Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-23 / 117. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 23. www.ujszo.com Szigeti László: „Elegem volt a kollektív barlangokból, amelyekbe az ember magányos cselszövőként bebújhat és elrejtőzhet a saját egyéni felelőssége elől..." Csak az ember beszél. Az egyedi lény Az ember, nem pedig a tömeg fontos számára. Az összetartás, nem pedig az egység. Múlt s jelen - és a szabadság kérdései foglalkoztatják. Akit ma a pozsonyi Kalligram Kiadóval azonosítanak: Szigeti László. CSANDA GÁBOR Ifjú újságíróként és népművelőként még fenntartottad magadnak azt a jogot, hogy többes számban beszélj. Erre mi késztetett? Két dolog, a szabadságvágy és a gyávaság. De nemcsak nekem nem volt kellő bátorságom mindig és mindenhol a magam nevében szólni, hanem azoknak a sokaknak sem, akik hasonlóan szenvedtek a szabadsághiánytól, mint én. Akkor hiteles volt a többes szám, mert szinte menedék volt az együvé tartozás érzete, és nyelvünk egyes száma a személyes gyávaság csapdájában vesztegelt. 1989 novembere után, botcsinálta forradalmárként azonban bensőm egyre sűrűbben intelmezett arra, hogy óvakodjam a többes számban megszólaló, a nemzetet megbocsáthatatlanul megalázódnak beállító, magukat tudatosan sajnálatébresztő mártíriummal övező politikusoktól. Miközben, persze, köztudott, hogy Európában a többes szám retorikája már az antikvitás óta a manipuláció leghatékonyabb, s egyben leglapidárisabb eszköze. Mennyiben volna más a világ körülöttünk, ha a politikusok meg a nemzet nevében szónoklók a maguk nevében beszélnének? Megváltozna a közbeszéd hangneme, az igazság kiderítésében könnyebb lenne a média, közvetve a választó dolga. Aki ugyanis egyes szám első személyben beszél, nyílt felelősséget vállal kijelentéseiért, és utóbb könnyebben fény derül esetleges hazugságaira. Rábizonyítható a vétek, az átverés, utópiájának lehetetlensége. Aki többes szám egyes személyben szónokol, a nemzet, az egyház vagy akár a kisebbségi magyarok nevében, az a felelősséget áthárítja a közösségre. Hazugságai, torzításai, utópiájának káros volta nem bizonyítható rá, kizárólag a nemzetre, hiszen nem a maga, hanem a nemzet nevében beszélt, ígérgetett, áltatott, hazudott. Ez a nyelvi pozíció valódi kiskapu, akár a gyávaság egérútjának is nevezhetném, hiszen ha - egyébként égbekiáltó irrealitásuk okán - nem teljesülnek alkalmazójának szavai, nem ó a hibás, hanem a nemzet, mert az nem volt elég erős, egységes. Kudarcának legfőbb vétkesei pedig az ó koncepciójának legfőbb ellenzői, s az eltérő értékeket vallók. A többes szám első személye mögül kibeszélő politikusnak legfőbb munkaeszköze a bűnbakgyártás. Vagyis szerinted a politikában nem is annyira az értékrendek különbözősége, hanem a nyelv a főszereplő? Természetesen. Csak az ember ír és beszél. Ez a képessége az egyik legfőbb ereje. A többes szám első személyben, vagyis a mi nevünkben beszélő vezér és követői kétélű fegyverként manipulálják az emberek tudatát és érzelmeit. Az egyik éle erőt, zsákmányt ígér, ezzel édesget a közösségbe. Másik éle azonban már parancsoló, egységre és ebből adódóan kirekesztésre, a vezérelvvel szembeni feltétlen engedelmességre kötelez. A közösséghez tartozás viszont alapvető emberi jog. Valahova tartoznunk kell... Általában nem is a közösséghez tartozás jogát, hanem a közösségválasztás szabadságát szokták támadni a többes szám mögé bújó intézmények, és a nevükben szónokló vezérek és szolgáik. Bal vagy jobb, netán deviáns harmadikutas, keresztény vagy ateista, netán deviáns harmadikutas, szlovák vagy magyar, netán kozmopolita harmadikutas. Soroljam még? Holott a szabad közösségválasztás is emberi létszükséglet, csak nem ata- visztikus, hanem erősen értelmi. Napjainkban nemcsak az egyre burjánzóbb szélsőségek - akik rendkívül intenzíven honosítják a neoprimitivizmus új erószaktör- vényeit -, hanem a „nemzetközpontú” pártok is radikalizálód- nak, s hol nyíltan, hol burkoltan támadják a szabad közösségválasztás elvét. Megnevezhetetlen jellegű, vagyis egyelőre meggátol- hatatlan erővel támadnak mindent és mindenkit, aki különbözik, kilóg a