológus, szerkesztő.(ú) Beatles-szobor Jekatyerinburgban Moszkva. A Beatles együttest ábrázoló szoborcsoportot avattak fel a hétvégén Jekatyerinburgban. Az életnagyságnál valamivel nagyobb alakokat az egyik helyi Beatles-mániás gyárában vasból öntötték ki - mondta el az Interfax hírügynökségnek Vlagyimir Popov, az uráli Beades klub elnöke. A szoborcsoport leleplezésén részt vett John Lennon The Quarry Men elnevezésű első együttesének három tagja is. Az uráli rajongók a kilencvenes évek óta tervezték, hogy emlékművet állítanak a legendás együttesnek, (mti) Egy részét csak a kutatók látogathatják A Hadrianus-villa titka MTl-JELENTÉS Róma. Hadrianus római császár palotakomplexuma a Rómához közeli Tivoliban Olaszország egyik leglátogatottabb régészeti látványossága. A császár, aki állítólag utálta Róma káoszát, 118-ban építtette. Az első ásatások a 15. században kezdődtek, a leleteket azonban csak 1950 óta tárolják a helyszínen. Az 1999-ben a világ- örökség részének nyüvánított palotának van egy része, amely a közönség számára eddig ismeretlen maradt. Ez a „Cento camerellének” (száz kamra) nevezett labirintus, amelyet a régészek „Hadrianus gyomrának” neveznek. A földalatti sziklákba vájt különös építmény a császár kiszolgáló személyzetének otthona volt. Öt szinten helyezkedik el, magassága helyenként eléri az 50 métert. Bár a neve százat jelöl, a kis, elkülönített helyiségek száma ennél több, és jelenleg egészen más funkciót töltenek be. Bennük tárolják azokat a leleteket, amelyeket a századok folyamán a különböző ásatások során feltártak. Több ezer van belőlük a jelentéktelennek látszó kis töredékektől kezdve márványszobrokig, domborművekig, kerámiáig, festményekig - írta a La Repubblica című olasz napilap. A kamrák maguk is műkincsek. Kívül ugyan fémrács védi őket, de belül minden változatlan, a fal sok helyen őrzi még a régi festést, a lineáris motívumokat, amelyeket növény- és állatfigurákkal gazdagítottak. Pénz hiányában a leletek nincsenek katalogizálva, restaurálva, távoli terv a kamrák múzeummá alakítása és a közönség előtti megnyitása. Jelenleg és valószínűleg még sokáig csak a világ kutatói látogathatják. A fekete-fehér dráma témája a puritán világ gyermeknevelési módszereiből születő erőszak Haneke filmjéé az Arany Pálma Cannes. Az osztrák Michael Haneke Das weisse Band (A fehér szalag) című filmje nyerte el vasárnap az Arany Pálmát a 62. Cannes- i Filmfesztiválon. MTI-TUDÓSÍTÁS A két és fél órás fekete-fehér dráma az első világháború kitörése előtt egy észak-németországi kis faluban játszódik, témája a puritán világ gyermeknevelési módszereiből születő erőszak. A rendező szerint a tragédiát a filmben alapvetően az okozza, hogy azok, akik rosszul bánnak a gyerekekkel, nincsenek tudatában annak, hogy megalázzák őket. „Az ebben a szörnyű, hogy az ember úgy tud embertelen lenni, hogy azt hiszi, a legjobbat teszi a gyerekeivel” - hangsúlyozta Haneke. Az osztrák film érdemelte ki a Nemzetközi Fümkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) díját is, amelyről a filmes seregszemlére akkreditált kritikusok az Isabelle Huppert francia színésznő által vezetett nemzetközi zsűritől függetlenül döntöttek. „A feleségem időnként egy nagyon női kérdést tesz fel nekem: boldog vagy te? Nagyon nehéz erre válaszolnom. De ez most az életemnek egy olyan pillanata, amikor azt mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok, és azt