Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-16 / 111. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 16. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ NÉPSZAVA A kormány nem indítja el a roncsprémiumként emlegetett programot - értesült a Népszava. A lap tegnapi száma szerint a kormányzat illetékesei már korábban is szkeptikusan nyüatkoztak a támogatás bevezetéséről, azzal érvelve, hogy ez a program elsősorban azokban az országokban sikeres, ahol jelentős a hazai autógyártás, mert ott ezzel a megoldással sok ezer munkahely menthető meg. A program lényege az lett volna, hogy a legalább tíz évnél idősebb személyautók tulajdonosai kétezer euró értékű támogatást kaptak volna, ha az öreg járművet új, korszerű, EU-IV-es motorral szerelt kocsira cserélik. (mti)- Fogadjunk, hogy ez egy európai parlamenti képviselő. Ahogy emelkedik a benzin ára, ők vesznek egyre drágább autókat, amelyek rengeteget fogyasztanak. (Peter Gossányi rajza) _____ HÉTVÉGÍR)! Vigyázó szemünket Rozsnyóra vessük Miközben a szorgalmasak már a kertből bejőve, a lustábbak még csak oda indulva, a kerttel nem bírók pedig simán egy kávé mellett veszik a kezükbe reggel a lapot, az egykori bányavárosban, Rozsnyón a Magyar Koalíció Pártja sorsának további alakulása a tét. Eredetileg csak egy mezei országostanács-ülés lett volna, 12 egy tucat. De nem így lett. KOCUR LÁSZLÓ Tartok tőle azonban, hogy ez egyre kevesebb embert érdekel, ami szomorú, mivel parlamenti érdekképviseletünk a tét, Brüsszelben és Pozsonyban egyaránt. Visszatekintve a (cseh)szlovákiai magyarság kilenc évtizedes történetére azt kell látnunk, a legjobb szlovák párt sem képviseli oly mértékben a magyarok érdekeit, mint egy esetlegesen gyengécske magyar. Tudják ezt a választók, akik vélhetően nem a pártprogram miatt szavaznak az MKP-ra, egyrészt, mert pártprogramokat nagyon kevesen olvasnak, másrészt, mert nincs is olyan; és tudja ezt a párt is. A parlamenti matematika szempontjából mindegy, hogy a választópolgár szívből jövő szere- tetből, meggyőződésből, számításból vagy tehetetlenségből ad- ja-e a voksát a pártra, a lényeg, hogy adja. A külső szemlélőt azonban a párt jó ideje egy fel- bolydult méhkasra emlékezteti, a híradások a folyamatos fuck upról szólnak, és a párt eddig nem találta meg a módját, hogy a forrongó helyzetet sikeresen „lekommunikálja”. Persze, lelki- ismeretes bogarászással, aprómunkával összerakhatok a mozaik darabjai, de egy párt nem várhatja el egy szlovákiai magyar fejőnőtől, tanítótól, hegesztőtől, vasutastól, nehézbúvártól, szociális munkástól - szóval attól az átlagos választópolgártól, akit minden politikai erő térden állva szeret négyévente -, hogy ezt megtegye. Pedig újság, rádió, tévécsatorna, hírügynökség van akármennyi. Ehelyett a pártjéghegy csúcsán ülők a lehető legrosszabb megoldást választották: gőgös hallgatásba burkolóztak. A szakadárok és a pártvezetés által verbálisán egyaránt deklarált hírzárlat ellenére azonban egész héten tele volt a sajtó mindkét oldal nyüatkozatával. Eleinte még komolykodón titkolózva, utóbb már teljesen nyíltan üzengettek az urak, a hírzárlat ellenére. Ami lehet akár vicces, akár szánalmas, a rendpártiak meg Rózsa Sándorként vonhatják össze a szemöldöküket e nyilván célzatos fegyelmezetlenség láttán, de a választópolgár szempontjából pozitív, ugyanis egy pártnak, egy családtól vagy golfklubtól eltérően nincsenek bel- ügyei. Ha a szavazatommal fizetek egy termékért, tudni akarom, hogyan működik. A 2007 márciusa óta hol burkoltan, hol nyíltan, hol még annál is nyíltabban folyó kakaskodás - igaz, csak tyúkudvari - csatazajában elveszik a lényeg: mi lesz a szlovákiai magyar átlagemberekkel, akiket elvben képviselni kellene, s akik magasról tesznek a kakasok egyéni ambícióira. Vajon ezzel fognak-e foglalkozni a bányavárosban, vagy a diskurzus megmarad ama bizonyos bányászbéka feneke alatt? A szlovákiai magyar közélet az utóbbi tíz-tizenöt évben népfrontszerűen működött Egység, szakadás vagy összefogás? PETŐCZ KÁLMÁN Bugár Béla a Markíza tévé politikai vitaműsorában egyszer képletesen megrázta a csengettyűt Boris Zala smeres képviselő orra előtt, mert az folyamatosan mellébeszélt. Nagyon jópofa jelenet volt, egy frappáns és kifejező gesztus kíséretében. Jelenleg azonban az egész MKP orra előtt kellene megkongatni egy nagy harangot, amely jelezné: ébresztő! Mert a helyzet most jóval komolyabb, mint akkor, abban a műsorban. E sorok írója nagyon nehezen szánta rá magát erre az írásra, mert véleménye szerint sokkal fontosabb gondok nyomják a szlovákiai lakosság, benne a magyarok vállát, mint az MKP belső viszonyai. Bizonyos határokon belül egy párt belső ügyei tartozzanak csak magára a pártra. Nem kell azokba kívülről nagyon belebeszélni, nem kell a kívülálló közvéleménynek hagynia, hogy reá nem tartozó ügyek traumatizálják az amúgy is traumákkal teli életét. Ezt a bizonyos határt viszont túllépték. Mert a választópolgár szempontjából úgy tűnik, mintha a pártpolitizálás, konkrétan az MKP politizálása valamiféle öncéllá vált volna. Se program, se stratégia, sem átgondolt szakmai munka akár az egyik, akár a másik oldalon. Csak vádaskodások, személyi ellentétek, ilyen-olyan gazdasági érdekekről, kiskirá- lyoskodásokról szóló kósza hírek, szintén mindkét féltől - a másikról. És hírzárlat. Akkor, amikor már valóban nem belső ügyről van szó, hanem a hatékony érdekképviseletről, az ellenzék akcióképességéről, a gazdasági válsággal való szembenézésről, kisebbségi jogokat megszorító intézkedések megelőzéséről. Meg a 2006-os parlamenti választásról, mert az európai parlamenti már csak úgy esik, ahogypuffan. Legyen két párt? Am legyen! De minek? Mit fog képviselni az egyik és mit a másik? Két MKDM fog alakulni talán? Az tényleg felesleges. Maradjon az „egységes” párt? Minek, ha nem akcióképes, ha nem „szalonképes”, ha a ren- dezedenség benyomását kelti minduntalan? Baj van a mítosszá vált „egységgel” is. Ennek a mítosznak a kialakulásához mindkét mostani tábor vezérei hathatósan hozzájárultak 1998-ban, amikor a meglevő, természetes különbségeket képviselő platformokat likvidálták. Akár tetszik sokaknak, akár nem, a szlovákiai magyar közélet az utóbbi tíz-tizenöt évben népfrontszerűen működött. A terepet a vezető szerepet betöltő párt és a mögé felsorakozó társadalmi és kulturális szervezetek uralták, amelyekben szintén csak párttagok juthattak vezető szerephez. Távolról sem arról van szó, hogy ezek a szervezetek vagy a párt maga nem végzett volna külön- külön és együttesen is hasznos munkát. Ellenkezőleg. Azonban a természetes, ösztönző társadalmi közeg olyan, amelyben a pluralizmus is valamilyen módon érvényesül, és amelyben működnek az ellenőrző és visszajelző mechanizmusok. Ezek nem nagyon érvényesültek, mert igazából egyik félnek sem állt érdekében, hogy működjenek. Paradox módon, most mindenki ráfázhat, mert a belsőleg strukturálatlan „egy” rendezetlenül robbanhat szét. E sorok írója most is kiáll amellett, hogy 1998-ban az „egység” helyett inkább „összefogásában kellett volna gondolkodni. Ám mégis - vagy éppen ezért - meg van győződve arról, hogy a jelenlegi helyzetben nem a pártszakadás az üdvözítő út. Inkább a belső, természetes tagoltságra épülő összefogás, amely világosan megfogalmazott célokat követ, és ütőképes cselekvési programmal és szövetségi stratégiával igyekszik megvalósítani azokat. KOMMENTÁR Szót érteni BALLAD. KÁROLY Úgy tűnik, egyre kevésbé lehetséges. Végérvényesen elromlott valami. Mi rontottuk el, és most állunk, mint gyerek az eltört kisautó fölött, kicsit hüppögünk, sajnáljuk, hogy megtörtént a baj, ártatlannak érezzük magunkat, mintha kalapáccsal nem mi sújtottunk volna a finom szerkezetre. Körülöttünk, velünk, és - igen! - általunk romlott meg minden annyira, hogy lehetedenné vált bármiféle érdemi diskurzus. Most kesergünk azokat vádolva, akik talán többet rontottak a helyzeten, talán nagyobb volt a kalapácsuk és szaporábban ütöttek vele - de hát magunk is partnerek voltunk a törésben-zúzásban, mi is kötöttük az ebet a karóhoz, ágáltunk a magunk igaza mellett, mereven elutasítva, tagadva és néha végig sem hallgatva más véleményét. De vajon tehettünk-e mást, amikor gyűlöletes nézetekkel kerültünk szembe? Lehettünk-e toleránsak, amikor bűnös eszméket hirdettek a velünk ellentétes oldalon állók? Nem lett volna végzetes mulasztás elnézőnek leírni akkor, amikor kirekesztést tapasztaltunk? De kérlelhetedenségünkkel nem váltunk-e magunk is kirekesztőkké? És nem ez vezetett-e végső soron ahhoz, hogy mára végletessé vált a szembenállás, állandósult a szót nem értés, és mindkét oldal a másikat hibáztatja mindenért. Nem volt ez mindig így. Sokáig azt sem igazán tudtuk, hogy vannak oldalak. Illetve hát, hogy a politikában léteznek, azzal persze tisztában lehettünk, de hogy a mindennapi életben ennek tükröződnie kellene, azt egyáltalán nem gondoltuk. Barátkozhattunk, összejárhattunk bátran bárkivel, lehettünk társak irodalomban, zenében, sportban, szakmában, hobbiban: senki sem tartotta fontosnak, hogy politikai elkötelezettségéről már a megismerkedés pillanatában nyilatkozzon, mint ahogy azt sem, hogy a másik nézeteiről tájékozódjon, mielőtt szóba állna vele. Hogy ki hová teszi az x-et a szavazó- fülkében, az intim magánügynek számított. Mikor és mivel kezdett romlani a helyzet? Nehéz lenne azt az első pillanatot megragadni, amikor valald a politikai meggyőződését először nem adta le a ruhatárban, hanem magával hozta a civü élet addig békés színterére. Ám egy bizonyos: hogy akkor mi is ott voltunk, valamilyen szinten és valamilyen formában, aktív részesként vagy passzív tűréssel, de mi is hozzájárultunk az elpolitizáló- dáshoz. Mígnem azon vettük észre magunkat, hogy már más szempontok alapján válogatjuk barátainkat, hogy korábbi kapcsolataink egy része megszakad vagy megromlik, hogy családunk egyes tagjaival sem tudunk már egy nyelven beszélni. A nézeteltérésekből veszekedések lettek, a vitákból vádaskodások, az egyet nem értőkből ádáz ellenségek. De tovább megyek. Legfrissebb tapasztalatom, hogy ebben a nagy társadalmi szétszakítottságban mára nemcsak azokkal lehetetlen szót érteni, akik a másik oldalon vannak elkötelezve, hanem gyakran azokkal is, akikkel éppenséggel azonos platformon állunk: annyi az indulat, a türelmetlenség, akkora a túlzott elfogultság, hogy kialakul egyfajta szurkolói magatartás, amikor a drukker már nem látja saját csapata gyengéit, és az elhibázott helyzetekért is az ellenfelet vagy a bírót támadj a - így aztán, aki velük szemben józanabb szemléletet próbál képviselni, maga is ellenséggé válhat: mert nem szurkol teli torokból, mert nem lobogtat zászlót, mert megpróbálja saját térfelén is megtalálni a mulasztásokat. így válhatunk kétszeresen kirekesztetté, ha az ellehetetlenült helyzetben már hajlamosak vagyunk belátni, hogy a merev elutasítás nem vezet sehová, és tétován keresni kezdenénk egy új diskurzus lehetőségét. A kockázat ellenére talán mégis érdemes lenne, legalább próbaképpen, élni vele. FIGYELŐ Célirányos támadás volt Nem bizonyítható, hogy 1939. március 17-én, két nappal az után, hogy a náci Németország bekebelezte Csehországot és Morvaországot, merényletet terveztek Hitler ellen a dél-morvaor- szági Jihlavában (Iglauban) - ál- lítjaJiríVybíhal cseh történész. A Jihlava a horogkereszt uralma alatt című, megjelenés előtt álló könyvében Vybíhal megállapítja: Hitler a dél-morvaországi, többségében németek lakta kisvárost „szláv tengerben álló német sziklának” tartotta, ezért kevéssel Csehszlovákia nyugati felének bekebelezése után beszédet kívánt mondani a város főterén. A Gestapo azonban figyelmeztette, hogy merényletet terveznek ellene, ezért végül is elkerülte a várost, s Prágából egyenesen Brünnbe hajtott. Anácik véres megtorlást alkalmaztak, s az állítólagos merényletet tervezők - zsidók és csehek - koncentrációs táborokban végezték. A könyvet ismertető Jihlavský Deník és a Mladá Fronta Dnes szerint a történésznek sikerült felkutatnia az egyik áldozat, az egykori helyi kommunista párttitkár, Johann Appelfeld fiát, aki elmondta, hogy apja ezzel a tervvel sosem dicsekedett. A fiatal Appelfeld úgy véli, az állítólagos merényletet a helyi németek és a Gestapo gondoltaid, hogy ezzel igazolják „igazi németségüket”, s keményen felléphessenek a cseh hazafiak ellen. Erre a következtetésre jutott Ladislav Vilímekkutató is. „A motívum egyértelműen az arra irányuló igyekezet volt, hogy igazolják, miért kell a zsidók és a cseh hazafiak ellen rendkívül keményen fellépni, megindokolni, miért kell eltűnniük. Célirányos támadás volt” - véli Vilímek. (mti)