sorból, aki nem olyan, mint ők. Nem véletlen, hogy napjainkban nemcsak a sokat tapasztalt, hanem az újsütetű demokráciákban is egyre többen undorodnak a politikától és a politikusoktól. A neoprimitivizmus szelleme szerte Európában középre húz, iszonyatos erővel kívánna lenni a centrum. Ha mint a szavak embere megnevezhetetlennek tartod a helyzetet, akkor akaratlanul a helyzet reménytelenségéről beszélsz. Korántsem, hiszen habitusomnál fogva bízom az emberben. A konkrét emberben. A tömeg, a massza, a nemzet, a társadalom nem tud beszélni. Ha valaki azt állítja, a nemzet vagy a társadalom ezt és ezt követeli vagy kérdezi, akkor azt felelem annak a valakinek, állítsd elém azt a nemzetet és társadalmat. Nem tudja. Csak az ember beszél. Az egyedi lény. Aki kérdez vagy állít vagy követel, annak a személynek neve van. Konkrét neve. És a mai világunkban tébolyodon az a politikus, aki - mondjuk a nemzeti egység vágyképe okán - arra játszik, hogy ő a nemzet. Ezt ma már az a pártvezér sem teheti, akinek pártjára a választásra jogosultak 60-70 százaléka voksolt. Az emberiség több ezer éves történelme ékesen bizonyítja, hogy a társadalmi egység utópia, az összefogás viszont bizonyíthatóan létező és mobilizálható potenciál. És ha akad olyan pártvezér, aki ezt megteszi? Az cinikus, és velejéig erkölcstelen. Országlásával az ilyen pártvezér hihetetlenül árt önmagának, de ami drámaibb, legfőképp a társadalomnak. A megosztottság annyira mély nyomait hagyja az ország lakosságának lelkületén, hogy a kínálkozó helyzetek még hosszú évekkel az ő bukása után sem villanthatják fel a sikeresség új esélyeit. Ahol a társadalmi stabilitás keresése a kirekesztés elvére épül, ott sosem teremtődhet hosszú távú stabilitás. Átmeneti, az igen, de lényegi soha. Ott önpusztító politizálás folyik az országháztól a megyeházakon át a faluházakig. Egy magát demokratikusnak mondó „nemzetközpontú” politikus még kifinomult formáiban sem alkalmazhatja a kirekesztést és bűnbakkeresést, mert ezek a fasizmus és a kommunizmus módszerei. Eszerint tehát egy alkotmányosan megválasztott miniszterelnök is csúsztat, amikor a nemzet nevében beszél? Mire kötelezi a mandátuma? Kormányzásra. Tehát alkotmányos legitimitása egyszerre feljogosítja és kötelezi arra, hogy a kormánya nevében beszéljen. Mivel kell gazdálkodnia négy évig? Az államháztartással. Tágabb értelemben az ország gazdasági, intellektuális és szociális tőkéjével. Ami szintén feljogosítja, s bizonyos helyzetekben kötelezi ót arra, hogy az ország nevében beszéljen. Ahhoz viszont nem kapott mandátumot, hogy a nemzet nevében szóljon. Amelyik miniszterelnök többet papol a nemzetről, mint a kormányáról, az országról és a társadalomról, annak a miniszterelnöknek a habitusa, mentális beállítottsága jobban bízik a nemzet vagy a vele egyívásúak egységében, mint a különböző nézetűek, nyelvűek és hitűek összefogásában. Pedig ennek az összefogásnak az ereje adja ki a társadalom szociális tőkéjét. Hogy mekkora Szlovákiáé vagy Magyarországé, azt mindenki maga döntse el. Tulajdonképpen rövid politikusi pályám tapasztalatainak köszönhetem a felismerést, hogy közösségi létben a leghitelesebb emberi magatartás az, ha egyedül magamat képviselem. Persze, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy e képviselet a szabadságot mértékletességre, a tudást belátásra ösztönzi, vagyis a közjót szolgálja. Nem titok, a közjóért rengeteg erőfeszítést tettél. Van ennél személyesebb titkod is? Az én igazi titkai rendkívül mélyen húzódnak, olykor az én számára is elérhetetlen, azaz megnevezhetetlen mélységekben. Vagyis ha a tudat alkalom- adtán titoknak sejtet egy meg- oldhatatlanként rögzült érzelmi gomolyagot, az épeszű ember a megnevezhetetlenség okán otthagyja a mélyben. Népiesen úgy is fogalmazhatnék, csak a bolond ember kezd ki önmagával, s engedi át énjét a tébolyultságnak. De mert a titok nem az én asztalom, azzal zárnám rövidre róla szóló értekezésünket, hogy a serkentő titok a magánember, a mérgező titok - ha eljut az orvosig - a tudomány ügye. Igaz. Te miért érzed szükségét a közjó szolgálatának? A mementó kötelez, vagyis hogy emlékeztessek a fenyegető eseményekre. Meg a latin-amerikai regények hűséges olvasójaként a jóvátehetetlen bűn és a gyász mágikus realizmusa. Alig fejeződött be a második világháború, egy másfajta mágia, a nemzetállam mágiája hatotta át a beneši dekrétumok következtében hontalanságba taszított csehszlovákiai magyarok tragédiáját. Ez az én szűkebb rokonságomat is szörnyen megviselte, szinte darabjaira tépte. És nekem nem szabad felednem, hogy az uszítás és a halál mágiája övezi ük-, déd- és nagy- szüleink bűneinek és szenvedéseinek realizmusát. Az ideológiák mágiája fekete, gyilkos mágia. Az egyéntől függ, hogy képes-e a családi vagy a történelmi emlékezetet hasznosítani a döntéseiben, hogy tudatában szervesülnek-e a megbocsátás és a szeretet gócaival. Mert a mementó logikája szerint ez így lenne rendjén. Mire jó ma ez a tapasztalat? Mi lehet a megélt történelemből fakadó tanulság? Ezeknek a képződményeknek a múltjával csak a tanulság szintjén érdemes foglalkozni. Ha falhoz állítanánk és kivégeztetnénk több milliónyi embert, mert fasiszták vagy kommunisták voltak, azzal nemcsak a logikánk, hanem humanista berendezkedésünk alapjait is porba döntenénk. Ezek az eleink voltak - és követők. A nagy ideológusok és az ő magas rangú szolgáiknak követői. Ki-ki más indítékból, de legtöbbjük a szebb jövő ígéretére lett a híve egy olyan kollektív eszmerendnek, amelynek a hatalomra törése ellen alig tehetett valamit. Mit tehetett volna apám a jaltai döntés ellen, amelyben a nyugati világ koncnak odavetetette Közép-Európát a szovjet diktatúrának? Na mit? Semmit. Apám, anyám, s a hozzájuk hasonló milliók nem tehettek mást, bármennyire érdes volt, belesimultak a rendszerbe, és asszisztáltak, mert kilenc kölykük volt, és egy kifosztott életük. Ezek az események ennyire érezhetően rányomták bélyegüket a családi életetekre? Meggyőződésem, hogy másutt tartana Közép-Európa, ha nem a keleti diktatúra, hanem a nyugati demokrácia ideológiája lett volna a hatalmi jog révén megadott útirány. Gyakran elmélázok a mai Magyarország egyre kirekesztóbb jobbközép választóinak és támogatóinak mentalitásán. Legalább kilencven százalékuk nemcsak hogy asszisztált, hanem cselekvő részese volt annaíúa kádárizmusnak hívott kommunista diktatúrának, amelynek politikai utódait most ádáz ellenségnek bélyegeznek. Az ilyen típusú emberből, természetesen, a baloldalon is találunk szép számmal. S a szerete- tet hirdető hívők között is. Az emberi természet okán. Nem hajlandók látni, hogy az ember évezredek óta erkölcsi válságok közepette él, permanens válságban, ezért menekül ideológiákba, hitbe, s hogy egy évezreden át vagy autori- ter vagy diktatórikus társadalmakban fejlődtünk azzá, amivé lettünk, s hogy a múlt század java részét valójában egy félfeudális jegyeket éltető önkényuralmi és diktatórikus közegben tocsogtuk és asszisztáltuk végig, pechünkre mindig a nagy vesztesek oldalán, s mindnyájan ennek a rendetlenségnek a szellemi utódai vagyunk. De nem hibáztatok senkit. Es senkinek sem szabadna vesztesnek éreznie magát. A vesztes pozíció békaperspektívában tart, s onnan nem látni messzire... Nekem elegem volt a kollektív barlangokból, amelyekbe az ember magányos cselszövőként bebújhat és elrejtőzhet a saját egyéni felelőssége elől. Be kell látni, az ember végső soron egyedül van mindenben. A demokráciának nem szabadna a választók ideológiai miljtarizálá- sáról szólnia, amelyben követő kisember a vezér csaholásával összhangban vakkant. Meg kellene tanulnunk, hogy a demokráciában nem a követő kisember, hanem a választó választ. Választ, s nem az ó szégyene, és nem egyenlő az árulással, az egység elárulásával pedig végképp nem, ha négy év múlva a korábbi ellenfelet választja, ha emez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A demokráciában nem kell, nem szabad követő választóként élnünk, mert könnyen oda juthatunk, ahová apám. A reménytelenségbe és az alkoholba. S kivált nem most, ebben a században, amelyet két kulcsfogalom határoz majd meg: a szegénység, és a szolidaritás hiánya. Aki kérdez vagy állít vagy követel, annak a személynek neve van (Somogyi Tibor felvétele)
