Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-28 / 49. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 28. www.ujszo.com Berecz András: „A mese mindent tud, fölébe nő a mesemondónak, sokkal többet tud vele elmondani, mint amennyit szeretne" Az eredeti észjárás mindig helyet csinál magának ‘ (Fürjes Viktória felvétele) Aki hallotta már Berecz Andrást mesélni, az a világért sem hagyná ki a következő alkalmat, amikor újra vele indulhat az Üveghegyen és az Óperenciás tengeren túlra. A budapesti létére székely mesemondókhoz hasonlító előadóművész pedig mindenkit szívesen magával visz a nagy kalandra. VRABEC MÁRIA Nyelve alatt peregnek, megelevenednek a szavak, szeme csillogásától szikrára kapnak a poénok, és a hullámzó, csildandó, kacska- ringós áradatból egyszer csak kikerekedik a történet, amely egyszerre tanít, nevel és szórakoztat. Mert a mese mindent tud, csak figyelni kell rá. Hogyan sikerült ezt a gazdag szókincset, gyönyörű nyelvezetet, ízes beszédet megóvni a pesti nyegleségtől és romlástól? Édesanyám kunhegyesi volt, a híres tréfa- és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok mókás beszédet tudott. Édesapám a gömör megyei Sőregen született, onnan hozott jó kis csempésztörténeteket. Ezeken nőttem fel. Aztán sokat jártam gyűjteni Erdélybe, Moldvába, Nagykunságba. Édesanyám jó, figurás alkat volt, a vidámságával mindig kiemelt bennünket a bajból. Sokat bevittem az iskolába, lám, nekik is tetszik-e annyira, mint nekem! Nem utálták. Meséim, dalaim nyelve nagy részt gyűjtött élmény. Talán nem is nyelyjáráskutatónak való terület, kultúratörténész, pszicholingvisz- tikus előbb talál benne magának- valót, ha már másutt nem akad kutatnivalója. Élő és „holt” minták a mércéim: az esztelneki Csavar Jenő bácsi és az 1513-as Nagyszombati kódex, a ciherek- pataki Tankó Imre „Vilmáé”, meg Pázmány Péter, a salomvári Gaál Sanyi bácsi, a hajdújárási Szűcs László, meg az 1506-os Peer kódex névtelenjei. Persze nem megfontolás emelte őket mércévé, hanem valami rajongásszerű érzés, a magas minőség áhított nyűge. Az, hogy ezek még most is, és egyre jobban lenyűgöznek. Fontosnak, lehetségesnek érzi a tájszavak védelmét? Egy-egy ritka rágcsálónak, kihalásra ítélt semmi kis gyíknak már tájvédelmi körzet jár, ugye? Egy-egy pusztuló vagy elfelejtett, sokszor helyettesíthetetlen szót miért ne védenénk? Szép mesében, dalban egy-egy ritka, de világos szó új életre kelhet. Nálunk a „tiszta” és színes beszédért is „puha avarba” kell lépni. Ilyesmi a „tűzhely hamujában”, a kultúraosztogató központban szinte nincsen. Sáros utak végén, ahová busz nem jár, ahol nincs „lavoran- tenna”, főleg ott terem. Érdemes menni érte, mert mikor ő jön nagy ritkán, félúton elszégyelli magát, útban a főváros felé - valahol az egyetemi kollégiumok folyosóin, liftjeiben - elhullatja eredetiségét. Pedig ez az ő díszes agancsa. Ez a koronája. Annak ellenére, hogy már gyerekkorában kiderült, különleges kincsnek, a mesemondás tudásának a birtokosa, elég rögös úton jutott el az előadóművészetig. Maga sem hitte, hogy ezt szakmaként, hivatásként is lehetne művelni? A diáktársaim, tanáraim megjósolták, hogy bohóc leszek. Amúgy a rajzolás volt sokáig legnagyobb örömöm. Ha megálltam egy festmény előtt, az nekem beszélt, nem is nyugodtam, amíg minden szereplőről mindent meg nem tudtam. De hát erről hamar lebeszéltek, azt meg, hogy a számat jártassam közönség előtt, magam se gondoltam komolyan. Habár mintha álmodtam volna ilyesmit. Valahogy a jogi egyetemen lyukadtam ki. Ott is hagytam három év után, kevés boldogabb ember volt akkor nálam. Aztán 1979-ben eljutottam Moldvába, ott fordult az én sorsom. Kalandos vállalkozás lehetett akkor egy ilyen moldvai utazás. Csauseszku alatt, ha az idegennek szállást adott valaki, egy tehén árát