Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-24 / 19. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 24. www.ujszo.com Beszélni könnyű, viszont amikor már le kell írni valamit, postázni, ami után visszafordíthatatlan a folyamat, az emberen belső szorongás lesz úrrá Antal Ágota: Számomra mindig a jelen a fontos Vállalkozó és önkormányzati politikus, mindezektetejébe nő. A politikát persze „csak” helyi szinten, Dunaszerdahe- lyen műveli, de lelkiismeretesen, keményen, férfiakat meghazudtoló következetességgel és határozottsággal. Közben sokat lovagol, jóga- oktató-képzésreisjár, mert úgy gondolja, a jóga a testi gyakorláson keresztül éberséget ad, nyitott szívvel leszünk képesek látni, dönteni, közelíteni ez emberekhez, helyzetekhez. Antal Ágotával beszélgettünk. GRENDEL ÁGOTA Valószínűleg nem kifejezetten női hivatás a politika, elsősorban azért, mert kevés hölgy műveli. Ön 1998 óta önkormányzati képviselő. Mi ösztönözte arra, hogy a közügyek iránt kezdjen érdeklődni? Gyerekkoromban, ha apámmal végigmentem a városon, és ő meglátta, hogy a földön szemét van, rögtön szólt, vegyem föl, sőt, később már csak a szemével jelezte. Kezdetben morogtam, miért éppen én, elvégre ki tudja, ki dobta el, de megmagyarázta, ez az én városom, és lehet, ha én nem veszem föl a szemetet, ott marad. Bizonyára nem szeretnél koszos, szemetes városban élni - mondta. Mivel ő a lakótömbünk közös képviselője volt, gyakran velem küldte szét az elszámolást. Az is komoly iskola volt, a nyolc-kilenc lépcsőházban különböző sorsú emberekkel találkoztam, mindig akadt, akinek segíteni kellett. Már liftet is tudtam szerelni. Ez is oka annak, hogy nem vagyok közömbös a város iránt, ahol élek, érzékeny lettem a problémákra, szív- vel-lélekkel tudok harcolni egy ügyért. Nem a siker motivál, az csak egy lehetséges következmény. Csak úgy, egyszerűen, teszem a dolgom. 1998-ban az MKP színeiben indult, 2002-től viszont független képviselő. Tagja voltam a Magyar Koalíció Pártjának, természetes volt, hogy a párt színeiben indulok az ön- kormányzati választásokon. Általában azonban személyesen végigjártam a választóimat, többre ugyan nem futotta, de legalább egy-két percre mindenütt megálltam, hogy lássák, hús-vér ember vagyok. Azt hiszem, sokkal igazságosabb lenne, ha mindenkinek kellene támogató aláírásokat gyűjteni, aki a választáson indul, annak is, aki mögött ott áll egy párt. Ha másért nem, legalább azért, hogy kénytelen legyen találkozni a választókkal, hogy testközelből megismerjék, ne csak az óriásplakátról mosolyogjon a népre. S hogy miért lettem független? Úgy éreztem, az MKP helyi szervezete nem úgy képviseli a lakosság érdekeit, ahogy azt az emberek megérdemelnék, egyre többször nem tudtam azonosulni a párthatározatokkal, az ezekből következő önkormányzati döntésekkel, ezért jobbnak láttam a független képviselői státust. Emiatt nyilván számtalan kudarc érte, mégsem adta föl. Honnan, miből merített erőt? Arra soha nem gondoltam, hogy föladom. Ha kudarc ért, vagy úgy éreztem, elvesztettem a „csatát”, mindig arra gondoltam, hogy ott áll mögöttem az a több mint háromezer ember, aki rám sek. S bár a férjem mindig, mindenben támogatott, elváltunk, hogy megmenthessük a kapcsolatunkat. Együtt neveljük azonban a fiainkat, csak épp nem házassági