Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-20 / 294. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 20. www.ujszo.com „Intuitíve kiérti az ember, mennyi energiára van szüksége, és mennyit képes kiadni, hogy takaréklángon tudjon működni" ben nem kaptam, nincs mihez ha­sonlítani. Érdekes, mert ha a sorozato­kat is beleszámoljuk, tíznél több filmszerepet kapott annak ellenére, hogy Szlovákiában nem túl sok a lehetőség. Természetesen nem is zavar, hogy ennyit forgatok. Amikor felhívtam, épp Prágá­ban volt. Akkor épp a Radosini Naiv Színházzal vendégszerepeltünk Prágában és Pardubicén. Egyéb­ként szeptember elsejétől próbá­lok Prágában egy előadást is, ami­nek februárban lesz a bemutatója. Ez egy alternatív színház, a Ponec színpadán fogjuk játszani, s kife­jezetten fesztiváldarab. Több rendezővel forgatott. Igaz, hogy általában nem a szí­nész választja meg őket, de nyilván van, akivel jobban sze­ret dolgozni? Érdekes, hogy rendezőkben nem is gondolkoztam, épp a mi­nap találkoztunk Zuzka Maurery- vel, s mindketten az operatőrökről kezdtünk el beszélni. Sokszor az operatőr nagyobb segítség, mint a rendező. Például Janko Malír, aki­vel mindkét előbb említett filmet és a Kegyeden örömöket készítet­tük, nagyon sokat segített és az Ördög tudjában pedig egy litván operatőr, soha nem fogom elfelej­teni a nevét, Ramunas Greicius, aki nagyon jó pszichológus volt. Hogyan kell elképzelni ezt a segítséget? Elvégre az utasítá­sokat a rendező adja. A rendező a saját monitora előtt ül a székében, s az operatőr meg csak engem néz, testközel­ben vágjunk, engem figyel és hall. Nyilván ettől a fizikai közel­ségtől van, hogy érzi, mennyire játszom hitelesen. A filmszerepek ellenére a leg­utóbbi találkozásunkkor azt mondta, inkább színpadi szí­nésznek érzi magát. Többet játszom színház­ban, de ha csak for­gatnék, az Mojmír Cabannal a színpadon sem zavarna. Nemrégen jöttem rá, hogy nem tehetek különbséget a műfajok között, nem szabad ke­vésbé szeretni sem a színházat, sem a reklámot, sem a táncot, a szteppet, az éneklést, sem Sha- kespeare-t vagy Tennesy William­set. Nem szabad különbséget ten­ni, mert az ember nem úgy fogja játszani, ahogy kellene. Általában egy emlékezetes filmszerep teszi ismertté igazán a színészeket, ennek híján mos­tanság pedig a sorozatok. Azokban nincs hi­ány. A legtöbbet fenntartással fo­gad az ember, de mégiscsak jók valamire: az emberek a kép­ernyőről megismerik az arco­kat, s ezek kedvéért szíveseb­ben jönnek a színházba is. Tényleg meglehet. Eszembe ju­tott, hogy ha az ember beül a Bolha a fülbe c. darabra, a Ren­delés a Rózsakertben sorozatból hat vagy hány szereplőt ott lát a színpadon. Több musicalben is szerepelt, pedig ha jól tudom, nem tanult énekeim. Legutóbb a Produce­rekben kapott lehetőséget Or­lando Bloomként. Előtte külön­órákat vett, vagy az énekes kol­légák segítenek a feladat meg­oldásában? Nem jártam konzervatóriumba vagy olyan helyre, ahol ki­fe­jezetten énekórákat vettem vol­na. A mi szakmánkban egy dolog­ra van nagyon nagy szükség: fi­gyelni kell. Anélkül nem megy. S még meg is kell jegyezni - azt, hogy így nyissam ki a számat, így vegyek levegőt, ilyen legyen a testtartásom, hogy a hang kijöj­jön a torkomon. Persze nem árt, ha az embernek van hallása. Van­nak olyanok, mint például Chris­tina Aguilera, aki már tízévesen díjakat nyert, neki olyasmi van a torkában, ami más tízéves gye­reknek nincs. Ha ezt egy szakem­ber kézbe veszi, abból lesz a sztár. Persze, az is kell hozzá, hogy érdekelje az embert, hogy szeresse. Amikor én először lát­tam a tévében Fred Astaire-t szteppelni, azt mondtam, hogy meg akarom tanulni ezt a táncfaj­tát. Talán tízéves lehettem. És megtanulta? Igen, de csak később. Emlékszik, mikor szteppelt először? Rögtön, amikor főiskolára ke­rültem. Az egyik kolléganőmtől megtudtam, hogy