Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. AAÁRCIUS 14. www.ujszo.com Éva Holubová: „Többnek látszom, mint amennyi valójában vagyok. Igen. Ez az én devizám. Más a kövérségét vagy a soványságot kamatoztatja, én a koromat..." Megjárta a poklok poklát, de meríteni tud belőle Udvari színésznő. Mindig tartozik valakihez. A nyolcvanas években Petr és Matéj Formánhoz a Ványa család nevű társulatban. 1995-től Petr Léblhez, a Divadlo na zábradlín. Aztán találkozik JanHrebejkkel... SZABÓ G. LÁSZLÓ Nála játszik a Kuckókban, majd a Pupendó - Irány a tenger!-ben, de nem tudja nélkülözni Filip Renč (Rekviem egy leányért), Tomáš Vorel (Füst), Petr Zelenka (Gombdili), Véra Chyálová (Csapda, csapda, csapdácska), Alice Nellis (Ec-pec) sem. Éva Holubová a cseh film egyik legtöbbet foglalkoztatott, s legerősebb tehetségű színésznője, de színpadi alakításai sem halványabbak. Jelenát alakította a Ványa bácsiban, Gizát a Macskajátékban, Mariskát a Tótékban, Eszenyi Enikő prágai rendezésében. Ötvenedik születésnapja egybeesett az idei Cseh Oroszlán díjátadással. Színházi elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az ünnepségen, Az év legnépszerűbb színésznője címet a futárszolgálat kézbesítette neki. Ugorjunk egy nagyot az időben. Szeretném, ha elmesélné, hogyan kapta meg Ványa mama szerepét a Formán-fiúk társulatában, nem sokkal a 89-es forradalom előtt. Hétköznapi történet. Összeállt néhány vándorkomédiás, létrehoztak egy előadást, Vašek Koubka lett az ikrek, Petr és Matéj apja, én elmentem megnézni őket, és három hétre ott ragadtam náluk. Annyira megtetszett, amit csináltak, hogy miután az egyik szereplő megbetegedett, beléptem a helyébe. Akkor még nem volt sem férjem, sem gyerekem, úgyhogy a két Ványa-fiút örökbe fogadtam szépen. Minden előadás után a nézők sokáig ott maradtak velünk, nem volt kedvük hazamenni, annyira jól érezték magukat. Táncoltunk, énekeltünk, boroz- gattunk. Sátrakban aludtunk a Moldva pariján, mindennap bográcsban főztünk, a folyóban mosakodtunk, s ahogy múltak a hónapok, egyre erősebb „családi” életet éltünk. Kalandos, romantikus, felejthetetlen időszak maradt ez mindannyiunk emlékezetében. A régi rendszer utolsó nyolc évét, azt hiszem, sokaknak megkönnyítettük. Nem érdekelt bennünket sem a pénz, sem a biztos állás, akkor éreztük utoljára, hogy miénk a vüág. Rögtön a forradalom után hogyan alakult a sorsa? Elutaztam pár hónapra külföldre. Miután hazajöttem, rá kellett döbbennem, hogy a barátaim egy része teljesen ldábrándult, már nem is vágyott semmire, a többiek meg mintha menekültek volna a valóság elől. És egyre többet és többet ittak. Én meg velük tartottam. A szüleim már nem éltek. Előbb az anyám halt meg, aztán apám két évre elmegyógyintézetbe került. Majd ment anyám után. Huszonöt éves koromban ott álltam árván. A kapcsolatom befuccsolt, legkedvesebb kollégáimnak pedig vagy nem volt idejük semmire, vagy még rosszabbul viselték a helyzetet, mint én. Nagyon mélyre zuhantam az ivászatban. Egy kocsmában vállaltam takarítást, hogy pénzem legyen az italra. Megkaptam a fizetésemet, és ott helyben el is költöttem.-Szinte mindennap részeg voltam, és ha nem rángat ki a bajból az egyik kollégám, akkor végem. Már nem akartam színházban dolgozni. „Majd játszol velünk, amatőrökkel!” - mondta. És hogy nem játszunk mást, csak Havel-dara- bokat. Tetszett az ödet, belementem, mert imádtam Vašek írásait. Azt gondoltam persze, hogy csak hébe-hóba fogunk játszani, a saját örömünkre. Egyszer nem is értem oda a próbára, amelyen az elnök úr is ott volt. Telefonáltam, hogy megyek, közben részegen ücsörögtem egy másik kocsmában. Nehéz időszak volt. Megtörtént az is, hogy úgy próbáltunk, hogy fogtuk a hátizsákot, és mentünk az erdőbe. Mindenki hozott valamit. Tojást, spagettit, konzerveket. Reggel korán keltem, amíg a többiek aludtak, elmentem gombát szedni, s mire felébredtek, rántottéval vártam őket. Feléledtem. Kezdtem talpra állni. Amikor már semmid nincs, mert mindent elveszítettél, sőt már sírni sincs kedved, hirtelen úgy érzed, nincs nálad szabadabb ember a világon. Harmincnégy évesen anya lett, ikrei születtek. A féljem érdeme, aki bábos és képzőművész. Amikor a megismerkedésünk körülményéből faggatják, azt szokta mondani: „Mindenki elment, csak mi maradtunk ott - egymásnak.” Ez valóban így történt. Ahogy ott főztünk és próbáltunk a szigeten, a Moldva közepén, egyszer csak odaült mellém, és máshogy szólt hozzám, mint a többiek. De azzal, hogy nekem még gyerekeim is lesznek, egyáltalán nem számoltam. Karolina és Adam már tizenhat évesek, a házasságunk pedig rendben működik. Pedig azokban az években, amikor híd- és szigetlakó volt, le is mondott a családi életről. Lemondtam, mert azt hittem, nem találok férfit, akivel majd fészket tudok rakni. Bizonyára nem is nagyon kerestem, hiszen abban a tudatban éltem, hogy nem lehet gyerekem. Aztán elkezdett nőni a hasam, a barátnőmnek mondtam is, hogy ez már a rák, a gyomorrák jele, erre elrángatott az orvoshoz. Nem akartam én ott órákat tölteni, de az ultrahangos vizsgálatot nem kerülhettem el. Na, mit lát, doktor úr? - kérdeztem. - Ugye, van ott valami? Mire ő: „Van hát, két gyerek, gyönyörűen látni!” És már bent is fogott. Ott kellett maradnom. „Túl a harmincon először szülni, méghozzá ikreket, nagyon veszélyes!” - mondta. Úgyhogy befeküdtem szépen a kórházi ágyba, és így estem el egy fűmtől, amelyben a Száll a kakukk fészkére gonosz főnővére, Louise Fletcher partnere lehettem volna. Valamit valamiért. Az élet semmit nem ad ingyen. Közhely, de igaz. De 1995 őszén már a Divadlo na zábradlí tagja voltam, és emlékszem, valósággal faltam a könyveket. Platónt olvastam és a Bibliát. Be akartam pótolni minden lemaradásomat. De még Churchill emlékiratain és a normandiai partraszállás történetén is átrágtam magam. A Divadlo na zábradlí csapatában éveken át a legendás Petr Lébl játékosa volt, aki önkezével vetett véget az életének. „A színpadon vagyok!” - üzente az esti előadás előtt a színészeinek, s akkor már ott lógott a kötélen a színpad fölött. Még mindig nem tudtam beletörődni, hogy elment. Petr Lébit én nagyon szerettem. Zseniális rendező volt, bár sokszor nem értettem, mit akar tőlem. Vagy csak a felét mondta el annak, amit akart, vagy ha kérdeztem őt valamiről, nem adott kielégítő választ. Sokat vitáztunk, de tudtam, hogy hallgatnom kell rá. Műidig újabb és újabb akadályt állított elém, én meg egyre mélyebbre zuhantam, mert olyan elvárásai voltak velem szemben, hogy a próbák során mindig eljött az a pillanat, amikor már teljesen tehetségtelennek éreztem magam. Eszenyi Enikővel, a Tóték próbái során az volt a jó, hogy pontosan megmondta, hogy képzeli el a jelenetet, s azon belül pedig az én figurámat. Még ha nem is láttam azonnal a célt, tudtam, merre kell elindulnom. Én olyan hangulatban szeretek dolgozni, amelyben senki nem fél kimondani, ha tévedett. Enikőnél is az volt a jó, hogy nem kellett félnem, állandóan cenzúráznom magam. Oldrích Kaiser játszotta az Őrnagyot, Bohuš Klepl Tótot, én a feleségét. Olyanok voltunk együtt, hogy inspirálni tudtuk egymást. Enikő vigyázott ránk. Elmondtuk az ödeteinket, s ha valamit máshogy gondolt, akkor anélkül, hogy kioktatott volna bennünket, elmagyarázta, mi lenne a jobb megoldás. Petr Léblben a tudása és emberi nagysága mellett azt is szerettem, hogy mindig olyan szerepet adott, amit mástól még csak véletlenül sem én kaptam volna. A szerencsétlen sorsú asszonyok és az undok feleségek helyett mindig talált nekem valami mást. Örkény Macskajátékában például Gizát. Megkínzott és meggyötört, míg el nem érte, amit akart, de az eredmény sosem maradt el. Sajnálom nagyon, hogy elment. Mire felnőttem hozzá és megértettem őt, már máshol járt. Giza után a Tóték Mariskája homlokegyenest másfajta figura. Giza a megtestesült mértéktartás, elegáns asszony, aki előtt még a levegőt is megszűrik, de kívül reked az élet forgatagán, ízlésben, viselkedésben a szépség állandóságát hirdeti. Mariska egy lepukkant ház asszonya, terrorizált és manipulált, a fiáért aggódó anya, áldozat a csendes együgyűségben. A Macskajáték ötletével Petr Lébl állt elő. Iva Janžurová lánya ott játszott a Zábradlín, és ahogy egy előadás után ott beszélgettünk, Iva és én, Petr odaült mellénk, és hosszas ábrándozás után azt mondta: olyan darabot szeretne rendezni, amelyben mi ketten testvérek lennénk. A mai napig nem tudom, hogy ezt csak úgy kitalálta, vagy valóban így gondolta. Hogy mindenáron Ivával akart dolgozni, és ehhez kellettem én, vagy valóban izgatta a darab. Tüdőm, hogy engem nagyon szeretett, de Ivához szerintem plátói szerelem fűzte. Szerintem Iva is valami hasonlót érezhetett iránta, csak vigyázott, nehogy elárulja magát. A próbákon is azt láttuk, hogy folyamatosan egymással vannak elfoglalva, megszűnt körülöttük a világ, de annyira, hogy sokszor észre sem vették, hogy mi, többiek is ott vagyunk. S önök ezt nehezményezték. Fájó szívvel vették tudomásul, hogy... ... nem! Vagyis ki tudja?! Leoš Sucharípa csendesen vodkázott, én ott álltam magamra hagyva, tanácstalanul, de ha valami gond volt, azt Iva mindig megoldotta, így valóban szinte nővéri kapcsolatba kerültünk. Persze arra is vágytam, hogy Petr Lébl figyeljen rám. Nekem is kell személyi tréner, mondtam, amiből nem lett feszültség, mert Iva is tréfának vette. Sokszor megnéztem a prágai Nemzeti nagy szériát megélt Macskajátékát Dana Medfickával és Vlasta Fabiánovával. Valóban szép előadás volt. De nekem Makk Károly filmje is tetszett. Csak rá kellett jönnöm valamire: nálunk nincsenek olyan Orbánná típusú nők, mint Magyarországon, akik vécés néniként is képesek megmaradni grandiózus dámának. Ne felejtsük el: ez a két nő valóban jó családból származott, Erzsi, Orbánná is olvasott, művelt nő