Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-24 / 19. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 24. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN A Teremtő mint atomfizikus SZALAY ZOLTÁN Tudomány és vallás a címe a Kal- ligram Kiadó új filozófiai sorozatának, melynek egyes köteteiben a természettudományokban és a teológiában egyaránt jártas szerzők kutatják tudomány és vallás több évezredes, tulajdonképpen a milé- toszi és az eleai filozófiai iskolák versengése óta fennálló ellentétét, bár - ahogy látni fogjuk - nem is biztos, hogy igazi ellentétről van szó. A sorozat első kötetében (Dawkins istene. Gének, mérnek és az élet értelme) a molekuláris biofizikából doktorált, jelenleg azonban az Oxford Egyetemen történelmi teológiát oktató Alister McGrath szállt szembe a híres (-hírhedt) ateista szerző, Richard Dawkins nézeteivel, a második, az Egyetlen világunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai című kötet pedig a huszonöt éven keresztül elméleti fizikával foglalkozó, ma azonban anglikán lelkészként tevékenykedő John Polkinghome munkája. A kiadó ezen sorozatának kötetei amellett, hogy filozófiai problémákat boncolgatnak, korántsem csak a szakmabelieknek szólnak: köny- nyed, a szélesebb olvasóközönség számára is érthető és élvezhető szövegekről van szó, az ún. infotainment, azaz a szórakoztató ismeretterjesztés műfajából. A kötetek színvonala mindemellett kifogástalannak mondható, lévén szó elismert szerzők kiváló munkáiról. Fides quaerens intellectum - a hit keresi az értelmet, idézi Szent An- selmust John Polkinghome az Egyetlen világunk harmadik fejezetében, s ez a mondat akár a szerző mottójaként is értelmezhető volna. Polkinghome ennek megfelelően tulajdonképpen elveti a tudomány kontra vallás jelszavát, és a két világnézet, a természettudományos és a vallásos közötti kölcsönhatásról, nem pedig ellentétről beszél. A két világnézet összeegyeztethetet- lensége szerinte olyan tévedés, amely általában a leegyszerűsített megközelítésből származik. Az olvasó hamar kiérezheti a szövegből, hogy a szerző nagyobb hangsúlyt fektet a természettudományok boncolgatására, bemutatva a három alapvető felfogás, a pozitivista, a redukcionista és a realista közötti különbségeket, s határozottan a realista felfogás mellett téve le a garast; mindazonáltal szembeszáll a teológia szerepét lekicsinylő véleményekkel is, védelmébe veszi a vallásos alapú megismerés deduktív módszerét, és megpróbálja a tudományos racionalizmus induktív kutatáson alapuló módszerével egyazon rendszerbe helyezni. Legfőbb érve, hogy mind a tudomány, mind a teológia a valós világ, éspedig egyugyanazon világ megértését célozza. „Vannak fontos érintkezési pontok a két diszciplína között, nem »ég és föld«, irracionális kijelentéskontraésszerűvizs- gálódás, ahogyakarikatúraszerűen leegyszerűsítőfelfogás tartja. ” (56.) A karcsú kis kötet szerzője meglehetősen nagy távlatokat kíván befogni, amit a nagyszabású fejezetcímek is mutatnak: A tudomány természete, A teológia természete, A fizikai világ természete stb. Az utóbbi fejezetben tíz alapvető fogalom segítségével úja körül a fizikai vüág természetét: meghatározhatatlan, megérthető, problematikus, meglepő, véletlen és szükségszerű, nagy, szorosan kötött, hiábavaló, hiánytalan (önmagához képest), hiányos. Már ebből a felsorolásból is kitűnik, a szerző célja valóban gondolatainak közérthető tolmácsolása, amihez felhasználja ugyan mmd a természettudományok, mind a teológia nyelvét, alapvetően azonban egy elegáns, humoros, kifinomult stílusú értekezést ír, aminek a lényege tulajdonképpen a természettudományok és a vallás közti áthidalhatatlan szakadékról szóló mítosz lehető leghatározottabb cáfolása. Éles gúnnyal veti el a párhuzamos világokról szóló elméletet, a tudás gazdaságosságának élvére és William of Occamre hivatkozva, a véletlen és szükség- szerűség kutatásakor pedig a véletlen teljhatalmának irracionalitása kapcsán Julian of Norwichtól, a tizennegyedik századi látnoktól egészen Nietzschéigjut az érvek ütköztetésében. Polkinghome kozmogó- niája azonban egyértelműen természettudományos bázisú: „Kezdetben volt a Nagy Bumm” (79.), írja, s a bibliai teremtéstörténetet a - természetesen a maga nemében nélkülözhetetlen fontosságú - mitológia tárgykörébe utalja. Némi sarkítással azt mondhatnánk, az Egyetlen világunk szerzője elveti a nagy szakállú, felhők peremén üldögélő öregember megjelenítette istenképet, hogy egy fehér köpenyes, közlekedőedények rendszere eiőtt kísérletező természettudós képével helyettesítse. Szerinte Isten mindenekelőtt „nem részese, hanem alapja a fizikai folyamatoknak” (93.), tehát még az Isten is tökéletesen racionális, ahogy az általa teremtett vüág az: „A tudomány által észlelt racionális rend olyan gyönyörű és lélegzetelállító, hogy magától értetődőenfelveü a kérdést, miértiskellpontilyenneklennie.Erre csakis egy lényegében önmagában racionális okban lelhetünk magyarázatot. Nevezetesen a Teremtő Értelmében, amely közös alapotjelenta világ megfigyelt racionalitásához és elménk megtapasztalt racionalitásához, ezzel biztosítva a koherenciájukat.” (106.) Világunk ezek szerint nem érthető meg a vallás nélkül, de a természettudományok nélkül sem: ezek csak együtt, egymásra támaszkodva adhatnak hiteles képet a valóságról. Vannak kérdések azonban, amelyeken mindkét diszciplína örökösen fennakad: a szerző a kötet utolsó fejezetét az agy és az elme kapcsolata vizsgálatának szenteli, azaz annak a kérdésnek, hol van a magyarázat az emberi kreativitás, a művészet és a benne rejlő esztétikum befogadásának titkára? Kétségessé teszi az ún. az-történet az én-történetet? A természettudomány (s annak vezető ága, a fizika) egyelőre nem ismeri a választ ezekre a kérdésekre, a teológiai oldalt pedig a szerző ez esetben meg sem kísérli feltárni. Ezeken a pontokon csakúgy, ahogy például az Isten-élmény kérdésében, a racionalizmus megtorpan, hogy átadja a helyét valaminek, amit a tudomány sem megközelíteni, sem megnevezni nem tud, a megértést tehát valószínűleg csak a szakrális szférán keresztül várhatjuk. (John Polkinghome: Egyetlen világunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai. Kertész Balázs fordítása. Kalligram, Pozsony, 2008. 136 oldal) JOHN POLKINGHORNE A tudomány és a teológia kölcsönhatásai PILLANATKÉP Hosszúhetény dicsérete HALMAI TAAAÁS Hosszúhetény Pécs és Pécs- várad között fekszik. Elragadó természeti környezet és gonddal belakott utcák marasztalják az ide tévedőt, az erre csábulót. Hosszúhetény számos nevezetessége közül az egyik, hogy ebben a faluban él Fischer Mária. Fischer Mária költő. 1937-ben született. Ez nem különös adat. Az már inkább, hogy 2003-ban jelent meg első verseskötete. S ami igazán csodálatra méltó, hogy ez a könyvecske: kitűnő. Egy prózai munka után a szerző harmadik kötete ismét lírikusi erényeket csillogtat: a Máshol fürdik a hold (Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 2008) verseiben a pannon szellemet asszonyi bölcsesség hívja életre. A szonett és az epigramma verstani emlékezete kivételes módon talál itt egymásra: a verseket tizennégy rímtelen sor alkotja, jobbára szabályszerű pentamete- rek. Klasszikus, mégis egyéni Marsai Ágnes: A Wass Albert-so- rozatból. (Fénykép: Körte) alaktan - alanyi, mégis egyetemes versbeszéd: a vidéki (de nem provinciális!) létélményt kortárs lírikusaink közül kevesen poetizálják ilyen makacsul magas színvonalon. Az őszi-téli jelenetezés, az életképek míto- szias realizmusa, a saját sorsot faggató keménység, az önismeret munkájával derűvé emelt melankólia, a vissza-visszatérő angyal-motívum és a késői számvetések szépsége, komolysága: mindez együtt teszi, hogy a gyermekkor, a család és a valahai szerelem emlékeit fölidéző lírai én csalás és öncsalás nélkül képes szólni időről, elmúlásról, halálról. A versek közérzeti alapját - túl a veszteglésen és a veszteségeken - az otthoniét álomi biztonsága adja: „Sejtem a fátylakon áttűnő részleteket, / távoli hajnalon ringani vélem a fény / fodrait. Ott, ahol otthon vagyok, tagadok / mindenféle vihart, őrzöm a kék nyugalom / szétrongyolt szövetét - rajta a port s a molyos, / szöszmöszös álmokat, álmoknak színe-javát.” (Novemberi rejtőzködés; 13.) A közös múltat újraalkotó nyelv a jelenben is az együttlét nyomait kutatja, s a közös sors eredőit vallatja bölcselkedő líraisággal: „Útmutatók nincsenek, és a jelen / már az egyetlen éretlen ügyünk, szerelem / híján. Rég kinevetnénk egymást, ha azok / lennénk még, akik átláttak a sok becsapós / trükkön, akik befalazták tündér nevüket.” (Balzsamos arctejeket; 23.), „Hátunkon takaróval - borzolt idegek / meztelenül fityegő férceivel - közelebb / húzódunk a szobákon belül, ünnepeket / játszunk, mintha nem is élhetnénk egyedül, / szárnyak alá gyömöszölt lelkek. Párhuzamos / minden mozdulatunk -, sírunk és nevetünk.” (Decemberben, mínusz hat fokon; 25.) Metafizikus költői magatartás néz szembe a metafizikus támaszok látszólagos hiányával: „Távolodunk, mindig távolodunk - / egymástól, a világtól -, és templomaink / szentélyébe nem ülnek majdan ragyogó / angyalok. Irgalom is kellene, békeidő (Gondolatok egy kiál-, lításon; 29.), „Merthogy lompo- sodik / szentnek hitt etikánk, elborul őszi egünk.” (Elmondtá- tok, amit; 39.), „Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.” (Utószezon; 78.) II- lúziótlan önreflexiók tolulnak egymásra: „...már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt / emberek elmaszatolt lánya.” (Körön belül, körülbelül; 79.), „Megfestett ragyogások nézője vagyok.” (Gránátalma, madár szárnya; 85.), „Tárom még karomat. Mégsem zár ölelés.” (Lázálom októberben; 97.) Ám nem az üresség és elha- gyatottság a versek végső tapasztalata. Nem, mert éppen a művészet szolgál vigasznál erősebb reménységgel; éppen a vers alkalmas arra, hogy megteremtse, ami vágyott idillnek, aranykori képzelgésnek mutatja magát, pedig csak a sorsra érdemesek jogos igénye a valóságra: „Aranyos / színből, tiszta reményből kerekedne körénk / aztán egy gyönyörű udvar a föld közepén.” (Mások laknak a házban; 63.) S ha mindez nem volna elég: ugyancsak a baranyai település lakója egyik legnagyszerűbb kortárs képzőművészünk, Marsai Ágnes. Szép vagy, gyönyörű vagy, Hosszúhetény.