szteppkurzus nyílik, s lehet jelentkezni, három hónapra háromszáz korona. Szin­te még nem is tudtam szlovákul, de másnap már ott voltam. Mert az kellett nekem. És a színpad is - már gyerek­korban? Ez a véletlen műve. Nemzetközi nőnapon meg egyéb ünnepen az egész osztály szerepelt. Amikor búcsúztunk az alapiskolától, ak­kor is szavaltam, kiálltam, mond­tam: Jaroslav Seifert Dal, s hal­vány fogalmam nem volt, hogy kezdődik a vers. S akkor mihez kezdett? Az első két sort improvizál­tam, aztán eszembe jutott. Senki sem vette észre az osztályfőnö­kön kívül. Nyilván ott kezdődött a színé­szi pályafutása. Az improvizálással? Akkor olyan volt ez, mint a halál előtti pillanat, amikor minden lepereg az ember szeme előtt. Mi van, ha még egyszer belesülök, mennyire kínos lesz a szüleimnek, az osz­tályfőnöknek. Megtörtént ez azóta színpa­don is? Persze, mindenkivel megesik, hogy elfelejti a szöveget. Kiskövesdi falusi gyerekként följött a fővárosba, a nyelvet sem tudta jól. Nehéz volt az elején? Hallgatni, amit a pedagógu­sok mondanak, nem volt nehéz, de meg­nyilvánulni annál in­kább, bár a tanárok eleve számolnak azzal, hogy a ma­gyar anyanyel­vűek visszamen­nek Kassára, Komáromba, ha sikerül, Magyar- országra. Ezért nem ’ igazán törődnek azzal, hogy fejlesszék a szlováknyelv-tudást. De én többet akartam, érdekelt, hogy szlovákul is tudjak. A nyelv egyik oldala a dolog­nak, a másik, hogy nem szlovák kulturális környezetből jött. Igaz, hogy magyar középiskolá­ba jártam, de Kassán már kellett használnom a szlovák nyelvet. Más volt viszont a szaknyelv, mondjuk egy szerepelemzés. Ráadásul ugye van az ember­nek egy akcentusa. Nem hiszem, hogy ettől valaha is sikerül megszabadulnom, bár ügyelek rá. Nem akartam, hogy úgy fogadjanak el a nézők „neva­dí, önje ten madár”. Most, hogy kiéleződött a ma­gyar-szlovák viszony, érzi en­nek a hatását a színházban? Pillanatnyilag a színészek kö­zött ez is téma, lehet róla beszél­ni, ami nem azt jelenti, hogy ke­vésbé tűrnének a színpadon. A többségnek világos, miről van szó, hogy nem a dunaszerdahelyi- ek és a komáromiak próbálnak felfegyverkezni Zsolna ellen, s nem az érsekújvári szlovákok akarnak dróthálót húzni valahová - ez egyszerűen szélsőséges cso­portok munkája. Olvastam ezzel kapcsolatban egy kijelentését, hogy nem az a ŕ fontos, magyar vagyok vagy szlovák, ha­nem az, mi­lyen ember. Milyen ember Kassai Csongor? Ezt másoktól kellene megkér­dezni. Én arra vagyok kíváncsi, hogy milyennek látja önmagát? Úgy fogalmaznék, hogy fejlődőképes. Az a fontos, hogy az ember a tudását, azt, amit kapott, és amit tovább tud fejleszteni, mi­re használja. Amikor ezt megkérdeztem, oda akartam kilyukadni, hogy sok színész kitárulkozó, önről viszont a találkozásaink során az a kép alakult ki, hogy zárkó­zott, aki szereti megőrizni a belső titkait. Intuitíve kiérzi az ember, mennyi energiára van szüksége, és mennyit képes kiadni, hogy ta­karéklángon tudjon működni. Fontosabb számomra, hogy ma­gammal tudjam megvívni a saját magam harcait. Kik azok, akik előtt megnyí­lik, ha valami gond van? A barátaim előtt. Kölcsönösen vigasztaljuk egymást. Magunknak, szeretteinknek általában jó egészséget kívá­nunk az új esztendő beköszön- tével. Mit kíván magának Kas­sai Csongor? Prágában voltam egy válogatá­son, még van egy kör januárban, de úgy fest, sikerülni fog. Petr Hapka úja a darab zenéjét, Michal Horáček a szöveget, az Állami Operában lesz a bemutatója, nem lenne rossz, ha összejönne. Szeretnék máshol is dolgoz­ni, mint Pozsonyban, itt , már sok mindent csinál- ' tam - az új közeg vonz. A ; rendező az osztálytár­sam, Dodo Gombár, ő biz­tat. De úgy vagyok vele, mint amikor Ausztráliába mentünk: örültem, hogy megyünk, de azt mond­tam, akkor fo­gok igazán ujjonga­ni, ami­kor lesz­áll a gép Sydney­ben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom