Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)

2009-02-25 / 46. szám, szerda

r/i SZÜLŐFÖLDÜNK 2009. február 25., szerda 6. évfolyam, 8. szám A nem dohányzók védelméről szóló, februárban jóváhagyott törvény értelmében idén szeptembertől olyan vendéglátó-ipari egységekben, ahol ételt szol­gálnak fel, csak fallal elválasztott helyiségben lehet rágyújtani. Ez a rész nem lehet nagyobb, mint a nem dohányzók helyisége, és nem lehet a bejárat közvetlen közelében. A WC bejáratának is a nem dohányzó részből kell nyílnia. Az éttermekben jól látható helyen tájékoztatni kell a vendégeket arról, hol tehetnek panaszt, ha a jogszabályt megszegik. A tilalom minden dohányipari termékre vonatkozik. A jogszabály másik része már áprilistól hatály­ba lép: ez tiltja a cigarettát árusító automaták üzemeltetését, dohányzási tilalmat rendel el a repülőterek, iskolák és korházak területén. (Képarchívum) JEGYZET Látvány, tervezők KÖVESDl KÁROLY Gyakran jut eszembe, vajon mit szólna a mai állapotok­hoz gróf Andrássy Gyula, vagy az Andrássyak bárme­lyik felmenője, ha feltámad­na, és kedve szottyanna sé­tálni egyet az ősi fészek, Krasznahorka vára alatt. Ta­lán rosszallóan nézné az íz­léstelen bódékat a réten, megkérdezné, még mindig privát zsebbe vándorol-e a parkolói díj, vagy mi lett a morva ringlispílesekkel. Ta­lán. Az alatt a vár alatt, ame­lyet a Bebekek után évszáza­dokon keresztül birtokoltak, és azért alatta, mert fönt, pontosabban bent már nem biztos, hogy szívesen látnák őket. (Az Andrássy család utolsó sarja a rendszerváltás után évekig visszajárt szülő­földjére, igaz, nem a várba, hanem Bedérbe; s bár annak idején a család önszántából nyitotta meg a közönség előtt a kastélyt, az akkori - történelmi szempontból mai - hatalomtól arra a hangyá- nyi gesztusra sem tellett, hogy egy vendégszobát ka­pott volna szülőhelyén. Pedig kérte. De vissza Krasznahorkához, pontosabban a várdomb er­dejéhez. Évekkel ezelőtt jár­tam ott. Az erdő látványa döbbenetes volt: mindenről árulkodott, csak gondos, ápo­ló kezek nyomát nélkülözte. Fatolvajok eldorádója lett, akik annyi fáradságot sem vesznek, hogy ha már lopják a fát, legalább tőből vágnák ki a szerencsétlen cserfát, hanem derékmagasságban esnek neki. Nehéz a balta, nyilván terhűkre esik leha­jolni. Egy fa, egy csonk, egy fa, három csonk. Valahogy így nézett ki pár éve az erdő. Ma, gondolom, még ígyeb- bül. Akkoriban mást sem le­hetett hallani, mint hogy mindenki tehetetíen a tolva­jokkal szemben, a helyszíni tetten érés pedig ismeretlen fogalom errefelé. Meg aztán mi köze lenne a községnek az állami erdőkhöz? Védje meg azt az állam. S mit ad isten? Razziát tar­tottak minap a rend őrei, s láss csodát, el is fogtak egy kis csapatot. Mint a híradó képeiből kiderült, nem sokat kukoricáztak velük: kikapták őket az öreg Škoda volánja mögül és az anyósülésről, s szemmel láthatóan nem a jo­gaikról tartottak előadást nekik, hanem elég határozott mozdulatokkal nyomták neki őket a karosszériának. A tol­vajok pechjére sem az om­budsman, sem a helsinki bi­zottság képviselője, sem más jogvédő széplélek nem tén- fergett arrafelé, lévén éjsza­ka, tél és hideg. Ám még mi­előtt vérmes reményeket táp­lálnánk a krasznahorkaváral- jai erdő megvédését illetően, szükséges megjegyezni, hogy a községben - pontosabban a község melletti telepen ­mintegy nyolcszáz roma pol­gártársunk él. Elképzelhető, hogy ennek a megfagyni nem óhajtó tömegnek milyen szi­szifuszi feladat útját állni, ha szabadcsapataival portyázni, tüzelőt szerezni indul. Ez az eset is csak a rendőrség fellépése miatt keltette fel az érdeklődésemet. Pontosab­ban a rend őreinek hozzáál­lása, ami a tévében példaértékűnek tűnt. Össze­hasonlítva például a magyar- országi (a lassan már töme­ges lincshangulatot kiváltó) urambátyámos, bratyizós, ta- kargatós rendőri hozzáállás­sal, a mi rendőreink szemmel láthatóan - legalábbis Krasz- nahorkán - megelégelték a tehetetlenséget, és a törvény szigorával léptek fel. Ami azért is helyénvaló, mert a törvény előtti egyenlőség nem vonatkozhat etnikai, származási, vallási hovatar­tozásra. Ha a magamfajta megy fát lopni, kapják el ugyanúgy, és kerüljön rács mögé. Aki bűnt követ el, az feleljen érte. (Más kérdés, hogy a magunkfajta nem megy fát lopni, inkább meg­fagy a maga csendességében. Voltunk vagy százan e télen is - hogy úgy mondjam, ma­gyar nyelvterületen.) Aki azonban tizenéves kislányt gyilkol meg, miután megerő­szakolta, kiheréli az áldoza­tát, vagy vérben fagyva ott­hagyja az udvaron a kirabolt öreg nénit, és visszamászva a kerítésen hallja, hogy a sze­rencsétlen ember még hörög, s eszébe sem jut mentőt hív­ni, az nem ember. Az még akkor is állat, ha holnap Gyurcsány Ferenc betütja az Új Szót. Persze, könnyűszerrel lehet párhuzamokat vonni, pedig bűn és bűn között nagy a kü­lönbség. A „bodzaiparban” megtollasodott (és a rendőr­ség, finoman fogalmazva jó­indulatát élvező) enyingi bűnözők nem emh'thetők egy lapon a krasznahorkai didergő purdéval. Csak hát van, aki­nek a hátbaszúrás fáj, van, akinek nemzeti történelmünk egyik legpompásabb emléké­nek lezüllesztése. Hátborzon­gató belegondolni, hogy ott áll a hegyen az a gyönyörű - Európa egyik legszebb - vára, és a hegyet borító erdő, amely szervesen hozzátartozik a táj­hoz, látványhoz, történelem­hez, lassan eltűnik, mert egyszerűen kivágják, hazata- ligázzák, elhordják. Mert a rendőrakciót bemutató hírben öreg Skodát láttam. Elképzel­hető, hogy a gyalogos bűnözőket is üldözőbe veszik? S ha ledobja a fát a válláról, már nem elkövető? Remélhetjük, hogy a minapi rendőrakció nem csak amo­lyan nekibuzdulás volt, ha­nem tényleg leesett a tan- tusz? Hogy tudniillik ideje megmenteni a büszke vár kö­rüli erdőket? Mert a gátlásta­lan „látványtervezők” szorgos munkája eredményeképpen néhány év múlva egy kopasz, letarolt hegykúpon fog állni Krasznahorka vára, talán (bár képzavar) lehorgasztott fejjel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom