Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-03 / 2. szám, szombat
1 I 14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR B. www.ujszo.com Az utolsó vágás H. NAGY PÉTER DVD-EXTRÁK A SZALONBAN Robert Neville (Will Smith) és kutyája, Samantha (AP Photo/Warner Bros. Pictures/Barry Weicher A Legenda vagyok című filmről legalább három releváns szempont alapján lehetne értekezni. Egyrészt kivesézhetnénk a történetet, mely az „utolsó embeť’-pa- radigmába illeszkedik. (A tudósok a himlővírus genetikai módosításával kifejlesztik a rák ellenszerét. Az ún. Krippin-vírus mutálódik, két alfaja jön létre, megtámadja az emberiséget, melynek nagy része kipusztul, vagy átalakul. Neville doktor New York utolsó lakójaként a vámpírszerű fertőzöttekkel vívja harcát, miközben a vírus ellenszerének kifejlesztésén dolgozik.) Itt lehetne szóba hozni, hogy Mary Shelley Az utolsó ember című korszakos regényének koncepciójától milyen utak vezetnek a Legenda vagyok posztapokaliptikus víziójáig. Másrészt körbejárhatnánk, hogy a film nem emberi főszereplői, a vírusok, miféle szerzetek valójában, és mit állít róluk a tudomány. Ehhez kapóra jönne a produkció DVD-verziójának második korongján, az extrák között helyet kapott ismeretterjesztő kisfilm felelevenítése (Halálos vírusok a múltban és most), melyben olyan tudósok nyilatkoznak a szóban forgó organizmusokról, mint pl. Michael B. A. Oldstone, a Vírusvadászok című nagy sikerű könyv szerzője. (Remekmunka.) Harmadrészt pedig beszélhetnénk arról is, hogy a Legenda vagyok kétféle befejezése közül melyik (és miért) produktívabb a másiknál. A filmnek ugyanis két változata készült el, s ezek összevethetők a duplalemezes DVD-kiad- vány alapján. Mivel a rendelkezésünkre álló teijedelem és az olvasó türelme egyaránt véges, az alábbiakban pusztán az utóbbi kérdéssel foglalkoznék. Előtte azonban szükség lesz egy rövid kitérőre. Amikor Hollywoodban anno kezdetét vette a producerek uralma, hamarosan megjelent egy ehhez kapcsolódó fejlemény is, melyet a final cut (az utolsó vágás) terminussal jelöl a filmelméleti szakirodalom. Ennek lényege, hogy az adott film végső verziójának kialakítása sajátos kompromisszumok eredményeként áll elő. Az utolsó vágás jogát általában a producer tartja fenn magának, aki ily módon beavatkozhat a mű struktúrájába. Mégpedig azért, mert óriási pénzek forognak kockán. Sok-sok film befejezése például egészen egyszerűen azért lett megnyugtató (happy endes, a közönség igényét kiszolgáló), mert a producerek úgymond nem akartak kockáztatni. Jobb esetben viszont az történik, hogy a filmnek elkészül a rendezői változata is, melyet később piacra dob a gyártó cég; s ez alapján visszakereshető, hogy milyen módosításokkal készült el a final cut-verzió. Másrészt az is gyakori, hogy a filmhez egy alternatív befejezést csatolnak, ami utal az utolsó vágás relatív jellegére. Nos, minden „filmbuzi” számtalan példát tudna hozni arra, hogy a rendezői vagy alternatív változatok általában durvábbak, sokko- lóbbak stb. a forgalmazott verzióknál. Ez azonban nincs mindig így, olykor az utóbbihoz alig tesz hozzá valamit az előbbi, vagy alig vesz el belőle bármit is. És persze arra is akad példa (bár valószínűleg ritkábban), hogy a kettő viszonya meglehetősen bonyolult, azaz nem tudunk dönteni arról, hogy melyik verzió a produktívabb. Nézzük meg most ebből a szempontból a Legenda vagyok befejezéseit. A film moziverziója a következőképpen zárul. (A DVD-kiadvány 1-es korongján a jelenetválasztás menüben keressük ki a 24-es jelenetet.) A házat ostromló fertőzöttek elől a három túlélő Neville (Will Smith) pincelaboratóriumába menekül. Az agresszorok ide is betörnek, ezért a virológus és társai behúzódnak a labor plexivel leválasztott részébe. Itt fekszik az a fertőzött nő, akin legutóbb az orvos a feltételezett ellenszer sokadik variánsát kipróbálta. Ami akkor nem működött, most eredményesnek tűnik: hat a szer. Neville vért vesz a kísérleti alanyból, majd a kapszulát átnyújtja Annának (Alice Braga), s a nőt a kisfiúval együtt bezárja a szénledobóba. Eközben az idő vészesen fogy, az egyik fertőzött (az Alfa hím, akinek társa Neville kísérleti alanya) már majdnem áttörte a plexit. Az orvos ekkor szép nyugodtan előkajtat egy gránátot, kibiztosítja, s az éppen szétrobbanó válaszfal felé ugrik. A detonációt vágás követi. Ezután egy tájat látunk, Anna és Ethan (Charlie Tahan) autóban ülnek, majd megérkeznek egy elkerített területre, melyet fegyveres őrök vigyáznak. Feltehetően megtalálták azt a kolóniát, a túlélők egy csoportját, akik képesek voltak elhúzódni a járvány elől a hegyek közé. Az utolsó képsor alatt Anna hangját halljuk, aki összefoglalja a történet kimenetelét. Elmondja, hogy Neville megtalálta az ellenszert és azonnal (3 perc múlva) feláldozta érte az életét. Majd a végszó következik: „Mi vagyunk az ő öröksége. Ez az ő legendája. Fényt gyújtott a sötétségben.” Ehhez képest a film alternatív változata a következőképpen fest. (2-es korong 25-ös jelenet.) A plexifal mögött, amikor a menekülők észreveszik, hogy hat a szer, Neville nem vesz vért a kísérleti alanyból, hanem az infúziót kihúzza a nő karjából; majd kitolja a hordágyat a fertőzöttek közé. Elővesz egy fecskendőt, a tartalmát beadja a „betegnek”, aki ettől magához tér. Az Alfa hím (Dash Mi- hok) ily módon visszakapja párját (Joanna Numata), felnyalábolja kedvesét, és a fertőzött horda elhagyja a labort. A vágás után a három tünetmentes túlélő New Yorkból kifelé tart, Anna monológja, rádióüzenete is erről szól. A nő elmondja, hogy merre indulnak, hogy vannak még túlélők (ők maguk). A végszó pedig így hangzik: „Nincs egyedül. Van remény. Csak hallgasson [az adásra]. Nincs egyedül.” Nézzük a főbb különbségeket. A moziverzióban Nevüle elkülöníti a vírus ellenszerét, majd önmagát áldozza fel a szérumért. Az alternatív változatban a főhős fordítva jár el: a szérumot áldozza fel a fertőzöttekért, s így közvetve önmagáért (ezáltal életben marad). Az előbbiben a két túlélő az ellenszerrel megérkezikegy közösségbe. Az utóbbiban a szérum oda (egyelőre legalábbis), és nincs megérkezés. (A Bob Marley-utalástól - „Fényt gyújtott a sötétségben” - és attól, hogy az első végén a reggae-király dala csendül fel, míg a második zárlatában James Newton Howard filmzenéje szól „csak”, most tekintsünk el.) Vajon melyik megoldás biztatóbb? Nagy a valószínűsége, hogy a film kétféle befejezése ügyesen játszik el a happy end lehetőségével. Az egyik az emberiséget menti meg, a másik a főhőst. Tudunk-e, kell-e döntenünk a két felkínált lehetőség között... Nehéz kérdés, de nem megválaszolhatatlan. A döntés minden bizonnyal egy primer nézői elvárást körvonalaz. Szükséges-e állást foglalnunk egy olyan kérdésben, amely a konkrét megoldáson túl figyelembe veszi a történet meghosszabbítását. Ha a válaszunk nem, akkor valószínűleg a főhős halálára kifuttatott verziót fogjuk elvetni, hiszen nem kell hinnünk az utópiákban (a vallásiakban sem), illetve a mű világán belül ez tűnik kifordított happy endnek (Neville elpusztul). De másfelől nézve viszont ez a produktívabb megoldás. Retorikaüag mindenképpen. (Fenntartva persze, hogy az alternatív változat sem „gyenge” retorikailag, csak ott mindez másra irányul: a pillangó többször visszatérő képe a család mítoszát jelöli, s ez befolyásolja Neville végső, a fertőzöttek érdekeit szem előtt tartó döntését.) Attól függetlenül, hogy az emberiség számára felnyílik-e vagy sem egy szebb (vírusmentes) jövő, ez villantja fel, hogy mit is kellene itt legenda alatt értenünk. Egy olyan alapszerkezetet, mely csakis utólag keletkezhet, s még csak nem is egy szentnek, sőt egy következetes hitetlennek állít emléket: Neville tettében ugyanis nincs semmi csoda, a tudomány segítségével megtalálta, amit keresett. Ha ezt érzékeljük, hadd vesszen a közvetlen happy end. Az önfeláldozás „tanulságát” ily módon képes ellensúlyozni a legenda demitizáló felbontása. Egy jól irányzott utolsó vágás gondoskodik erről. ZENE A SZALONBAN „A Tenger, ahogy magunkban hordozzuk” - Elliott Carter százéves CSEHY ZOLTÁN ,A Tenger, ahogy magunkban hordozzuk, lélegzet teltéig, lélegzet fogytáig, / A Tenger, ahogy bennünk hordozza távlata selymes suhogását és egész heuréka- hamvasságát a világon keresztül” - így definiálja Saint-John Perse (Vas István magyar hangján) a költészetet magát, és ugyanígy jellemezhetnénk a kerek százéves Elliott Carter (december 11-én ünnepelte) Concerto for Orchestra című remekének poétikáját is. A kompozíció a négyes szám bűvöletében fogant: Saint-John Perse Szelek című versének négy részét négy tétel jeleníti meg (plusz egy coda), a zenekar négy csoportra osztódva játszik, s mindegyiknek megvan a maga nagy pillanata. A (négy fő) szél(isten) archaikus felfogásban, mondhatni görögösen, pindaroszi jelképiséggel jelenik meg (Carter a Harvardon görögöt és filozófiát végzett): maga lesz a teremtő akarat, mely nemcsak létrehívja a formát, afféle láthatatlan szobrászként, hanem folyamatosan energiával tölti fel teremtményeit. A szél akarata elsöprő (lásd a Presto volando tételt!), a táj önazonossága reménytelenül kiszolgáltatott. A fenn említett „he- uréka-hamvasság” nemcsak a tenger vagy a szél ősprincípiumának sajátja, hanem Carter teremtő akaratának is. A mély szimbolizmus, az intellektuális sokféleség Carter zenéjében többféle módon nyilvánul meg: az irodalommal való szimbiózis e megnyüvánulási módok egyike. A koncert automatikusan felidézi Carter egyik immár klasszikussá vált darabját, a Szimfónia három zenekarra című 15 és fél perces művet, melyet Hart Crane A híd című „amerikai eposza” ihletett, s a brooklyni híd archeológiáját idézi. Maga Crane is él zenei karakterű mozzanatokkal, amikor a hídhoz beszél: „Ó, hárfa és oltár, döngölt dühé / (Zengő húrjaid hogy hangolja eszköz!)” - Tandori Dezső fordítása. New York e „hangportréja” mellé méltán sorakozik fel az Amerikát a szél szemszögéből ábrázoló koncert. A háromtételes hegedűkoncert a leginkább egy fergeteges mesélőkedvében lévő, allegorikusán a hegedű által megszemélyesített személy (Öle Böhm) csapongó elbeszéléséhez hasonlítható, akinek szövegébe bele-beleszól, bele-be- lekiabál a közönség is, s ez a feszültség teremti meg a kompozíció osztatlan lendületét (a tételeket folyamatosan játsszák). A dialógus, a vita, az egymásnak feszülés a tárgya Carter születésnapi Interventions (Közbeavatkozások) című darabjának is, mellyel december 11-én köszöntötték a Camegie Hallban James Levine és Dániel Barenboim közreműködésével. A darab karakteréről csak Robert Hilferty élménybeszámolója alapján írhatok: a zongora és a zenekar vitáját megjelenítő kompozíció lényege, hogy a vitás felek folyamatosan egymás szavába vágnak, meg-megszakítják egymást. A zongora arroganciája a nyitó, hosszan kitartott A-ra tett reakcióként azonnal evidenssé válik. Ugyancsak Hilferty írja, hogy Carter művét a közönség felállva ünnepelte, s a zeneszerző egy hatszintes, zenei motívumokkal ékesített tortát kapott, illetőleg a műsoron elhangzott még többek közt Sztravinszkij Tavaszi áldozata is, melynek hatására Carter tizenöt évesen úgy határozott, hogy a zeneszerzést választja élethivatásul. A Három alkalmi darab zenekarra című alkotás évfordulós zenék csokra: az első Texas Államot ünnepli, a második Paul Fromm emlékét idézi, a harmadik, a legérdekesebb, egy magánéleti eseményt fotografál le: Carter az ötvenedik házassági évfordulójukra komponálta. A zene fényképpé válik: a darab két melodikus ívet kap, ezek egyike magáé Carteré, a másik a feleségéé, s ezekből bomlik ki félúton a harmadik (Carteréknek egy fiuk született). A minden ízében átgondolt, pontosan dokumentáló zene egyszerűen átlépi a maga műfaji határait, és képi képzeteket hív elő. A London Sinfoniettát Oliver Knussen vezényli. Cartert a legeurópaibb amerikai zeneszerzőként szokás nyilvántartani, mivel újklasszicista és később avantgárd gyökerű intel- lektualizmusa az öreg kontinenshez köti, ahol többek közt Nadia Boulangemél tanult Párizsban (szülei gazdag csipkeexportőrök voltak, akik eleve gyakran utaztak Európába). Szellemi frissessége legendás, 90 éves korában komponálta élete első, Berlinben bemutatott operáját, a What next? címűt, melynek cd-verziójáról már korábban írtunk. „Nem is tudatosítom, hogy százéves vagyok, minden darab friss kaland a számomra” - szögezte le Charlie Rose-nak adott interjújában a mester, akinek friss kalandjait, a Tintinnabulation című ütősökre komponált alkotást, a Duettino című hegedűre és csellóra írt darabot, valamint a Louis Zukovsky versein alapuló szopránra és ldarinétszólóra írt művet a napokban mutatták be. Carter művészete maga a kimeríthetetlen Tenger, ahogy továbbra is „bennünk hordozza távlata selymes suhogását”. (Elliott Carter: Concerto for Orchestra - Violin Concerto - Three Occasions for Orchestra, EMI Classics, 2008.) A tortától jobbra: James Levine karmester, Elliott Carter és Daniel Barenboim zongorista a születésnapi ünnepi koncerten, New Yorkban (Fénykép: AP Photo/Chris Lee)