kellett megfizetnie, az volt a bírság. Főleg ha magyar volt. A finnekre, japánokra nem haragudtak annyira. Ha a helybéli nem tudott fizetni, ment a börtönbe. Verést kapott az is, aki szóba állt a magyarországival. Domokos Pál Péter néprajzkutató tanácsolta, hogy botanikusként menjek, aztán egyik szemem a tűlevelűeken járjon! De a világért ne mondjam, hogy meséket meg népdalokat gyűjtök, arra haragszanak. A kazettákat is elkobozzák. Egy darabig jól ment a gyűjtés-bújdosás, aztán letartóztattak. Kihallgattak, sarkamba állítottak egy besúgót, akit a bákói postánál leráztam. Éreztem, hogy ha ezt, ami itt van, ennyire féltik tőlem, akkor nekem erre még nagyobb szükségem van. Ezek a különleges sorsú, szép beszédű emberek többet adtak, mint az iskola, itt dőlt el, hogy népdalénekes és mesemondó lettem. Emlékszik még az első olyan fellépésére, amikor saját maga is megbizonyosodott arról, hogy ezt nemcsak akarja, hanem mások örömére is tudja művelni? Igen, a hatvanas évek elejin, rendszeresen felléptem, édesanyám ölibe, az volt az én első és legdrágább emelvényem, mikor a 72-es trolin óvodába hurcolt. Csendes, álmos emberek ültek a szerelvényen, én pedig felálltam, és elmondtam nekik a Talpra magyart. Szép vállalkozás volt ez akkoriban. Nem sokkal 56 után. Édesanyám sokat felidézte. Sírt is, nevetett is. Később, az iskolában azt se bántam, ha rossz jegyet kaptam, csak körülöttem savanyú ember ne legyen. A katonaságnál a szereplés arra is lehetőség volt, hogy kikerüljek a laktanyából, lányokat lássak meg szabad életet, ezért menekültem színpadra. Sokáig nem láttam én addig olyat, hogy valaki mesemondásból megéljen. Akkor lettem énekes, mesemondó, amikor Amerikába hívtak. Több helyen is tartottunk előadást, folyton úton voltunk, és láttam, hogy emellett mást nem lehet csinálni. Addig voltam rakodómunkás, erdőművelő, sétaútkarbantartó, és csak időnként léptem fel népzenész barátaimmal. Eleinte mint népdalénekes, aztán kezdtem a dalok közé meséket tűzdelni, hogy az esze meglóduljon a hallgatóságnak. Később ebből lett több. Másként lódul a hallgatóság esze Magyarországon és a határon túli magyarok között? Másra, másként figyelnek és reagálnak? A dupláját szokták érteni annak, mint az itthoniak. Vesztesek ajándéka a tiszta fül, a tisztánlátás, a győzteseknek sokszor a szorongás, a süketség jut. Aki nehézségek között hányódik, fogékonyabb. Más mesét kíván a felnőtt közönség, és mást, ha gyerekek is ülnek köztük, mást a nyugdíjasok, és mást az iskolások, más, ha katonák közé megyek, megint más, ha az Akadémiára hívnak, vagy valami orvoskonferenciára. Ha egy erdélyi ember Budapesten mond egy jó mozgású mondatot a bolti eladónak, az nem viszonozza tréfásan, hanem megbántódik. Erdélyben, ha egy kétértelmű tréfás szót szólsz valakihez, az jó kedviben négyértelműt válaszol, játszadozik a nyelvvel, mert ismeri, és ragaszkodik hozzá, mint gyermek a játékához. Az eredetiség szinte száműzöttként, becsület nélkül csücsül a végeken, és a nyilvánosság előtt a kabaréban, sokszor kigúnyolva, a hülye ember jelmezeként jelenik meg. Számon tartja egyáltalán, hány mesét, anekdotát tud? Nem tudom. Ez nem számos. Amelyiket rég nem mondtam, azt kezdem felejteni, de jön helyébe új. Aztán amikor már úgy érzem, hogy nem is én mondom, csak a szám jár, félreteszem, leporolom a régit. Kétszer ugyanúgy nemigen mondok el egy mesét, mindig rakok hozzá, veszek el belőle. Erdély különös helyet foglal el, mintha legtöbb meséje onnan származna. Az erdélyi ember elhagyta a viseletét, a táncait, de a rendkívül gazdag, költői, derűs nyelvéről úgy látszik nem hajlandó lemondani, akárhová elkerül. Sokban különböznek más népek történetei a magyarokétól, vagy alapvetően mindegyik a jó és a rossz küzdelméről szól? Eurázsia mesekincse egyazon tőről fakad. Az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházó meséket, amelyeket mi Ezópusztól ismerünk mindenhol ismerik, még Kazahsztánban, Észak-Afrikában vagy Írországban is megvannak a változataik. Nagyon sok mese egyes népeknek a mitológiája is, itt a világkép és a mese fogalma szinte összemosódik, és vannak ars-poé- tikus mesék is, amelyek a történet születéséről, a mesemondó személyéről szólnak. Hatalmas kincsestár a világ meseirodalma, én a magyar meséknek is csak a töredékével találkoztam, és ha még három életem lenne, akkor sem mondhatnám, hogy ismerem. De azt tudom, hogy gyönyörű, hogy igaz, és hogy boldogít. Öntől hallottam egyszer, hogy a jó mesemondónak három dolgot kell tudnia: magasra állni, hogy lássák, jól kinyitni a száját, hogy hallják, és röviden beszélni, hogy meg ne unják. Ennyi elég is. Ezek a gyakorlati tudnivalók. Kérdés, hogy amikor ott okosan csókolóznak, még odább szépen eszegetnek, itt elmemben telefonálnak, akkor mit csinálsz? Arra van-e szabály? Az értelmes szónak neki kell ülni, az nem kipipálandó műsorszám vagy háttérzörej. A jó szervezőre nagy szükség van, ó az, aki a betévedt emberből is hallgatót farag. Néhány jó szóval. Ha ilyen, szervező nélkül fityegő, szétszórt közönséget kell a mesének megnyerni, sokszor inkább hazaszaladnék. Nem is én teremtek ilyenkor rendet, hanem a mese, és annál nagyobb öröm nincs, mint amikor látom, hogy az emberek figyelni kezdenek! Kérdezik sokan utána, hogy mi a csuda volt ez itt, hát - mondom-nem árulom el, égő áldozat volt, füstbe ment szó. Aztán egyszer csak az enyémek lesznek, vagyis a meséé. Jönnek, közelednek a meséhez. Mint a tékozló fiú! A mese mindent tud, fölébe nő a mesemondónak, sokkal többet tud vele elmondani, mint amennyit szeretne. Az ön meséi tele vannak szóvirágokkal, jelzős szerkezetekkel, költői hasonlatokkal. Mennyit lehet ezekből más nyelvbe átmenteni, amikor külföldön lép fel? Ha csak a felét, már az is sikeres. Amikor idegen környezetben mesét mondok, tolmáccsal, kerülöm a különleges szavakat, inkább az eseménnyel próbálok úgy bánni, hogy hanyatt essen a közönség. Elég az, nem? Minden nyelvben megtalálhatók a hétköznapitól eltérő, régies kifejezések. Ha olyan fordítót találunk, aki ismeri saját nyelvének vadvirágait, sokféle zamatát, akkor a mese is nagy biztonsággal átemelhető. Persze akarni kell. Rokonok söre címmel jelent meg csuvas népdalok fordításait tartalmazó kötete és filmet is készített a hagyományaikról. Hogy került ezekhez a távoli rokonokhoz? Gondoltam, addig nem írok előszót a könyvhöz, amíg élő csu- vast nem látok, ezért először végigkilincseltem a sörgyárakat, hátha megtámogatnak. Sördalok földje! Hát tán őket is izgatja! Aztán a Duna Televízióban lyukadtam ki, ők támogatták az utat. Két hétig voltunk ott, sok sört megittunk, sok rokondicsérő dalt hallottunk. Meséljen a csuvasok söréről! A csuvas ember egész életét végigkíséri Komló-isten gyermeke, a sör, születéstől-halálig, ünnepeken, hétköznapokon. Ünnepeik között jó néhány söráldozati szertartás található „Sör áldozata”, „Leánysör”, „Virágoskender-sör”, „Gabonaszárító csűr”, „Jószágsör”, „Kos-sör” ünnepe... Fehérló- áldozatkor is kizárólag csak sört ittak még a 20. század elején is. A menyasszony kulcsa is sör fenekén, jó három-négy literes edényben várja, hogy emberére akadjon, a lakodalom kellős közepén. A vőlegény csak akkor szabadíthatja ki bezárt madárkáját - ünnepélyesen zárba illesztve az ázott kulcsot -, ha kíséretéből valaki azt a sört egy hajtással leissza róla. Ezt a játékot Junga faluban, a vidáman dulakodó násznép közt magam is láttam. A lányos ház lakói menyasszonyostul bezárkóztak a kérők elől, majd az anyósjelölt az ablakon át kinyújtotta a „kulcsos sört”. A drága kulcsról csak ketten tudták leinni a sört, a menyasszonyt mégis odaadták. A csuvasok igazán mondhatják, hogy náluk „a sör padja széles”, és hogy „ősszel a verébnek is csurran soť’, mert addigra a padló alatt minden csuvas házban „sárga ló nyerít”, azaz etjed a sör. Szép ünnep az első hordó megkezdése is. A ház gazdái lemennek a pincébe, imádkozva hálát adnak, hogy a sör elkészült. Felhozzák a hordót. Fölteszik az asztalra, az ajtóval szemben. Megkopogtatják. Szólítják a Sör Apját, Sör Anyját, Komló Apját, Komló Anyját, hogy a sör jó legyen és ne ártson senkinek, hogy hozzanak vidámságot, táncos kedvet, kíméljék a túl szomjasokat! A család legidősebb tagja imát mond, végül a rossz szellemeket is megszólítja: „Tudjuk, hogy ti is köztünk éltek, tudjuk: embernek ártok vagytok. Sört nyújtunk mi mégis felétek! Kérjük, kerüljétek el házunkat! Ne ártsatok! Hagyjatok minket nyugalomban élni!” A csuvasok rokonszeretetéről mit érdemes nekünk is tudni? A csuvas ember, ha rokon érkezik a házhoz, kimegy az udvarra friss kenyérrel, sóval, fenyőgyökérből, fatörzsből kivájt edényben gőzölgő mézes sörrel, és dalolni kezd arról, hogy a családban van az ereje minden embernek, e nélkül nem ér semmit az élet, a rokon a ház dísze. Olyan a rokon, mint gyöngy a rohanó folyó fenekén. Olyan a rokon, mint amikor az Etil " folyó partján sétálsz, s öreg fűzfát látsz: meg kell abba kapaszkodnod! Ha az utcán mész és meglátsz egy rokont, meg kell öleld! Olyanok az asztal mellett ülő rokonok, mint a jávorfa egymás mellett integető ágai, mikor énekelnek, olyanok, mint a kerítésen lobogó lenkendő. Kifogyhatatlan ez a költészet. Ránk itt, Európa közepén nem épp jellemző a rokonok ilyetén megbecsülése. Sem a I családban, sem tágabb, nemzeti értelemben. Pedig nagyon fontos. Ennek fájdalmas hiánya kényszerítette ki ( belőlünk ezt a Sördal műsort. Ezeket a rokondicsérő sördalokat testvérek, rokonok kiengesztelésére, megbékítésére, az öregek és a rokoni vendégségek magaszta- lására tartogatják a csuvasok ma is. Sok - sorsunkba vágó - tanulságot hordoznak. Könnyedén és szinte öntudatlanul. Gennadij Aj- gi, a nemrég meghalt - Nobel-díj- ra is fölteijesztett - csuvas író szerint, ha ezek a „rokondicsérő sördalok” nem lettek volna, az éber történelem már rég lefújta , volna őket a térképről. Hogyan képes létéért énekelve küzdeni egy kétmilliós nép, melynek fele Szibériában, szétszórva él? Hogyan újítja és erősíti meg a rokoni * szövetséget dalban? Ezekre keressük a választ erdélyi, vajdasági, felvidéki és magyarországi énekesekkel, zenészekkel, dalolva, muzsikálva. Március 1-jén a komáromi közönség előtt lépünk fel ezzel a műsorral. Többek közt a révkomáromi Korpás Évike, a csantavéri Bakos Árpi, az újvidéki Ivánovics Tünde, a zentai Fábry Géza és a gyimesi Antal Tibor énekel benne. A dalok közé olyan meséket tűzdeltem, amelyek ezt a gondolatkört erősítik, és Komáromban különös jelentőséget ad a műsornak, hogy előtte mécsesgyújtással kitelepített rokonainkra, testvéreinkre emlékezünk. Vannak követői, fiatal mesemondók, akiket nem rontott el a médiából rájuk zúduló, mesének nevezett agresszív szörnyűségek áradata? Jó mesemondó az értő hallgatóból lesz, abból, aki a szívét-lel- két kitárja a mese előtt. Most már a televíziós társaságok is észrevették, hogy ebből olcsón jó műsort lehet csinálni, ezért a mese kikerült a reflektorfénybe, már nem kucorog a sarokban, mint ezelőtt húsz évvel. A gyerek mindig fogékony lesz a mesére, ha látszólag nem is hálás közönség. Mászkál, háttal ül, játszik közben. Ezt főleg a városokban tapasztalom, a falusi gyerekek jobban tudnak figyelni. A délszláv háború idején mondtam kétszáz gyereknek mesét Temerinben egy hitetlen tornateremben. Néma csöndben hallgattak, még a „fuss el véle” után is. Kérdeztem, mi a baj, mire az egyik megszólalt: tessék még egyet mondani!
