Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-11 / 84. szám, szombat
6 Költészet napi vendég ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 11. www.ujszo.com Németh Zoltánnal, a kortárs magyar irodalom fiatal generációjának jeles személyiségével arról, mikor csábította el az irodalom, és mit jelent számára a költészet Szabad, kezelhetetlen, vad élőlény a vers (Németh Márton felvétele) Németh Zoltán a rendszer- váltás után lépett be „hivatalosan” az irodalomba, és bár azt mondják, egy fecske nem csinál nyarat, színre lépésével a hazai magyar irodalomban is egyfajta rendszerváltás következett be. A kortárs magyar irodalom fiatal generációjának jeles és sokoldalú alakja: éles szemű és karcos tollú irodalomkritikus, széles látókörű irodalomtörténész, egyéni hangú költő. MISLAY EDIT Eddig tizenegy kötete jelent meg - tanulmány- és esszékötetek, monográfiák, valamint egy próza- és négy verseskötet. Folyóiratbeli publikációinak száma is tetemes. Szenvedélyes és megszállottirodalmár. Utalnék kicsit egyik kutatási területedre, az olvasáserotikára: emlékszel még arra a meghatározó pillanatra, amikor elcsábított az irodalom? Hat-hétéves lehettem, elsős kisgyerek, amikor három évvel idősebb unokatestvéremmel, az irodalmilag is releváns nevet viselő Németh Lacival egy családi összejövetel alkalmával játékos vetélkedésbe bonyolódtam akkor még óvodás testvéreink előtt. Az volt a feladat, hogy ki olvas el hamarább egy verses meséből álló könyvet, afféle leporellót. A gyors, sietős, egzaltált olvasás során egészen szürreális élményben részesültem: valahová az értelem határáig jutottam el, az egymásra torlódó szavakból megéreztem valamit a szövegóceán erejéből, a költészet zsigeri élményéből. Kora gyerekkoromtól kezdve afféle könyvmoly voltam, olvastam és olvastam leállíthatatlanul. Az olvasás volt az a konnektor, ami fel- töltött. De már egészen korán elkapott a rettegés is, hogy sosem fogok tudni elolvasni minden könyvet, és hogy talán éppen arról a könyvről maradok le, amelyről lehet, hogy le sem maradtam... A szépirodalmi műfajok közül, úgy tűnik számomra, a vers áll hozzád a legközelebb, legalábbis erre utal eddig megjelent négy versesköteted. Miért épp a vers? Talán azért, mert tanulmányok, monográfiák, kritikák, esszék írójaként ez egyfajta felüdülést, valami mást nyújt? Az az észrevétel tökéletesen megállja a helyét, hogy a vers áll hozzám a legközelebb, pontosabban a líra, a költészet. Viszont egyáltalán nem arról van szó, hogy ez valami másodlagos tevékenységet, esetleg valamiféle pihenést jelentene. Sőt: éppen fordított a helyzet. Irodalmi tevékenységem kezdettől fogva a költészet vonzásában indult, és sosem gondoltam volna, hogy valaha is kritikát vagy tanulmányt fogok írni. De aztán kiderült, hogy a tudatos szembenézés elkerülhetetlen, hogy aki verset vagy szépprózát ír, annak szüksége van fogalmi nyelvre is, amellyel szembesítheti önmagát választott tárgyával. A csak verset vagy csak regényt írók egyetemes mítoszát a gyenge, másod-, harmadrendű írók alakították ki, hogy a mélyebb analízis és tágabb látókör megspórolását mintegy ideológiailag is alátámasszák. Elég csak néhány példát említenem, a teljesség igénye nélkül: Kazinczy és Kölcsey koruknak legrettegettebb kritikusai voltak, Gyulai Pál, Arany János és Madách Imre tanulmányait talán nem is kell említenem, Babits megírta a világirodalom történetét, József Attila filozófiai tanulmányai és kritikái vaskos kötetet tesznek ki, Nemes Nagy Ágnes esszéi ma is jelentős olvasmányélmények. De ha a kortárs írókat, költőket nézem, akkor eszembe jutnak Tőzsér Árpád, Csehy Zoltán, Polgár Anikó, Kiss Noémi, Dunajcsik Mátyás irodaNem is értem, hogy amai rohanó világban miért nem olvas versetminden ember. Avers olyan, mint egy klip, csak mélyebbre hasít. lomkritikái és tanulmányai, Schein Gábor vagy Grendel Lajos irodalomtörténete, satöbbi, satöbbi. Mint látható, éppen fordított a helyzet. És mégis, hogy miért a vers? Mert a legtágabb játékteret biztosítja a képzelet szabadsága előtt. Mert alig néhány szóból épít fel egy önmagában megálló, teljes világot. Bevallom, én igazából nem is értem, hogy a mai, úgynevezett időhiányos, rohanó vüágban miért nem olvas verset minden ember. Tulajdonképpen a vers olyan, mint egy klip, csak éppen mélyebbre hasít. Elég lenne egy napra egyeden vers - és máris a kor- láüant tapasztalhatnánk meg, önmagunkban egy addig idegen másikat, az identitás végtelen galaxisát. Előny az költőként, hogy iro- dalomkritikus is vagy egyben? Minden költő irodalomkritikus is egyúttal, amennyiben a költészete továbbír bizonyos hagyományokat, másokat viszont azzal, hogy nem reagál rájuk, egyúttal folytathatatlannak is minősít. Volt-e jelentősebb irodalomkritikus Adynál, aki nem folytatta az elavult hagyományt? Kell-e jelentősebb irodalomkritikus, mint Esterházy Péter, aki prózája által visszamenőleg egy új hagyományt teremtett meg régi szerzők, elődök által, míg másokat a feledés homályába taszított? Az irodalom létmódjából következik az, hogy minden szépíró egyúttal irodalomkritikus is, amennyiben szövege „olvassa” az egész magyar és vüágirodalmat, s egyúttal az egész magyar és világirodalom is „olvassa” szövegét - jelentőssé vagy éppen jelentéktelenné. Eddig négy versesköteted jelent meg, ez nem kevés, ahhoz képest, hogy sok minden egyébbel foglalkozol. Folyamatosan írsz verseket, vagy vannak időszakok, amikor „előtör” belőled a poéta? Az általános közvélekedés szerint a költői mesterséges nem hasonlítható a prózaíróéhoz. Míg a prózaírást - erős túlzással mondva - naponta kell gyakorolni, addig a költő gyakran hetekig, hónapokig érlel egy-egy versélményt, kötetkompozíciót, építi magába hatások sokaságát, hogy aztán a megszenvedett és egyúttal megtalált nyelv birtokában akár néhány perc alatt vesse papírra a szöveget. A haláljáték leküzdhetetlen vágya című verseskötetem esetében már egészen korán megvolt a koncepció, s ehhez kerestem tapasztalatot és szövegeket - vagyis inkább a regényíróhoz hasonlóan töltöttem ki a hálót. Az állati nyelvek, állati versek esetében viszont hirtelen jött poénok sorozatáról lehetne inkább beszélni - volt, hogy egy nap tíz-tizenöt verset is megírtam. Életrajzodban azt írod, hogy egyfajta maszkulin testköltészet ldalakítására törekszel. Miért éppen erre? Az említett életrajz csak az egyik lehetséges életrajzom, amely mellé még sok más lehetséges életrajzot lehetne tenni... Vagy másképpen: vajon müyen verset újon egy feminista, aki férfinak született? Esetleg: vajon mit őriz magában a test abból, amit őseitől kapott, az a test, amely az állatvilágból emelkedett ki évezredek alatt? Miféle öntudatlan, a nyelv peremén létező tudás lakik a testben? Vagy: hogyan lehet a (férfi)test fájdalmait versbe írni, amikor a test saját érzékszervei ellen fordul, hogy megkínozza azokat? Hát, mindez együttesen van jelen abban a kifejezésben, hogy „maszkulin testköltészet”. Nem tudom, elég világos voltam-e. A köteteid általában nagyon tudatosan szerkesztettek, többnyire egy téma vagy témakör köré épülnek. Míg az első három elég komoly/komor hangvételű, a legutóbbi, az Állati nyelvek, állati versek viszont egy hihetetlenül szórakoztató, játékos, ironikus, felszabadult hangú kötet lett, egy „tréfás bestiárium”. Mi a titka/oka a hangváltásnak? Az állati versek humorának mélyén a felejtés tragikuma húzódik meg, amely a nyelv működéséből következik. Én legszívesebben lírai idiotizmusnak nevezném ezt a könyvet, hiszen nem képes kilátni önmagából, a nyelv zárt osztályának lakója, s ráadásul még élvezi is saját korlátoltságát. De hogy visszatérek a kiindulóponthoz: az egész könyvet az inspirálta, hogy egy influenzajárvány idején belázasodott a fiam, s poénokat kezdtem gyártani a szórakoztatására, figyelemelterelés céljából. Ennek nyomán neki gyakran jobb poénjai lettek, mint nekem, ezeket aztán beledolgoztam néhány versbe is. Hát így lesz a betegségből játék, a bacüusból imbecüus. Egyébként: szereted az állatokat? Gyerekkoromban egyrészt ornitológus, másrészt erdész szerettem volna lenni, az archeológus pályán kívül. Ma is meg tudom különböztetni a tövisszúró gébicset a meggyvágótól, vagy az őszapót az erdei pintytől. De ebben a viszonyban benne van mind az ember, mind az állat létének tragikuma. Az emberé, amely kiemelkedett az állatvüágból, kiirtotta legközelebbi rokonait, s