kötelékében, s úgy érzem, ezáltal is megerősödtünk mindketten és egy szeretetteljes, tiszta, értékes, viszony van közöttünk. Lehet, hogy azért kevés a nő a politikában, mert attól tartanak, nem jut elég idejük a családjukra? Hogy a házasságuk megsínyli? Talán nem alakult ki a nőkben az igény, de kevesebb esélyt is kapnak. A politika kemény dolog. Nekem is nagyon ébernek kell lennem, mindig uralkodnom kell magamon, vigyáznom kell, hogy ne szökjön könny a szemembe, ha szavazott, (meg azok is, akik nem) és nem hagyhatom őket cserben. Igen, sok kudarc ért; de amit szerettem volna, mindig elmondtam, a véleményemet soha nem tartottam meg magamnak, nyíltan vállaltam. Az Alkotmánybíróság döntését, hogy a legutóbbi polgármester-választáson ellenfelei törvényt sértettek, nem minősítheti kudarcnak. Nem. Bár az alkotmánybírósági döntés nem kifejezetten a saját sikerem. Az én szerepem annyi volt benne, hogy megírtam a panaszt, postáztam a levelet és végigcsináltam egy komoly kétéves bírósági procedúrát. A kávéházakban közben már mindenki a dunaszerdahelyi választási botrányról beszélt, ami tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy megindult a pletyka a városban. A pletyka ugyan nagyon tud ártani, viszont megoldani semmit sem lehet vele. A folytonos küzdelmek megerősítettek. Mert beszélni könnyű, viszont amikor már le kell írni valamit, postázni, ami után visszafordíthatatlan a folyamat, az emberen belső szorongás lesz úrrá. A család nem féltette önt? De, féltett. Úgy éreztem azonban, ha nem lépnék, az olyan lenne, mintha gyerekkoromban szó- fogadatlan lettem volna, és nem hajoltam volna le a szemétért. A gyerekeket persze föl kellett készítenünk, hogy sok rosszat fognak hallani rólam, legyenek erő(Somogyi Tibor felvételei például meg akartak alázni az ön- kormányzati üléseken, csak azért mert kellemedennek tartották bizonyos észrevételeimet. Mi, nők érzékenyebbek vagyunk, a férfi tarol, legyőz, a nő lehajol, fölemel. Lehet, hogy a politika sem lenne olyan durva, amilyen, ha több nő vállalna szerepet benne. Nem vagyok viszont abszolút nőpárti, de azt a férfiaknak is látniuk kell, hogy a nők szívósak, rendszeresen dolgoznak, akár éjt nappallá téve. Az élet is ezt igazolja. Ha egy nő megözvegyül, tovább dolgozik, él a családjáért. Ha egy férfi megözvegyül, egy-két éven belül a felesége után megy, nem képes elviselni, legalábbis nehezen viseli el, hogy nem gondoskodnak róla. A nők viszont még a lehetőségeikkel sincsenek tisztában, nem még a jogaikkal. Még mindig sok a bántalmazott nő. És itt nem csupán a testi bántalmazásról van szó, a lelki terror is nagyon gyakori, de sajnos sokan ezt vagy nem ismerik fel, vagy maguknak sem merik bevallani. Sok ilyen asszonnyal találkoztam. Legalább azzal próbáltam segíteni nekik, hogy elmondtam, hová, kihez forduljanak. Egy-két nő sorsát nyomon követtem, és örömmel tapasztaltam, hogy változtattak az életükön - hiszen nem szabad hagyni, hogy az emberi méltóságunkban megsértsenek. A közéleti munkához tehát erő és önmagunkba vetett hit kell. Az embert a gondok, bajok edzik. Tizenhat éves voltam, az öcsém tíz, amikor meghalt az édesanyánk. Hirtelen a nyakamba szakadt minden. Tanultam, az öcsémmel foglalkoztam, háztartást vezettem. Ráadásul gyerekkorom óta kínlódtam a hajam miatt. Hol kinőtt, hol