hiszem, te is” - mondta a fődíj átvételekor feleségének az osztrák rendező a színpadról. A filmjeiben a bűntudatot és a negatív lelki történéseket a legapróbb részletességgel feldolgozó 67 éves Haneke nem először nyert díjat Cannes-ban, de először vehette át az Arany Pálmát: 2005-ben a legjobb rendezés díját vihette haza Rejtély című filmjéért, 2001-ben pedig az Elfriede Je- linek-regény alapján készült A zongoratanárnő című alkotásáért a zsűri Nagydíját érdemelte ki. A filmben nyújtott alakításáért akkor Isabelle Huppert megkapta a legjobb női alakítás díját. Az Arany Pálma után a második legjelentősebb díjat, a zsűri Nagydíját a francia Jacques Audiard Un prophete (Egy próféta) című filmje kapta. A magyar mozikban is vetített Halálos szívdobbanás rendezőjének legújabb naturalista filmje egy francia börtönben játszódik: egy kamasz tolvaj véres gengszterré válásának történetét dolgozza fel. Charlotte Gainsbourg francia színésznő Lars von Trier Antichrist (Antikrisztus) című filmjében nyújtott alakításáért kapta a legjobb női alakítás díját. A 37 éves színésznő édesapjának, a néhai Serge Gainsbourg énekesnek ajánlotta elismerését, és külön megköszönte a fesztiválnak, hogy felvállalták és meghívták a hivatalos versenyprogramba a kegyetlensége miatt a közönség és a kritika által is vitatott dán filmet, amelyet Gainsbourg karrierje eddigi „legintenzívebb, legfájdalmaChristophe Waltz (ČTK/AP-felvétel) sabb és legizgalmasabb” szakmai tapasztalataként értékelt. A legjobb férfialakítás díját az osztrák Christophe Waltz egy náci tiszt megformálásáért érdemelte ki, amelyet az egyetlen idei amerikai versenyfilmben, Quentin Tarantino Becstelen Brigantyk című alkotásában nyújtott. A legjobb rendezésért járó díjat a fülöp-szigeteki Brillante Men- dozának, Kinatay (Mészárlás) című filmjéért, a legjobb forgató- könyvnek járó díjat Lu Jö Tavaszi lázas éjszakák című, Kínában cenzúrázott filmjének könyvéért ítélte oda a zsűri. A történet egy Michael Haneke osztrák rendező a cannes-i zsűri elnökével, Isabelle Huppert francia színésznővel (Reuters-felvétel) Charlotte Gainsbourg (TASR/AP-felvétel) szenvedélyes homoszexuális kapcsolatról szól. A zsűri díját megosztva kapta az angol Andrea Arnold Fish Tank és a koreai Park Chan-wook Thirst, ez az én vérem című filmje. Portugál film nyerte a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálmát: Joao Salaviza Arena című alkotása. A legjobb elsőfilmes rendezőnek járó Arany Kamerát az ausztrál Warwick Thorton Sámson és Delila című filmje érdemelte ki, amely az Un certain regard (Egy bizonyos tekintet) elnevezésű párhuzamos, alternatív versenyprogramban versenyzett. A rendezőnek Isabelle Adjani francia színésznő adta át a díjat. A fesztivál doyenjeként« 86 éves Alain Resnais, a francia Új Hullám mestere teljes életművéért vehette át a 62. Cannes-i Filmfesztivál különdíját. „Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jellemtelen, disznó vagyok én magam is" Az ám, hol van az írócska? CSEHYZOLTÁN „És nem mozdulsz meg, nem ugrasz fel és nem keversz le a miniszternek egy pofont. Győzködtem magamat, hogy maradjak veszteg (...). Pofonokat érdemelt volna, de zúgó tapsot kapott. A birkák itt is megtapsolták abrakistenüket.” Nem túlzás talán azt állítani, hogy az ember nem egészen így képzeli el az Osztrák Állami Irodalmi Díj átadásának hangulatát. „Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jellemtelen, disznó vagyok én magam is.” És ez a mondat sincs összhangban a szokásos díjátvevős intelligens alakoskodások retorikailag oly kifinomult rendszerével. „... a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó.” Ez a radikális ládelet sem éppen tradicionális véleménynyilvánítás. Ezen a ponton alighanem jó néhány olvasónak már van is tippje, ki vethette papírra a fenti mondatokat. Thomas Bemhardot aligha kell bővebben bemutatni: az osztrák, illetve német irodalom fenegyerekének magyar nyelvű életműsorozata ráadásul épp nálunk, a Kalligram Kiadónál jelenik meg. A Díjaim című poszthumusz kötet azonban nem a fenti radikálisan lényegre törő megfogalmazások miatt érdekes, sokkal inkább azok miatt a pillanatok miatt, amikor Bemhard utolérhetetlenül kegyetlen iróniájának és éleslátásának köszönhetően a beszámoló átcsap lélegzetelállítóan tökéletes novellába. Ehhez pedig a díjátadók csupán ürügyet szolgáltatnak. Feledhetetlen a Német Gyáriparosok Kulturális Körének Díjadományáról írt beszámoló kórházjelenete, a Salzer professzor szikéjére vágyakozó betegek és a mindenható professzor elegáns halálba átsegítő technikáinak leírása. A halálközeliség lüktető megjelenítésében az írás és az operáció metaforikus kapcsolatba kerül egymással, és elválaszthatatlanul összefonódik a halállal. A díjátadókból fokozatosan kibomlik egy alternatív Bemhard-élet- rajz is, mely egyszerre válik a reneszánsz művészek enyhén stilizált extravaganciájával rokon A díjátadókból kibomlik egy alternatív Bemhard- életrajzis, amely egyszerre válik művészbiográfiává és nosztalgikusvallomássá. művészbiográfiává és nosztalgikus vallomássá, esszévé vagy helyenként egyenesen kivesézően intim naplóvá. Az ostoba, gőgös miniszterek („Az ám, hol van az írócska?”), a csupán protokolláris kötelességeiknek eleget tévő, ugyanakkor saját fel sem ismert korlátoltságukat evidens természetességgel megfellebbezhetetlen hatalmi pozíciójuk piedesztáljáról elfogadott normává avató politikusok, az évkönyveikbe és önmaguk folyamatos öntömjénezésébe belefeledkező művészeti akadémiák, írószövetségek kivesézése rendkívül következetes, ám legalább ennyire következetes az az érzelmi, intellektuális analízis is, mely a díj kedvezményezettjének érzésvilágát végzi el. A Nyelvi és Költészeti Akadémiából való kilépés dokumentuma ugyan csak afféle függeléki pozícióban szerepel néhány valóban elhangzott köszönőbeszéd után, mégis szimptomatikus értékű: az író mindenkori függetlenségének és függetlenedésének vágyát fogalmazza újra, miközben feltérképezi minden általam is valamelyest ismert írószervezet működési anomáliáit. Az öntömjénező nyájszellem megjelenése elkerülhetetlen: a dilettánsoknak más esélyük nincs a megmutatkozásra, s ha néhány kerek születésnap hivatalos megünneplése után elszenderednek, majd a megmentő évkönyv-kultúrának köszönhetően rajta lesznek a halottlistán, mely nem több, mint „afféle akadémiai hullapóker”. Ráadásul ennek fejében még azt is hajlandók elviselni, hogy jó írók is vannak köztük, akiket a rendszer működése érdekében nem elég, hogy el kell tűrniük (bizonyos határokig), de be is kell cserkészniük... Bernhard könyve nemcsak a modem próza rajongói számára kötelező olvasmány, hanem azok számára is, akik elsősorban az irodalom szociokulturális mechanizmusainak alternatív megközelítésére kíváncsiak. A művet Adamik Lajos fordította. (Thomas Bemhard, Díjaim. Kalligram, Pozsony, 2009.)
