Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-27 / 297. szám, szombat

VvWW.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 27. Vélemény És háttér 5 FIGYELŐ Klaus: Sarkozy árt Európának Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök árt Eu­rópának - mondta Václav Klaus cseh államfő abban a politikai műsorban, ame­lyet csütörtökön este su­gárzott a Z1 cseh kereske­delmi hírtelevízió. Klaus szerint Sarkozy abban hi­bázik, hogy elutasítja az Európai Unió bármiféle bí­rálatát. Prágai megfigyelők úgy vélik: Klaus ezzel vá­gott vissza azokért a bírá­latokért, amelyekkel Sar­kozy illette őt a közelmúlt­ban az EU kapcsán. A cseh államfő a műsorban leszö­gezte: az Európai Unió a különböző vélemények kölcsönös tiszteletén ala­pul, Sarkozy és a hozzá ha­sonló politikusok ezt nem veszik figyelembe, amikor mindent Brüsszelből, tehát a központból szeretnének irányítani, „fia ez a kétezer év valamin alapszik, akkor az az, hogy tiszteletben tartja a különbözőségeket, az eltérő véleményeket, hogy nem lőnek azonnal arra az emberre, akinek más a véleménye - fejtette ki Klaus. - Ez az európai eszme, s ezt az alapeszmét ezek az emberek lábbal ta­possák. Úgy gondolom, ez valóban árt az Európai Uniónak és árt a konti­nensnek. Azt is ki merném jelenteni ezekről az embe­rekről, hogy Európa-elle- nesek. És nem engedném, hogy Európa eszméjével ők érveljenek előttünk.” Klaus ugyan a francia államfő nevét nem említette, de ar­ra a kérdésre válaszolt, hogy Sarkozy és a hozzá hasonló politikusok nem ártanak-e az Európai Uni­ónak. Csehország január elsején veszi át Franciaor­szágtól az Európai Unió so­ros elnöki tisztségét. Ezzel összefüggésben az utóbbi hetekben több nyílt szó­párbajra került sor Párizs és Prága között. A francia államfő a közelmúltban azért bírálta Csehországot, mert szerinte a középüle­teken nincs mindenütt kitűzve az Európai Unió zászlaja. Hangsúlyozta, hogy az EU-lobogó például a cseh elnök székhelyén, a prágai Hradzsinban sem látható. Václav Klaus köz­ismerten ellenzője a szoro­sabb európai integrációnak, s az EU-zászló kitűzését is nyíltan elutasította. A cseh külügyminisztérium Klaus kijelentéseinek kommentá­lását elutasította. Kérdésre válaszolva Zuzana Opleta- lová szóvivő csak arra em­lékeztette az újságírókat, hogy Karel Schwarzenberg, a prágai diplomácia veze­tője nagyra értékeli Sar­kozy tevékenységét - pél­dául azt, milyen határozot­tan lépett fel a kaukázusi válság idején. A cseh par­lamenti pártok nagyon óvatosan reagáltak Klaus szavaira. Az ellenzék sze­rint Klaus és Sarkozy vitája nem két ország közötti, hanem alapvetően szemé­lyes jellegű szópárbaj. A koalíció azt szeretné, ha a két államfő vitái ellenére is együtt tudna működni az Európai Unió irányításá­ban. (kés) Szöveg nélkül (Peter Gossónyi rajza HÉTVÉG(R)E Lehet rosszabb? Lehet! A szlovákiai magyarság vitathatatlanul Ivan Gašparovič államfőtől kap­ta a leginkább figyelemre méltó karácsonyi ajándé­kot. Az autóversenyzői szenvedélyét sosem titkoló köztársasági elnök az ajándékokkal érkező Jézuskát/Télapót/Santa Claust (a nem kívánt tör­lendő) szélsőjobbról némileg beelőzve piszkí- tott oda az iskolaköteles korú gyermeke(ke)t nevelő szlovákiai magyar családok karácsonyfájának tövébe, amikor nem írta alá az oktatási törvény módosítását. KOCUR LÁSZLÓ Eddigi ténykedése során az ál­lamférfiúi nagyság töredékének produkálására is képtelen, min­den belső tartalmat nélkülöző autóversenyző, DJ, jégkorongra­jongó ezzel a döntésével a szél­sőjobb felé kacsintott. Oda, ahol a legnemtelenebb magyarfaló indulatok tenyésznek, az ország első emberének szerepkörét (esetében méltóságról nem be­szélhetünk) kampánytényezővé silányítva, s e sorok írója talán nincs egyedül, amikor azt mond­ja: Elnök (az urat erős túlzásnak érzem az ön esetében), minden megvetésem az öné. S bár a köz­vélemény-kutatások egyelőre az ön győzelmét jósolják, őszintén remélem, hogy még egyszer nem lesz a Grassalkovich-palota lakó­Maga egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy Szlovákia minden állam­polgárának a köztársasági elnöke legyen. ja. S ezt ne vegye személyeske­désnek, nem annak szánom. De tudja, maga egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy Szlovákia minden állampolgárának a köz- társasági elnöke legyen. Az e válságos időkben oly drága nyomdafestéket nem is szerettem volna tovább paza­rolni erre a fószerra, de nem mehetünk el észrevétlenül amellett, hogy a harcsabajszú Ján Slota szavazói után Fiaiéi­nak, s magának a miniszterel­nöknek is csontig benyalt, mi­kor az egyik hírügynökségnek adott évértékelő nyilatkozatá­ban azt hangsúlyozta: a jelen­legi kormány mennyi jót tett a lakosságért. A két néptribunus tábora már talán elegendő a győzelemhez, így az államfő egyelőre nem kényszerül arra, hogy a szövetségesből lett ősel­lenség, Vladimír Mečiar tábo­rának is ánuszába dugja őszülő fejét némi voksért, vagy leg­alább Vladóék elektrabeli kará­csonyfáját megdicsérje egy ki­csit. De nem lehetnek kétsége­ink afelől, hogy ha szükséges volna, ezt is megtenné. Terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül tekint­sük át nyomokban, mit hozott a szlovákiai magyaroknak 2008. Folyamatos fenyegetettségérze­tet a Szlovák Nemzeti Párt kori­feusai részéről. A nemzetiek 2008 januárjá­ban sajtónyilatkozatot adtak ki, melyben kijelölték prioritásai­kat: ezeket pedig a nemzeti tu­dat és a nemzeti büszkeség el­mélyítése képezte. Ján Mikolaj oktatási minisz­ter azzal kezdte az évet, hogy megpendítette: szlovák nyelv­vizsgához kötné a pedagógusi munkakör gyakorlását azok számára, akik nem szlovák nyelven végezték az egyetemet. Slota arról beszélt, több szlová­kot kellene oktatni a magyar is­kolákban. Júniusban Mikolaj kiadta hírhedtté vált ukázát a tankönyvkiadóknak, hogy a magyar könyvekben írják szlo­vákul a földrajzi neveket. A részeredményt ismerjük, vég­eredmény még nincs. Ján Slota felpörgette önnön frekvenciáját - már nem havon­ta, hanem szinte hetente-kéthe- tente mondott olyat, amivel be­kerülhetett a hírekbe. Lovas bohóc, kócos asszonyság - ez utóbbi, némi ribizlibor hatása alatt októberben a nagy sikerre való tekintettel megismételve, hogy csak a legemlékezeteseb­beket idézzük fel. De Slota so­kat gárdázott, fasisztázott, hon- védségezett, nemzeti őrserege- zett, orbánviktorozott is. Ami­óta neki is van díszcigánya La­dislav Fizik személyében, a ro­mák kontójára visszafogottab­ban nyilatkozik, így több tere marad a magyarokra. A kettős- kereszt-állító akcióit ne soroljuk a félelemkeltők közé, legalább lesz hol megpihenniük a ván­dorló turuloknak. Slota azt is mondta, hogy Maiina Hedvig ügyét a magyar titkosszolgálat menedzselte. Ezt változatlan formában ugyan nem mondta ki a hallat­lanul népszerű miniszterelnök, de továbbra is fenntartja abbéli meggyőződését, hogy valakik kormánybuktató célzattal ren­dezték meg 2006 augusztusá­ban a támadást, melynek végé­re még mindig nem sikerült Tértó'l és időtől függetle­nül a nacionalizmust ál­lami doktrínává emelő országokban bármi megtörténhet. pontot tenni a főügyészségnek. Sőt, jogi vélekedésük is megvál­tozott. Amikor a támadást kö­vetően Roman Kvasnica kérte, vessék alá ügyfelét poligráfos vizsgálatnak, vehemens elutasí­tással találkozott. Most meg Dobroslav Tmka ajánlgatja a hazugságvizsgálatot. Az a Dobroslav Tmka, akinek a felesége munkakapcsolatban állt Peter Gabura független par­lamenti képviselővel, akinek egy másik asszisztense volt Ma­iina Hedvig egyik feljelentője. S láss csodát: a hazugságvizsgálat mindkét állítólagos támadó számára pozitív eredménnyel végződött. A dolgok jelen állása szerint úgy tűnik, az eset hama­rabb fog elévülni, mint hogy a szlovák hatóságok pontot tesz­nek a végére. Lehet ennél rosszabb? - te­hetjük fel a kérdést, amely részben retorikus, ugyanis tud­juk, hogy tértől és időtől füg­getlenül a nacionalizmust álla­mi doktrínává emelő országok­ban bármi megtörténhet. így 2009-ben, Szlovákiában is. KOMMENTÁR Hálóra akadva BALLAD. KÁROLY Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gon­doztam politikai napilap szépirodalmi publikációit, szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot, vezettem magánkiadót - de minden szerepem a gúzsba kötött tán­coséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől és a többé-kevés- bé mindig mostoha „körülmények” másfelől - ezek között egyensú­lyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli forrásokhíján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagy­tam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogy­is ! Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen ak­kor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriu­mokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, legin­kább pedig abból, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi felada­tom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmen­tem nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Mi­vel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, senyomdászra, seteijesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az in­terneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést. Rájöttem, hogy nem kárpát­aljai honlapot kell készítenem, hanem irodalmit. Ennek a felisme­résnek a mámorában tobzódtam, miközben oldalamat sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyó­irat és a kávéház lehetőségeit. A szokványos publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: ilyenek voltak a kollektív in­terjúk, az internetes konferencia, a virtuális könyvbemutatók, illet­ve a képzetes szavak közösen alkotott lexikonja. Mindeközben bősz blogger lettem. Akkor, amikor még nem is igen tudtuk, hogy a blog voltaképp micsoda. Elszántan írtam hol dobogó, hol lelkes politi­kai, közéleti, irodalmi vagy éppen magánéleti jegyzeteimet, néha naponta többet is. Ám addig-addig viháncoltam a magam teremtet­te webvilágban, míg kicsit rá is untam, az utóbbi időben ritkultak a bejegyzéseim, és kollektív projektumaim is elmaradtak. Már épp úgy látszott, kicsit belefásulok az egészbe. Ám ekkor egészen várat­lanul lehetőséget kínáltak számomra: egy most indított irodalmi­művészeti portál fiatal szerkesztői kerestek meg, lapjuk keretében rendezhetekjátékokat, irodalmi interakciókat. Kis magánportyáim már széles nyilvánosságú webirodalmi hadjárattá nőhetnek. És megint buzoghatavérszervezői-szerkesztőivénámban. Lám, akö- rülmények is úgy akarták, hogy újra fennakadjak a világhálón. JEGYZET Egy vagány az autóban NÉMETH ZOLTÁN Nem tudom, láttak-e már jak­csordát, amikor az állatok a jéghideg tibeti szélviharban egymás mellé húzódnak, hogy így védekezzeneka maró hó­förgeteg ellen. Körülbelül ha­sonló pozícióba rendeződtek egy buszmegállóban a huszon­egyedik század individualista egyedei: emberek, akik szinte elviselhetetlennek érezték a te­tő alá kétszeres sebességgel be­vágódó viharos szelet. Vala­hogy minden összejött: a hideg, a késésben lévő autóbusz. Az el­viselhetetlen állapotokhoz eb­ben a pillanatokban egy újabb társult. A buszmegállóval szemben parkoló autók egyiké­ből fülsiketítő dudaszó hallat­szott. Mint kiderült, nem pár másodperces figyelmeztetés, hanem kitartó dudálás, amely legalább fél percig tartott. Rá­adásul nem folyamatos hang­képzés kísérte, hanem valami lüktető ritmusban, szünetekkel megszakítva dobogott a hang, hozzáütődött a falakhoz, s vá­gódott vissza. Még el sem haltak az utolsó taktusok, még idő sem maradt a felháborodott tekinte­tek számára, hogy egymást iga­zolva fonjanak össze, máris az a valaki az autóban újra meg­nyomta a dudát, talán még erő­sebben, még kitartóbban. Fél­perces csönd, aztán megint. És újra. Talán egy iszonyúan dühös félj jelzett így a feleségének, nem törődve a buszmegálló né­pével, hogy hagyja már abba a karácsonyi bevásárlást, és jöjjön már, mert elege van a várako­zásból? Esetleg egy felháboro­dott hölgy nyomta kitartóan a dudát, hogy a barátaival disku- ráló férjet így bírja rá a mielőbbi távozásra? Csak találgatni lehe­tett. A sötét üveg mögött inkog­nitóban maradhatott bárki. És mire körülbelül tizedszer is fel­hangzott a dudaszó, a várako­zók unottan fordítottak hátat. Engem viszont érdekelnek az őrület különböző fajtái. Vajon ki ez az idióta, aki nem bír bele­nyugodni a várakozás perceibe, s aki pofátlanul harminc-negy­ven ember életét keseríti meg? Kopasz aranyláncos, öltönyös- nyakkendős, tűsarkas, ötkilónyi arcfestékes? S ahogy így néze­getem az autót, ebben a pilla­natban mintha megláttam volna valakit a szélvédő mögött. Első pillantásra egy kisbárány volt, a másodikra egy Pinokkió formá­jú kisgyerek, harmadikra pedig egy göndör bundájú öleb, kis mellénykében, amint két man­csával a kormányra támaszko­dott, s egészen előre dőlve pász­tázta a környéket. Nem volt tűsarkú krokodilbőr csizma a mancsán, nem lógott félkilós aranylánc a nyakában, és nem púderozta az arcát sem. Egy egész egyszerű kiskutya volt, „aki” maga sem tudta, hogyan került bele saját történetébe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom