Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-03 / 279. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 3. Szülőföldünk 29 Nyitrán ma is képeznek misszionáriusokat - a felkészítés hét évig tart, két évig filozófiát tanulnak, négy évig teológiát és egy évig tart a noviciátus Akik kalandvágyból választják a papi hivatást ez volt az én papi járandóságom, és lassan megtanulták, hogy mindenért, amijük van, Istennek tartoznak hálával és köszönettel.” A nyitrai Kálvárián, Isten Igéjének Missziós Rendjében a mai napig foglalkoznak fiatal missziós testvérek képzésével. A második világháború előtt nagynevű gimnáziumot is műküdtettek (Jana Beňová felvétele) kell sajátítaniuk, hiszen a majdani működési területükön nemcsak igét fognak hirdetni, hanem házat építenek a bennszülötteknek, gyógyítják őket, és ími-ol- vasni tanítják a gyerekeiket. A jó misszionárius ugyanis nemcsak hittérítő, hanem orvosa, atyja és tanítómestere is a rábízottaknak, aki az életük minden bajára ismer valami megoldást. Sokan azt mondják, hogy ezek a távoli törzsek nélkülünk is élték a maguk természet által szabályozott életét, és nem hiányoztak nekik a civilizáció vívmányai. Ez igaz, de a modern világ előbb-utóbb őket is eléri, és ha nem készítjük fel őket erre, akkor teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak lesznek. így legalább azt tudják, hogy a betegségek ellen lehet védekezni, hogy léteznek szerszámok és eszközök, amelyek megkönnyítik a munkát, és amikor nagy a baj, mindig van kihez fohászkodniuk - tudást és hitet adni egy oktalan embernek pedig igazán nemes és nagy feladat.” Ahol a Kisjézus is fekete bőrű A nyitrai missziós ház talán legnevesebb növendéke volt Juraj Vojenčiak atya, aki negyvenkét évet töltött az indonéziai Flores szigetén, és hazatérése után haláláig a Pápai Missziós Művek szlovákiai igazgatója volt. Missziós tevékenységéről külön kiállítással emlékeznek meg egykori rendtársai, és a virágok szigetén töltött évtizedeket felelevenítő videokazettákon maga Vojenčiak atya meséli el, hogyan nevelt a bennszülöttekből afféle barbár keresztényeket. „Indonéziában csak úgy hemzsegnek a visszajáró lelkek, a különböző jó és rossz szellemek - egyesek segítik, mások kísértésbe viszik az ottani lakosokat. Ebből kiindulva kellett elhitetnem velük, hogy a Legfelsőbb Lény, akiben ők is hisznek, nem más, mint Jézus. Amikor valamilyen csapás érte a falut, az idősek tanácsa összehívta a lakosságot és mindenkinek be kellett vallania, mi rosszat követett el az elmúlt időszakban. A leg- bűnösebbeket frissen leölt áldozati bivaly vérével mosták le, de néha ez sem segített. Ekkor elmagyaráztam nekik, hogy a bivaly vérénél is nagyobb áldozat Krisztus vére, mert az a világ minden bűnét lemosta. Furcsa kacskaringós út volt az, amelyen át hozzá vezettem őket, de számukra az volt az egyetlen lehetőség, ha úgy tudják, a Kisjézus ugyanolyan fekete bőrű, mint ők, és ha minden keresztény ünnepet az ő hagyományaikhoz kötök. Aratás után például mindig meglátogatták a holt lelkeket a temetőben - erre építve tanítottam meg őket a Miatyánkot imádkozni az elhunytakért, a falu két végén őrt álló szellemeket pedig Szent Mihályra és Szent Ráfael arkangyalra cseréltem. Karácsonykor fáklyás menetben énekszóval hozták az ajándékaikat, rizst, kukoricát, szárított halat, gyümölcsöt a Jézuskának A bennszülött sosem siet és sosem unatkozik „Nem volt könnyű elfogadtatnom magam. A fehér embert eleve bizalmatlanul fogadják, de amikor látták, hogy nem tartom többre magam, mint ők, bármit megtettek volna értem. Együtt hordtuk a fát az erdőből a templomok és iskolák építéséhez, műveltük a földeket, együtt vigadtunk, együtt sírtunk de csak sok-sok idő után éreztem azt, hogy most már együtt is gondol-' kozunk, mert ehhez nem csak ismernem, értenem is kellett őket. Mi, európaiak hajlamosak vagyunk lenézni ezeket az embereket, pedig a bennük elő erkölcsi törvény sokszor erősebb, mint a mi írott szabályaink. A mangerai törzs hite szerint a Földet öt pórázon tartja a Legfelsőbb Lény a levegőben: az első a hit és a tisztelet a Legfelsőbb Lény iránt, a második az a parancs, hogy ember embert nem ölhet, a harmadik a lopás tilalma, a negyedik az igazmondás parancsa, az ötödik a házastársi hűség. Kell ettől jobb alap ahhoz, hogy valaki igaz emberhez méltó életet éljen akár egy bambusznád kunyhóban, a világ végén is? Ahhoz, hogy elfogadjam őket, meg kellett értenem azt is, hogy náluk máshogy telnek a napok. A bennszülött sosem siet, és sosem unatkozik, nem méri és nem is érzékeli az időt, mert nincs rá szüksége. A nappal ébred, vagy akkor, amikor megkor- dul a gyomra, csak annyit dolgozik, amennyit feltétlenül szükséges, utána pedig órákig üldögél a kunyhója előtt és bámulja a semmit. Senki nem sürgeti, senki nem hívja, és semmi nem nyugtalanítja, mert tudja, hogy a bonyolult dolgokat úgyis elrendezik valahogy az ősök szellemei. Soha nem boldogtalan, mert a boldogsághoz nem kell neki több, mint amennyire valóban szüksége van. Amióta megismertem ezt a csendes, derűt, nyugalmat, azóta tudom, hogy bár nevelni és tanítani mentem oda, a lelkieket illetően ők tanítottak engem.” SZÜNTELENÜL IMÁDKOZÓ RÓZSASZÍN NOVEREK A világ egyik legtitokzatosabb női szerzetesrendjének, a Szentlélek Szolgálói Örökimádó Nővérek kolostorát szentelték fel november 15-én Nyitrán. A különösen szigorú, folytonos imádkozást és a világtól való teljes elszigeteltséget megkívánó rendnek az egész világon csupán négyszáz tagja van, közülük hét szlovákiai. A Szendéiket szimbolizáló lángnyelvek színéhez hasonló ruhájuk miatt csak rózsaszín nővéreknek nevezett apácák a többi szerzeteshez hasonlóan szintén tisztaságot, engedelmességet és szegénységet fogadnak, de a más rendekhez tartozó nővéreikkel ellentétben egyáltalán nem érintkeznek a külvilággal. Legközelebbi hozzátartozóik is csak különleges alkalmakkor látogathatják meg őket, és akkor is csupán rácson keresztül beszélgethetnek. Idegenek a kolostorba egyáltalán nem léphetnek be, a kápolnában is csak rács mögül hallgathatják a misét, a kertet pedig kizárólag a felszentelés napján láthatták. Szűkre szabott, és a legfontosabb közlendőkre szorítkozik az örökimádó nővérek egymás közötti kommunikációja is, a rend szabályai szerint minden vágyukat és gondolatukat imában fejezik ki. A modem világhoz annyiban alkalmazkodtak, hogy a hívőktől már e-mailben is fogadják a kéréseket, kiért, milyen szándékért imádkozzanak. Az új nyitrai kolostor, amelyet szimbolikusan a város felé magasodó Zobor- hegyre építettek, huszonhárom nővér befogadására alkalmas, de egyelőre csak négyen lakják. Közülük az egyetlen szlovákiai származású a negyvenkét éves Mária Faustina nővér. A rendbe tizennégy éve lépett be, azóta több zárdában is élt Európa- szerte, és bár ritkán mehet a kolostor falain túlra, most mégis örült, hogy hazakerült. A fel- szentelési ünnepség a nővérek számára is ritka alkalom volt arra, hogy szóba elegyedhessenek az idegenekkel, életük nagy részét ugyanis zárt ajtók és rácsok mögött, imádságba mélyedve töltik. A nap huszonnégy órájában folyamatosan váltják egymást, hogy elsősorban a missziót teljesítő szerzetesekért, de az egész világért is imádkozzanak. A rendet a missziók imádságos támogatására hozta létre 1896-ban a német származású Arnold Janssenn atya, a szentlélek Szolgálói Missziós Nővérek és az Isteni Ige Társasága, népnyelven a verbisták rendjének alapítója, akit II. János Pál pápa 2003 októberében szentté avatott. Szlovákiában jelenleg összesen harmincnyolc női és harmincegy férfi szerzetesrend működik, az örökimádó nővéreknek eddig nem volt nálunk zárdájuk, (vrabec) Arról, aki kolostorba vonul, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az illetőt a világ gyakorlatias dolgai helyett csak emelkedett, földöntúli gondolatok foglalkoztatják. Pedig a szerzetesek és apácák között is vannak kalandvágyó, semmilyen kihívástól nem félő fiatalok - csak ők nem imádsággal és elmélkedéssel töltik a napjaikat, hanem elmennek missziósnak mondjuk az indonéz bennszülöttek közé. VRABEC AAÁR1A A nyitrai Kálvárián, Isten Igéjének Missziós Rendjében a mai napig foglalkoznak fiatal missziós testvérek képzésével - igaz, ma már nincs annyi jelentkező, mint a második világháború előtt, amikor a rend nagynevű gimnáziumot is működtetett a városban. Vitus testvér története A nyolcvanhét éves Vitus testvér egyike a missziós rend első növendékeinek. Tizenhat éves korában Eperjesről jött Nyitrára, hogy felkészüljön erre a nem mindennapi hivatásra. Azt hitte, néhány év múlva már valahol fekete Afrikában segíthet a rászorulókon. Szorgalmasan tanulta a filozófiát, teológiát, mellette pedig a könyvelést, betegápolást, az asztalos- és lakatosmesterséget is, de a sors úgy akarta, hogy soha ne kerüljön el a gyermekkora óta vágyott távoli tájakra. Az ötvenes években a többi szerzetesrenddel együtt a missziós rendeket is feloszlatták, és Vitus testvért töb- bedmagával egy évre börtönbe zárták, aztán Csehországba száműzték mezőgazdasági munkákra. Csak tizenöt év elteltével jött vissza Szlovákiába, de még akkor sem gyakorolhatta szerzetesi hivatását, hanem hivatalnokként helyezkedett el egy pozsonyi kutatóintézetben. Nagyon hamar beilleszkedett a közösségbe és a civil életbe is, kollégái még csak nem is sejtették, hogy valamikor szerzetesnek készült, de ő annyi év elteltével sem mondott le arról, hogy Isten és a rászorulók szolgája legyen. A hetvenes évek elején üzemi kirándulásra kiengedték Bécsbe, és ő meg sem állt Rómáig, ahol a szlovák nyelvű vallási irodalmat kiadó Cyrill és Metód Intézetben dolgozott egészen a rendszerváltásig. Bármennyire otthon érezte is magát a szent városban, amikor már szabadon hazajöhetett, egy pillanatig sem volt számára kérdéses, hogyan döntsön. 1990 óta ismét a nyitrai missziós házban él, vezeti a rend könyvelését, részt vesz a fiatal szerzetesek felkészítésében, és a misszionáriusok által világszerte összegyűjtött tárgyakból berendezett múzeumban kalauzolja a látogatókat. Bolíviai népviseletek, afrikai szobrocskák, madagaszkári edények között éli az életét anélkül, hogy valaha járt volna ezekben az országokban, de így is boldog, hiszen volt idő, amikor azt sem remélhette, hogy valaha még Vitus testvérnek fogják szólítani. Filozófiát, teológiát és mesterségeket tanulnak „Örülök, hogy öreg napjaimat ott tölthetem, ahová fiatal su- hancként annyi tervvel érkeztem, és nem bánom, hogy nem teljesültek, mert Istennek biztos más célja volt velem - mondja Vitus testvér. - Az üldöztetés éveiben sokan nem hittük volna, hogy egyszer még látjuk egymást, és lám, ma a régi nyitrai növendékek közül nyolcvanan ebben a rendházban élünk. Most tizenhat szerzetestestvérünk dolgozik szerte a világban - Tajvanban, Kínában, Madagaszkár szigetén, Indonéziában és Kolumbiában - és hatan itt készülnek a hivatásukra. Gimnáziumunk már nincs, általában érettségi után jelentkeznek hozzánk a fiatalemberek, de akadnak köztük végzett mérnökök, orvosok és pedagógusok is. Az elhatározáson kívül kitartás és nagyon komoly elhivatottság is keli ahhoz, hogy valóban misszionáriusok legyenek belőlük, mert a képzés hét évig tart - két évig filozófiát tanulnak, négy évig teológiát és egy évig tart a noviciátus. Közben mindenféle gyakorlati ismereteket és különböző mesterségek alapjait is el
