Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-30 / 299. szám, kedd
12 Szín folk UJ SZÓ 2008. DECEMBER 30. www.ujszo.com Különösen megszerettem a vajdaszentiványi és a szászcsávási, a palatkai zenét, az utóbbi rendkívül közel került a szívemhez Ausztráliából jöttem, magyar népzenét játszom Az ír származású Sally Corry az átlagos ausztrál fiatalok életét élte, egy napon azonban találkozott a magyar népzenével, s élete ettől kezdve új fordulatot vett. Megtanult magyarul, hónapokat tölt zenészkörökben Magyarországon, Erdélyben és a Felvidéken, az ötödik kontinensen zenekarával lakodalmakban, rendezvényeken játszik magyar népzenét. CSERMÁK ZOLTÁN A zene szeretete családi hagyomány, vagy ön fedezte fel magában az „elásott” talentumot? Három testvéremmel együtt vidéken nőttem fel, egy Sydneytől 350 kilométerre fekvő vidéki farmon, ahol a család részben kecsketenyésztéssel foglalkozott. Édesapám mint körorvos állandóan úton volt, így édesanyám törődött velünk többet. Jó polgári szokás szerint hároméves koromban kezdtem hegedülni, de talán pedagógusaim is ludasak voltak abban, hogy nem vált véremmé a klasszikus zene, így tizenhat éves koromban letettem a hangszert. Az ír gyökerek miatt viszont tovább élt bennem a népzene iránti vonzódás. A távolság miatt szinte hihetetlen, hogy a magyar népzenében találta meg hobbiját és hivatását... 1990-ben hallottam a Muzsikás együttes koncertjét Londonban, s ez eldöntötte jövőmet. A fellépés után sikerült bővebben elbeszélgetnem Sipos Mihállyal és Csoóri Sándorral, aki akkor még a Muzsikásban játszott. Érdeklődésemet látva azt tanácsolták, hogy ha a lelkesedésem nem egyszeri fellángolás, akkor jöjjek Magyarországra zenét tanulni. Megfogadtam a tanácsukat, Budapestre utaztam, ahol hamar megismertem a legjobb táncházakat és együtteseket. Miért és hogyan tanult meg magyarul? 1996-ban megérett bennem az elhatározás, hogy hosszabb időt töltsék Magyarországon tanulással. Fél évig voltam akkor az országban, a budafoki zeneiskolában, de külföldi állampolgárként csak „feketén” tanulhattam zenét. E gesztusért örökre hálás vagyok Nagy Zsoltnak, az iskola igazgatójának. Népzenei táborokba, táncházakba jártam, de a magyar nyelv ismerete nélkül elveszettnek éreztem magam. Nyelviskolában nem tanultam magyarul, fokozatosan sajátítottam el a nyelvet. Mindenkivel szisztematikusan beszélgettem, a barátok sokat segítettek, figyeltem, magamba szívtam a hallottakat. Tudom, hogy sokan nehéznek tartják a nyelvet, de én meg akartam tanulni, és ez sikerült. Most éppen kilencedik alkalommal járok Magyarországon, legtöbbször a vízum miatt három hónapra jövök, és itthon érzem magam. Nemrég - és nem először - Erdélyben járt. Hogyan tágult ki az ön számára a közép-európai horizont? Első alkalommal magyarországi zenészek vittek el 1993-ban Erdélybe rövid időre. Később már egyedül is vállalkoztam az útra. Mmt a legtöbben, jómagam is a széki muzsika megismerésével kezdtem, majd más mezőségi falvak és a Székelyföld zenéje következett. Különösen megszerettem a vajdaszentiványi és a szászcsávási, a palatkai zenét, az utóbbi különösen közel került a szívemhez. Ezek az utak kiváló „iskolát” is jelentettek számomra, ahol csak lehetett, tanultam, s az együttzenélésben szép lassan felnőttem tanítóimhoz. Archiváltam is a hallottakat. Kezdetben barátaimtól kaptam eredeti felvételeket, később már magam is gyűjtöttem. De járok a Felvidékre is, ahol a pozsonyi Ifjú Szivek Magyar Táncegyüttes tagjaival jártam a vidéket. A magyar népzenével az otthoniakat is „megfertőzte”... Ausztráliában 1993-ban megalapítottuk a The Transylvaniacs együttest, én brácsán játszom a csapatban. Talán különös, hogy noha magyar zenét játszunk, a hattagú bandából csak két muzsikusnak vannak magyar gyökerei. A magyar közösség rokonszenwel figyeli munkánkaf, Sydneyben gyakran kísérjük a tánccsoportjukat. Egyébként rendezvényeken, kocsmákban lépünk fel. Gyakran hívnak lakodalomba is játszani, többnyire ausztrálok, mivel honi emigráns körökben még mindig a magyar nóta a népszerűbb. Újabban utazásokat is szervez kedvenc vidékeire. Leginkább Ausztráliából viszek 8-12 fős, egy mikrobuszban elférő csoportokat, és főleg Kolozsvárt és környékét látogatjuk: Szék, Palat- ka, Tűre, Makfalva szerepel a palettán. így alkalmam van újra találkozni a barátaimmal, s a hagyományos közép-európai kultúrát is megismertethetem a honfitársaimmal. Mindig a társaság összetételétől függ, hogy mire helyezzük a hangsúlyt az utazások során, de ha az ausztrál utasok érdeklődőek, akkor teljes képet kaphatnak az itt élők életéről. Ebbe beletartozik a képzőművészet, a népzene, a táncház, a népviselet, de a kulináris kultúra is. Egy jólétben élő ausztrál polgárt mi ragadja meg egy isten háta mögötti mezőségi faluban? Először csak a szegénységet veszik észre, de később felfigyelnek a népviseletre, és arra, hogy egyszerre három nép: a magyarok, a románok és a cigányok kultúrájába pülanthatnak bele. Ausztráliában már a távolságok miatt is erős az individualizmus, így számukra a táncházakban együtt mulató generációk kuriózumnak számítanak. A vendégek házaknál laknak, így megismerkedhetnek a helyi család életével, a nagyon erős családi kötődéssel. Élő zenét élvezhetnek, s olyan nagyságokkal találkozhattak, mint a legendás Fodor Sándor „Netti” prímás. A táncoktatás is szerepel a programban, ezenkívül számukra ismeretlen ételeket kóstolhatnak, otthon igen ritka a leves, s a főzeléket sem ismerik. Ugyanakkor a helyiek megélhetéséhez is hozzájárulunk a programmal. Most új szakmát tanul: a televíziózást... Az eltelt idő alatt rengeteg élményben volt részem, úgy éreztem, kár lenne véka alá rejtenem a tapasztalataimat. Meggyőződésem, hogy az autentikus élő népzene az utolsó életszakaszához (Képarchívum) érkezett, a nagy öregek lassan kihalnak. Az urbanizáció, a fiatalok elvándorlása is erősíti a folyamatot. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy megszakad a hagyomány, mert a táncházmozgalom sok helyen virágzik, de szeretném megörökíteni a film nyelvén az ősi zenei motívumokat. Ma már egyedül dolgozom: én vagyok az operatőr, a szerkesztő és a vágó egy személyben. Korábban fotóművészetet tanultam az egyetemen, ez a képek megkomponálá- sában most segítségemre van. Négyrészes filmben gondolkodom, az elmondottak alapján nem lehet meglepetés, hogy Szék, Palatka, Szászcsávás és a felvidéki Szepsi zenei hagyományait dolgozom fel. Hol mutalják be a kész alkotást? Először természetesen Ausztráliában tervezem a bemutatását. Egy kicsit pedagógiai cél is vezérel, hogy honfitársaim megismerjenek egy merőben más, közösségi életformát. De természetesen Európában is közkinccsé kívánom tenni. A Magyar Televízió és a National Geographic is érdeklődik a munka iránt, s úgy tűnik, Szlovákiában is számítanak rá. Ahogy elnézem, egy igazi polihisztort ismerhettem meg. A tervei is ilyen színesek? Ha nem zenélek, az életem jóval szürkébb: korábban orvosi, most fogorvosi asszisztensként keresek munkát. Már megvan az életem ritmusa: a keresetemből igyekszem félretenni, ebből finanszírozom költséges kedvtelésemet. Ellentétben velem, a művészi terveim igen gazdagok. Több filmben gondolkozom, ha sikerül hozzá támogatót találni. Erősen foglalkoztat például az ausztrál bennszülöttek zenéje. Magyar nyelvtudásomat felhasználva, szívesen forgatnék az ausztráliai magyarokról, hogy mi az, ami megadatott nekik az új hazában, s mi az, ami hiányzik nekik az egykori otthonból. SZINFOLK Szerkeszti: Grendel Ágota Levélcím: Színfolk, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 442, e-mail; agota.grendel@ujszo.com