volt, aki otthon Wagner- áriákat énekelgetett. A Tótékban az abszurdot szerettem. Az Örkényi groteszket. Meg akatják menteni a fiukat, Gyulát, miközben a néző már rég tudja, hogy halott. Itt az a barom Őrnagy, és mi ájultan szalutálunk neki. Hagyjuk magunkat befolyásolni, mert az az érzésünk, hogy ezzel kirántjuk a bajból Gyulát. Dobozolunk vadul, pedig már minden felesleges. Miért lett végül szabadúszó, történt valami a Zábradlín, hogy megvált a társulattól? Tül sokat játszottam már, és egyre ritkábban láttak a gyerekeim. Úgy gondoltam: ha nem fogok annyit dolgozni, akkor minden szerepem nagyobb élvezetet jelent majd. Vagyis hogy a kevesebb több lesz. Lelkifurdalásom volt a gyerekek miatt. Többet akartam velük lenni. Magamnak is meg nekik is mindig csak fájdalmat okoztam, mert minden este a színházat választottam. Enikőnek a színház az élete, de szó szerint, ezt sugallta a Tóték próbáin. Én lehet, hogy csak azért vagyok színésznő, mert rosz- szul tanultam a gimnáziumban. Majdnem mindenből elégséges voltam. A pszichológia és a szociológia érdekelt, de eszembe sem jutott, hogy oda jelentkezzek, 3,75- ös átlaggal úgysem vettek volna fel. A színművészeti előtt is három évig dolgoztam. Sírtam, zokogtam a főiskola épülete előtt, hogy én még ide sem fogok bejutni. Óvodában dolgoztam, menzán mosogattam, a testi fogyatékosok intézetében voltam kisegítő erő. De már diplomás színésznőként is úgy éreztem: én a hétköznapi emberek között sokkal jobban érzem magam, mint az önmagukat túlbecsülő kollégáim körében. Élveztem, hogy takarítónő lehetek egy koszos kocsmában. Suvickoltam a WC-t és a söröskrigliket. Amnesztiában részesült férfiak között szaladgáltam. Egyszer majdnem megöltek. Már a torkomon volt a kés, amikor valaki odaszólt, hogy: „Ne bántsátok őt, hülye!” És elengedtek. Nagy élmény volt. Azóta tudom, mi az, hogy reménytelen helyzet. A kocsmában a hamis optimizmust sem ismertük. Ott minden élesben zajlott. Csupa kétes egzisztencia, de jó volt velük. Öt év után aztán visszakerültem a pályára, de előbb ki kellett gyógyulnom az alkoholizmusból. Nem volt könnyű, mert már ott tartottam, hogy meztelenül táncoltam a kocsmában, méghozzá egy asztal tetején. Jan Hfebejkkel pár évvel ezelőtt a Balatonnál forgattak. Hideg lehetett már, mert ahogy ott állnak a vízben, látom az arcukon, hogy bizony vacognak. A Pupendó egyik jelenetét vettük fel, amikor rajtunk kívül már senki sem merészkedett a vízbe. Ősz volt, tényleg fáztunk. Gimnazista koromban nekünk Magyarország jelentette a Nyugatot. Ott láttam Milos Forman filmjeit, oda mentem Peter Gabriel koncertjére. A magyarokban, ellentétben velünk, mindig látom a nemzeti öntudatot, a büszkeséget, ami belőlünk bizony hiányzik. Még az is tetszett, hogy senki nem akart velünk oroszul beszélni. Magyar-angol szótárból társalogtunk, de az emberek nagyon nyitottak voltak. Gyakran megkérdezik, hány éves? Tudom, miért kérdezi. Többnek látszom, mint amennyi valójában vagyok. Igen. Ez az én devizám. Más a kövérségét vagy a soványságot kamatoztatja, én a korommal „nyerészkedem”. Furcsa, nem? Már tizenöt évesen is negyvenötnek néztem ki. Előbb-utóbb persze szinkronba fogok kerülni önmagámmal, de most még élvezem, hogy másról beszél az arcom és másról a korom.