kihullott. Volt, amikor parókát viseltem. Azt is föl kellett dolgoznom tehát, hogy nincs vállig érő, dús hajkoronám. Végül úgy döntöttem, ha ezt mérte rám a Jóisten, haj nélkül, bekötött fejjel fogok élni. Ez sem volt egyszerű. De megtanultam elfogadni önmagamat. A legnagyobb művészet boldognak lenni minden körülményközt. Egyébként az, hogy nő, előny vagy hátrány a politikában? Az első benyomás minden embernél fontos. Mi, nők esztétikai élményt is nyújthatunk, de nekem például az is fontos, hogy milyen az illető (nő) kézfogása, erős, határozott-e, vagy lagymatag. Ez sok mindent elárul a jelleméről. Az önkormányzati üléseken viszont már érvelni kell, akkor háttérbe szorul női mivoltunk. A képviselő-testület ülésein kezdetben Ágikáztak, egy idő után azonban Antal képviselő lettem, amire büszke vagyok, mert ez azt jelenti, hogy van súlya annak, amit mondok. Amit nem értem el, sohasem azért nem sikerült, mert nő vagyok. És a vállalkozásban? A féljem kezdett rovarirtással foglalkozni, de nemigen akart beindulni a dolog. Mivel diákkoromban Pozsonyban a Malom- völgyben laktam, gondoltam, fölkeresem a kollégium igazgatóját, hogy ha gondjuk van a csótányokkal és egyéb rovarokkal, segítünk. Addig telefonálgattam, amíg végül fogadott, s amikor már az irodájában ültem, tudtam, hogy nyert ügyem van. Ezekben a helyzetekben valóban előny nőnek lenni. Egy hölggyel azért udvariasan kell viselkedni, nem lehet csak úgy kidobni. Tudatosság, kitartás, hit - ismét ez segített. Térjünk vissza a közügyekhez. Miért van az, hogy az emberek többsége nem érdeklődik az iránt, mi történik a lakóhelyén, mire mennyit költenek? Én csak a saját lakóhelyemről beszélhetek. A dunaszerdahelyi- ek talán megcsömörlöttek, elvesztették a hitüket. Nagyon fontosnak tartom, hogy az emberekben kialakuljon egyfajta egészséges kötődés a városukhoz, érezzék, hogy erős gyökereik vannak itt, mindig haza érkeznek, bármerre is viszi őket a sorsuk. Hogy legyen elég motivációjuk ahhoz, hogy a tudásukat, tehetségüket „betegyék a közösbe”, értékeket teremtve ezáltal, és tovább adva azokat. Ehhez persze az is fontos, hogy ha valaki mondjuk bemegy a városházára, választ kapjon a kérdéseire. Vagy ha a gyerek meccset játszik, büszkén adja át az ellenfélnek a városa zászlaját. Úgy gondolom, ha egy városba bármilyen befektető beteszi a lábát, arra kellene ösztönözni, hogy támogassa a kultúrát. Tudom, hogy fontosak a munkahelyek, az is, hogy adót fizetnek, de az a város, amelyben nem kap elegendő támogatást a kultúra, nem igazi otthona a benne lakóknak. Egy közösség vezetője sokban meghatározza annak szellemiségét. A közösség tagjai pedig ebben a szellemben teszik hozzá a magukét és támogatják azt a tudásukkal, tetteikkel. Ha a rombolás, a züllés, az arrogancia, a hazugság a meghatározó, a polgárok nyilván úgy védekeznek, hogy közömbösekké válnak. Ha pedig a tenni akarás, az alkotóerő a meghatározó, a közösség tagjai is ekképp fognak viselkedni A város vezetésének az a dolga, hogy segítse az embereket és a vállalkozókat, ne a saját érdekeit helyezze előtérbe. Ezzel a gyakorlattal, edzettséggel nem készül a nagypolitikába? Azon még nem gondolkodtam. Számomra mindig a jelen a fontos, az aktuális feladatok, abból pedig most akad bőven. Azokat szeretném a legjobb tudásom szerint elvégezni.
