Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-14 / 37. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 14. Szalon 13 Talabér Tamás Chaplin-lelkű lovak SZABÓ G. LÁSZLÓ Ezek nem Delacroix villámtól megriadt vagy éppen tüzet hányó lovai, de nem is Csontváry szelíden sétálgató, büszke ménjei. Ezek a paripák Talabér Tamás „talált” csikói, kancái. Nem szabadon legelésző állatok, hanem a pannonhalmi apátság tövében, Pázmándfaluban létesített méntelep bértartásban élő hátaslovai. Talabér Tamás „fénnyel festett” képeinek lenyűgöző szereplői. Ahány ló, annyi karakter. Ahány fotó, annyi ellesett, érzelmekkel teli pillanat. ,félek a lovaktól. Nincs rossz élményem velük kapcsolatosan, csak tartok tőlük - fedi fel érzéseit a fiatal fotográfus. - Sokan azt mondják: a ló okos állat. Szerintem nem annyira. Ha enni adok nekik, megszoknak egy idő után, kezes bárány azonban nem lesz belőlük. A ló kiszámíthatatlan. Nem olyan veszélyes, mint például a rideg marha, de vigyázni kell vele. Az volt a szerencsém, hogy bőrkabátban fotóztam, mert az egyik bekapta a vállamat, és arrébb rakott. A fognyomai ott is maradtak a kabáton. Ráakadtam viszont egy fehér lóra is, vele mindent lehet. A szemétől öt centire tartom az objektívet. Legelőször, ahogy csattant a tükör, összerezzent. Most már nem. Teljesen elfogadott. Télen-nyáron kijárok a karámba. Van, amikor csimbókokban lóg rajtuk a sár, és mégis gyönyörűek. Kiszállok a kocsiból, s amint megcsörren a kezemben az almászacskó, már indulnak is felém. Az egyik fut, a másik komótosan közeledik. Van, amelyik még mindig óvatos velem, de vannak már olyanok is, amelyek megengedik, hogy befeküdjek alájuk, és úgy fotózzam őket. Idővel mindegyik közel enged magához. Már kitapasztaltam, melyikkel kell vigyázni és melyikkel lehet haverkodni. Egyszer úgy kezdtek el rohanni felém, hogy leraktam a gépet, mert úgy gondoltam, jobb, ha futok, csak nem tudtam, hová. Két másodperc alatt úgyis utolértek volna. Úgyhogy nem mozdultam, ők meg leálltak. Van köztük egy mén, arra voltak kiakadva. Folyamatosan osztja, harapdálja, terrorizálja őket. Akkor is az volt. Összebalhéztak, és úgy tűnt, hogy nekem jönnek, aztán el sem jutottak hozzám. De ahogy elkezdtek rohanni felém, az rémisztő volt. Már láttam magamat, ahogy fellök az egyik, a másik rám lép, a többi meg halálra tapos. Nem egyszerű fotózni őket. Egyszer már repült az objektivem.” Különös látószög, különös optika. Talabér Tamás nem akar szép arcú lovakat mutatni. Az ő lovai pofákat vágnak. Grimaszolnak. Ezek groteszk portrék a természet idilli ölén. Ezek Chaplin-lovak, nem Valentinok. Játékosak, pajkosak, szeretette éhesek. „Ez a bértartás érzelmi hátulütője. A sznobság velejárója. Odaviszik a lovat az istállóba, és csak nagy ritkán látják. Fő, hogy van, és bármikor használható. Van olyan ló, amelyik azóta nem is látta a gazdáját, hogy odakerült, engem meg már ismer. Felnézek az égre, látom, milyen színekben pompáznak a felhők, vagy hogy süt a nap, és már rohanok is a helyszínre. Nagy a terület, adja magát, elég látványos az a rész az apátság közelében. Nagy látószöggel nagyon érdekes képeket lehet készíteni. Már nem is teszem le az arcomat a földre. Szögkeresővel fotózok. Az persze gyakran előfordul, hogy ott fekszem a ló alatt. Felülni mégsem merek egyikre sem. Gyerekkoromban Egyházas- hetyén a nagypapámnak is volt lova, de arra sem ültem fel soha. Féltem tőle. Itt, a karámban azt is tudom, ki a főnök köztük. Ha előveszem az almát, messziről meglátja, és már rohan is érte. Elsőként mindig ő eszik. Hierarchia van köztük. A többi félreáll, odaengedi, nem ellenkezik. Harc nincs. Az egyik lónak csak a lábát fényképeztem. Olyan volt, mint egy szép női láb. Ráakadt a képre az interneten egy angol fotóskolléga. Meg akarta venni a feleségének születésnapjára. Örömömben ingyen nekiajándékoztam.” Van egy sziget Írország mellett. Egy sziget, ahol vadlovak élnek. Vagy négyszáz vadló a harsogó zöldben. Talabér Tamás oda vágyik. Természetesen fényképezőgéppel a kezében. Ez pedig annyit jelent: el is fog jutni közéjük.