teljesen egyedül maradt. S az állaté, amelyik lemaradt a fejlődésben, elveszített egy versenyt, s mintegy negatív lenyomatként működik, kimondatlanul is egy alacsonyabb rendű létformaként. Ennek a kettős viszonynak a feloldhatatlan tragikumára a könyvemben is utalok néhány helyen. Hiszen az állat képtelen megszólítani bennünket, képtelen használni a nyelvünket. Az állatos verseskönyvem éppen ezért legalább annyira a kiszolgáltatottság könyve is, mint a felhőtlen humoré és paródiáé. Pontosan annak a tapasztalatnak az érdekében futtattam sínre néhány helyen a paródiát, hogy az olvasó humort érintő elvárásainak be nem teljesülése nyomán a (paro- disztikus) jelentés üres helyeivel szembesüljön, értetlenkedve. Hogy ne legyen annyúa egysíkú a könyv, ne csak a vicc működésének elvárásai úányítsák, hanem az állati lét jelentéstelen ürességével is szembesülni lehessen. Igen, szeretem az állatokat, jelentés nélküli ürességüket. Kutatási területed egyebek közt a kortárs és a fiatal magyar és közép-európai irodalom. Te hogyan látod, milyen a 21. században a költészet szerepe és helyzete? Mint már említettem, én föl nem foghatom, miért nem olvas mindenki naponta legalább egy verset. De ha mélyebben belegondolok, a vers még az úgynevezett olvasók szűkén vett táborán belül is mindig a kiválasztottak úodalomélménye volt. Verset már tényleg csak az olvas, aki „az olvasás arisztokratája”. Talán éppen azért, mert a vers vesz legkevésbé tudomást az olvasó igényeiről, szabad, kezelhetetlen és vad élőlény. Ez a megszelídíthetetiensé- ge, ez tetszik nekem. Az önállósága, a betörhetetlensége, hogy a legváratlanabb helyzetekben is előtör. Legyen az egy szerelmes tizenéves titokban írt vágyakozó szerelmes verse, egy nagyvárosi rapper páros rímű szövege vagy egy halálba kísért ember síija fölött kántált monoton ritmus. Amíg az érzelmi kód működik az emberben, addig szükségképpen lesz költészet is, és még a nem olvasók is egyfajta zavart tisztelettel fognak közeledni feléje. Mert uralhatatian, birtokolhatatian, mindig más arcát mutatja felénk. Irodalomtörténész, kritikus, költő, szerkesztő vagy, foglalkozol műfordítással, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen irodalomelméletet, irodalom- történetet és műfordítás-elméletet adsz elő, rengeteget publikálsz, szinte már emberfelettinek tűnik a munkatempód. Szerinted van élet az irodalmon kívül is? Szerintem van. Nem tartozom azok közé, akik saját szakmájukat abszolutizálva másodlagosnak minősítenek eltérő életformákat, vüágszemléleteket. Egy kertész, borász vagy asztalos munkája éppolyan fontos, mint az irodalmáré vagy a tőzsdei ügynöké. Ráadásul az én költőségem csak egy a sokféle lehetőségből, hiszen mellette rengeteg más identitást is kipróbálok, magamba építek. Persze a költészet azért döntően meghatároz. Nekem a sors, a gének, a neveltetés vagy nem tudom mi adott lehetőséget többletként egy sajátos létformára is, az úgynevezett irodalmáréra, ezt folytatom. Nem tehetek mást, így van elrendelve. AZ ÁLLATI NYELVEK, ÁLLATI VERSEK CÍMŰ KÖTETBŐL a madarak az égbe írják... a madarak az égbe írják műveiket. költők ők, művészek: a kék- és széncinegék szonettet írnak, epigrammát a verebek, ódát a szajkó és a lappantyú, a pacsirta rapszódiát. ó, hosszú az út Afrikába, míg a vándormadarak megírják folytatásos családregényeiket! a nyusztok a nyusztok azért párosodnak, hogy énekeljenek, egy hosszú, elnyújtott, dallamos hang az éjszakában: ez a nyuszt. opera- és operettállat: nyusztfrakkos magyamóta-em- lős, dalárdahím és nőstény fűzős-fúziós, kibomló operettmellénnyel, nyusztgalléranyusztgavallérban. lesz maga nyuszt is az enyém - hallatszik az éjszakában, belenyusztulnának a csöndbe. mit érezhet vajon? mit érezhet vajon a haris, ez a szépszemű vízimadár, amikor felhúzzák egy hosszú, női combra? még szerencse, hogy a haris igazi férfi, kibírja, elviseli, sőt: élvezi a gyűrődést. vombat elé vetette magát... egyszer egy vombatiány ki akarta vombni magát az életből, ezért a zakatoló vombatkerekek alá vetette magát, löködte, húzta, vombta őt a vombat. csak egy egészen kicsi, súós halál született: egy újabb vombat. hát ezért nem hal ki soha a vombat.
