Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-22 / 270. szám, szombat
Jósé Cura Sötétben a világ Amióta az eszemet tudom, vonz a fényképezés, állítja Espontáneas című fotóalbumának nyitóoldalán Jósé Cura, napjaink egy legnevesebb operaénekese. SZABÓ G. LÁSZLÓ Amíg élt Pavarotti, a nagy triumvirátus mellett az argentin Cura volt a 4. tenor. Most ő a harmadik. Hangi adottságaikat tekintve azonban sem Carreras, sem Domingo nem jár magasabb csúcsokon, mint ő. Csak talán kevesebben ismerik, bár amellett, hogy az operairodalom legnagyobb szerepeiben remekel, zeneszerzőként és mesterkurzusokat vezető tanárként is jegyzik, s karmesterként is járja a világot. Negyvenhat évesen, három gyermek édesapjaként többet talán nem is vállalhatna, noha nemcsak fényes, érzelemdús hangjáról híres - teherbírását is sokan csodálják. Zenei pályafutása sorozatos kudarcokkal indult. Amikor nyolcévesen zongorázni kezd, tanára írásba adja: nincs tehetsége a zenéhez. Csaknem tíz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a lesújtó véleményt kiheverje, és újra zongorához üljön. Akkor már remekül gitározik, és a zeneszerzés is komolyan leköti. Énekelni csaknem harmincévesen kezd el, amikor dirigensként áll egy kórus élén. Meghallgatásokra jár, ám mindenütt elutasítás a része. Egy napon aztán úgy dönt, hogy elhagyja Argentínát, és Európába költözik. Három évig Olaszországban képzi magát, családjával egy garázsban lakva, majd 1994-ben megnyeri a Domingo-énekver- senyt, s onnantól fogva már nem állíthatja meg senki. Pályája a csü- lagos égig ível. 1995-ben Párizsba költözött, onnan Madridba, az év jelentős részét azonban a vüág legrangosabb operaházai közelében tölti. Verdi, Puccini, Mascagni darabjaiban a londoni Covent Gar- denben, a párizsi Operában, a bécsi Staatsoperben, a milánói Scalában, a tokiói New Imperial Theatre és a berlini Deutsche Oper színpadán ünnepük. A világsajtó szerint „az évszázad hangja”, „a közönséget a gyönyör állapotába repíti”, „fenomenális művész” és „a modem opera egyik legnagyobb alakja”. Hangjából végtelen derű és életöröm árad, repertoárján az operaáriák mellett a pop, a dzsessz és a néger spirituálé is helyet kapott, s mert nem csak énekeim - élni is imád, a lovaglás, a rögbi, a kung-fu és a futball ugyanolyan fontos számára, mint a zene. S ugyanígy van a fényképezéssel is. Koncertkörútjai során, érzékeny emberként, mindenütt nyitott szemmel jár. És nem a pompa, az elégedettség, az örökös fényben fürdők élete érdekli, hanem az elesettek, az utcára kerültek, a létminimum alatt sínylődök sorsa, vagy azok hétköznapjai, akik zenével, a szabad ég alatt keresik meg a kenyérrevalót, a magányosok, az elhagyottak, az idősek, a még küzdeni tudók, a mindenre kíváncsi gyerekek. Jósé Cura fekete-fehér képeivel a világ legszínesebb pontjairól tudósít. Fájó, elszomorító, felkavaró jelentések ezek, elgondolkoztatóak és figyelmeztetőek. Rossz hányba halad a vüág, sugallják, ideje lenne felocsúdni végre. Barcelona utcáján egy koldusasszony állítja meg, Müánóban egy hajlott hátú, felbatyuzott nénike, New Yorkban a guberálók nyomában jár, a Central Parkban a „kiütöttek”, Londonban és Tokióban a munkanélküüek szólítják meg. Férfiarcokon élet írta sorok. Egy lépcsőn ülő, talán a múló időt sirató, kalapos úr, a beláthatatlan utak görnyedt vándora Libanonban. Változatok égi zenére egy washingtoni tó partján, Velence nyitott ablakában a mindörökre elszállt remény, Müánóban a végtelen gyász, Athénban a soha fel nem adott hit. Azt a napot, amikor nem nevettél, elpazaroltad, áüílja Cura, akárcsak Chaplin. Tokiói lányok önfeledt kacagása, müánói gárdisták finom mosolya, egy Biwako Lake-i férfi derűs arca. Kétkezi munkások közt Dublin- ban, Jekatyerinburgban, New Yorkban, Washingtonban, Szöulban. Épületek tövében, gyárban, útépítők között, kosárfonók házában lesi el azt a pillanatot, amely önmagáért beszél. Gyerekek közé vetődik egy lepusztult hátsó udvarban, megállítja egy szőke angyal a parkban, egy tiszta tekintet az utca forgatagában, egy hor- gásztrükköket elleső poronty a tenger partján, szelíden csónakázó gyerekpár. New York, Times Square, a kalapban, csizmában, mezítelen felsőtesttel, rövidnadrágban gitározó Robert Bruck. A város élő Szabadságszobra, igazi látványossága. A meztelen cowboy - ahogy a helybé- Uek hívják. Aki esőben, szélben, hóban és napfényben mindig ugyanott pengeti a húrokat. A szuperambiciózus amatőr, aki Jósé Curát is lenyűgözte. Ha ezek a fotók hangosképek lennének, csodás zenét közvetítenének.
