Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)

2009-04-18 / 89. szám, szombat

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com Felújítják az öt éve megnyílt bécsi Sissi-múzeumot Új kincsekkel bővül MTl-JELENTÉS Becs. Újjáalakítják a mind­össze öt éve megnyílt bécsi Sissi- múzeumot, a Hofburg' császári lakosztályai új kiállítási darabok­kal bővülnek. A múzeum rend- behozatala és bővítése júniusra fejeződik be. A kapuit 2004-ben megnyitó múzeumot működése öt éve alatt már hárommillió érdeklődő ke­reste fel, a látogatók rohama mi­att szükségessé vált a felújítás. A nagy sikerből származó anyagi bevételek révén ugyanakkor lehe­tővé vált a kiállítási tárgyak sorá­nak bővítése is. A császárné gyerekkorát bemu­tató részleg Sissi egyik felújított gyerekkori ruhájával bővült, emellett egy olyan hárfát is bemu­tatnak, amelyet Erzsébet Bajoror­szágból vitt magával Bécsbe. Az udvari életbe való még jobb bepillantást kínál annak a törté­nelmi útmutatók alapján felújított koronázási ruhának a kiállítása, amelyet Sissi magyar királynévá való koronázásakor viselt. A láto­gatók azt a fekete kabátot is meg­tekinthetik, amellyel 1898-ban Genfben a végzetes támadást kö­vetően beterítették a királynét. A kiállításon bemutatják a Sissi által fia, Rudolf herceg öngyilkos­sága után viselt gyászékszereket is, e darabok Mária Valéria her­cegnő örökségéből kerültek a mú­zeumhoz. Anyanyelvén is szeretné megjelentetni interjúkötetét Robert Vano, a Prágában élő magyar fotóművész Titkos szobák fényei Parti Nagy Lajos lesz a Magyar Intézet vendége Többműfajú nyelvművész Csütörtökön nyitották meg Pozsonyban, a Pálffy-palotában (Zámocká 47.) Dobó Krisztina, Sebők Éva magyarországi és Gály Katalin hazai képzőművész kiállítását. A kiállított alkotások a képzőművészeti tér megragadásának különböző megközelítési útjait prezentálják. A meg­nyitón közreműködött a nu'clear trió. A tárlat április 30-ig tekinthető meg. (Somogyi Tibor felvétele) Kemény évek, kalandos utak. Olykor éden, máskor pokol. Érsekújvárból Po­zsonyba, aztán tizenkilenc évesen, 1967-ben el innen. Jugoszlávián és Olaszor­szágon át Amerikába. A rendszerváltás után vissza, de már Prágába. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vanyó Róbert, vagy ahogy ma ismerik: Robert Vano a Cseh Tele­vízió 13. szoba című portrésoro­zatában vallott nemrég hatvan évének legfájóbb és legsikeresebb momentumairól, azokról a kínok­ról, gyerekkori traumáiról és már felnőtt fejjel megélt pozitív és ne­gatív élményeiről, amelyek lelki világát jelentős mértékben for­málták, ízlésére és stílusára a leg­inkább hatottak, szerte a világon ismert és elismert fotográfiáihoz pedig szemmel látható érzelmi töltetet biztosítanak. Megrázó erejű portréfilmet lát­hattak a nézők. Robert Vano élete ugyanis izgalmas fejezetek soro­zata. Szülei válásába gyerekként a legérzékenyebb éveiben kellett beletörődnie. Családjától, túl a kudarccal végződött főiskolai fel­vételi után, ő maga szakítja el ma­gát. A Bulgária felé tartó vonatról két itteni barátjával Zágrábban száll le, majd Rozinán keresztül elindulnak az olasz határ felé. A Cseh Televízió portréfilmjében Robert Vano felszáll a vonatra Prágában, s egy fülkében, utazás közben eleveníti fel a riporternek a szökés nehéz napjait, amikor a mozgó vonat ablakából intett bú­csút Érsekújvárnak, képzeletben pedig a disszidálásáról semmit sem sejtő édesanyjának. Olykor éden című, most megje­lent interjúkötetében (kérdező: David Hrbek) természetesen rész­letesen beszámol a kalandfilmbe ülő „tiltott határátlépésről” is. Ro­zina az utolsó (hegyi) falu volt a jugoszláv oldalon. „Vastag hótakaró fedte az utat... körben szakadékok, előt­tünk az öböl, túloldalán Olaszor­szág, Triest kikötője... Este men­tünk, hogy a katonák ne lássanak bennünket. A maradék pénzün­kön vodkát vettünk, és halkan megbeszéltük, hogyan fogunk átszökni... Emlékszem, hirtelen hatalmas félelem lett rajtam úrrá, akkor döbbentem rá, hogy ez nem játék. Ha egyedül lettem volna, biztosan elszaladtam volna, és visszajövök... csendben kúsztunk az erdő széléig, egészen az utolsó fáig. Egyszer csak látjuk, hogy ott áll előttünk egy katona géppuská­val a kezében. El volt bújva az er­dőben, hogy sehonnan se lehes­sen észrevenni őt. Pontosan annyi idős lehetett a fiú, mint mi. Meg­álltunk. Ő minket nézett, mi meg őt, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Nekem ez már sok volt... elkezdtem sírni, hogy megyek tovább... Nem tudom, mit értett mindebből a katona, de nem mozdult. Miközben végig rám célzott, az én arcomba... Azt akar­ja, hogy menjünk, aztán majd há­tulról belénk ereszti az egész töl­ténytárat, mondtam... Fütni kezdtünk. Minden egyes lépés után, ahogy távolodtunk tőle, egyre inkább úgy éreztem, most fog hátba lőni, mert én voltam hármunk közül az utolsó. Ahogy átjutottunk a másik oldalra, azonnal feltűnt a sok szögesdrót. Térdmagasságban kezdődött, és pár méterrel a fejünk fölött ért vé­get. Csak az alacsonyak és a vé­kony testalkatúak tudtak átbújni alatta. Mi viszont téliesen voltunk öltözve... mozogni is alig bírtunk. la szómágia: paródia és zeneiség, irónia és invenció ötvöződik a ver­sekben, prózai művekben és színművekben. A versekből meg­ismert poétikai alapállás prózai műveiből sem szorul ki, sőt fontos építőkövévé válik a narratív tech­nikai megoldásoknak. Az egyes szereplők cselekvései is a nyelvre korlátozódnak, tulajdonképpen a nyelv az a közeg, amelyben létez­nek, beszédjük az, ami meghatá­rozza őket. Es ez persze fordítva is igaz: a nyelv az, ami cselekszik a műben és a történetet írja. A szerző eljátszik a nyelvi regiszterekkel és a formával, radikálisan újraértel­mezve a hagyományt és a szeman­tikai tartományokat. „A többműfajúság nem erény és nem fogyaték, azt mondanám, adottság, ha nem érezném, hogy inkább választás kérdése. Össze­függ némi türelmetlenséggel, nyughatatlansággal, mondhatnék kalandvágyat is, szóval azzal, hogy bizonyos képességeit nem­csak egy irányba tudja és akaija működtetni az ember. Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni” - nyilatkozta Parti Nagy Lajos. A rendezvény a Szépírók Tára­sága támogatásával valósul meg A könyv utóélete program kereté­ben, április 20-án 17 órakor. A tervek szerint a beszélgetés előtt részlet hangzik el a szerző Ibusár című színdarabjából a Tompa Mi­hály Országos Vers- és Próza­mondó Verseny 2007-es győztese, Rakottyai Ratalin előadásában. Robert Vano: Bohemia 13 Adrípach 1992 JUHÁSZ RATALIN Pozsony. A Magyar köztársa­ság kulturális Intézete egy kicsit megkésve, de annál illusztrisabb vendéggel ünnepli a költészet napját. Irodalomkedvelők és óva­tos érdeklődők egyaránt jól érez­hetik magukat a házban (Palisády 54.) az április 20-i rendezvény fő­szereplőjével, Parti Nagy Lajossal és beszélgetőtársával, az első (Képarchívum) számú hazai magyar irodalomkri­tikusként számon tartott Németh Zoltánnal. Parti Nagy Lajos Ros- suth-díjas író, költő, drámaíró, műfordító a kortárs magyar iroda­lom egyik legnagyobb nyelv­művésze. Versben, prózában, drámában egyaránt a végletekig feszíti a nyelv határait, meghök­kentő szókapcsolatokat és új jelentésű szóösszetételeket alkot. „Az ember egyszerűen kíváncsi, kíváncsi, hogy saját szakmai meg­határozottságai, reflexei hogy működnek, és működnek-e más műnemben” - mondta Parti Nagy Lajos egy interjúban. Ez a nyelvezet több, mint szimp­Robert Vano Alsónadrágra vetkőztünk, és mindent ezen az oldalon hagy­tunk, még a hátizsákunkat is. Ott álltunk a havas téli éjszakában kisgatyában, előttünk az elretten­tő szögesdrótokkal... és ahogy ott álltunk, a ledobált ruháinkra hir­telen erős fénycsóva vetült. Aztán rögtön ránk. Gyorsan átbújtunk a drót alatt, de akkor már szóltak a szirénák, minden oldalról reflek­torok vüágítottak ránk.” Az olasz lágerből aztán Ameri­kába került, ahol jó ideig egy New York-i család „vendégszeretetét” élvezte. Eleinte üveggyári mun­kás volt, majd fodrász, sminkes, stylist és a legvégén: divatfotós. A legrangosabb női magazinok, a Harper's Bazaar, a Vogue, az Elle munkatársa lett, a nyolcvanas években már kiállítása van New Yorkban, Milánóban, Londonban és Bécsben. 1988-ban kölcsönkért motorkerékpárral jön át Bécsből Pozsonyba, itt találkozott először a családjával hosszú távoliét után. A legközelebbi útja azonban már Prágába vezette. Párizsból Prágá­ba. Eleinte csak a hétvégéket töl­tötte ott, később le is telepedett, s Love you from Prague című fotó­albumával egy csapásra ismertté vált itthon is. A Cseh Televízió stábja Érsek­újvárban is forgatott vele, még­hozzá azokon a helyeken, ahol if­júkorát töltötte. A házat, ahol lak­tak, már lebontották, de a parkot, a régi utcákat, a játszóteret még megtalálta. A templom is áll, ahol gyerekként ministrált, s felkereste a temetőt, édesanyja sírját is. Robert Vano ma is magyarnak vallja magát. Rülsőleg sokat vál­tozott az évek során, az Olykor éden lapjain minden róla készült kép ezt tanúsítja, ám legbelül megmaradt annak, aki volt. Sza­bad lelkű, érzékeny embernek. „Senki nem segített. Mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek” - nyüatkozta por­tréfilmjében. - Egyszer az olaszok azt mondták: olyan az életem, mint egy fényes casino. Szerintem még annál is pompásabb. Mint egy cirkusz. Én ugyanis szeretem a cirkuszt, ott mindig izgalmas dolgok történnek.” Negyvenéves múlt, amikor Prágában új életet kezdett. Művészeti igazgatója lett az Elle­nek, majd a legrangosabb cseh modellügynökség, a Czechoslo­vak Models férfi részlegének ve­zetője. New Yorkba már csak lá­togatóba jár vissza, de Érsekújvár­tól is elszakadt, hiszen a családjá­ból már senki sem él ott. Portré­filmjében a nagymamájáról is megemlékezik, akihez gyerekko­ra legszebb élményei kötik. „Volt egy szép ezüst fésűje, mindig azzal fésültem a hosszú haját” - meséli. Nem véletlen te­hát, hogy New Yorkban a világ­szerte ismert Vidal Sassoon fodrá­szatában kötött ki, ahol hajmosó­ként kezdte, majd egy állandó kli­ensének köszönhetően a Cosmo­politan fotósainak fodrásza lett. Minderről a könyvben is külön fejezetek szólnak. „Híres ember akartam lenni - meséli. - Arra vágytam, hogy en­gem is úgy ismerjenek, mint a ketchupöt vagy a Coca-Colát. Minden családban, szerte a vilá­gon. Ha az álmaimról faggatnak, most is azt mondom, örülnék, ha New Yorkban, a Metropolitan Museumban is láthatnák a fotóimat.” Hogy mi hiányzik neki az Ame­rikában töltött esztendőkből? „Az összetartás. Ott sem gon­dolkodnak egyformán az embe­rek, rasszizmusról, vallásbeli kü­lönbségek miatti gyűlölködésről hosszasan beszélhetnék, de a baj­ban, nehéz helyzetben igenis összetartanak az emberek. Ha megkérdezel egy amerikait, hogy milyen vér folyik az ereiben, már sorolja is, hogy negyed részben indián, negyed részben svéd, de túlnyomórészt német és persze zsidó. De ha tüntetni kell valami­lyen közös célért, akkor egymás mellett lépdelnek. Feketék, fehé­rek, rézbőrűek, kínaiak, minden­ki. Minél nagyobb a tömeg, annál hamarabb ki tudja vívni a jogait, ezt már megtanulták.” Interjúkötete után nemsokára egy vaskos albumot ad ki Robert Vano. Az elmúlt évtizedek során készült képeinek albumát, amely­ben a férfiaktok mellett fekete-fe­hér zsánerképei is helyet kapnak. Ezzel tölti most ideje nagy részét. Reresgél. Válogat. Egymás mellé rak fotókat. Öreg napjairól pontos elképzelése van már: „Elkezdtem spórolni, hogy ha eljön az ideje, magam mellé ve­hessek egy szép arcú és szép alakú fiút, aki majd ráérősen tologat a székemben a Vencel téren. Már hallom is az embereket, ahogy irigykedve sugdossák egymás fü­lébe: Ennek a vén trottynak, lá­tod, jól megy a sora! Én meg jókat nevetek majd magamban...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom