Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-22 / 270. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 22. www.ujszo.com Vissza- és előrelapozások Zeman László könyvében SIMON SZABOLCS A Visszalapozások sorrendben első két tanulmánya - írja Zeman - >rA líra vonzatai mint bevezető a teoretikus tájékozódást és a verses forma mibenlétét vázolja, František Miko stílusfelfogását követőleg, kialakítva terminológiai szedetét. Az Epikai összetevő a lírában és a fordítható- ság kérdéseként átvétellel együtt megadják a továbbiakban tárgyaltaknak premisszáit.”(5.) Aligha lehetne szabatosabban meghatározni akét tanulmány helyét és funkcióját Zeman László Visszalapozások című kötetében: megadják a továbbiakban tárgyaltaknakpremisszáit. Akár ezen a szálon is elindulhatnánk a könyv bemutatását illetően, hogy megkíséreljük végül megválaszolni, mi lehet e premisszák konklúziója - ma. E konklúzió, visszalapozva a „szoros olvasással” áttanulmányozott kötetet, annak polifóniájában, többszólamúságában ragadható meg. Egyik rétege Zeman filológusi: nyelv- és irodalomtudósi alapállásában gyökerezik, egy másik pedig regionális orientációjában. Szerzőnk filológusi alapállásának meghatározó jegye František Miko esztétikai-stilisztikai kifejezőértékek kategóriarendszerének érvényesítése. Az elmélet alapvető tételei: a líra - lefordíthatatlan, pontosabban belőle csak annyi átültethető célnyelvre, amennyi benne az epika. Ugyanakkor immanens tulajdonsága, hogy igényli a más nemzeti nyelvekkel való összevetést - fordítást. „Amit a kérdéskörben felhoztunk, végül is mind triviális, és evidens tényként ismert, illetve mint a szaknyelvi szövegnek, a köznyelvinek és az epikainak a for- díthatóságát és mint a költőinek-lí- rainak a lefordíthatatlanságát tart- jukszámon.”(71.) Zeman László könyvének fesztávja a szigorúan tudományos, szűkebb értelemben vett elméleti-filológiai tanulmányoktól a könnyebb műfajt képviselő könyvismertetésig terjed. A két szélső pontot a kötet már említett nyitó fejezetei, illetve Atöredék- ről és az egészről című írások képviselik. Ennek ellenére koherens a könyv, s benne csak látszólag van- nak„lazulások”. Triviális megállapítás, hogy ennek egyik, szöveggrammatikai szinten megragadható jegye Zeman terminológiai szedete- hálója. Annak ellenére, hogy a nyelv szükségszerűen terhelt-pregnáns, a szerző nemegyszer él bravúros ráfo- gással is. Tulajdonképpen e kettősségből jegecesedik ki a sajátos esszé- isztikus stílus. A koherencia másik szerves összetevője a téma, amelynek egyik központi fogalma az értékmentés, -felmutatás, ugyanakkor irányulás- irányadás. E téma a következő bináris oppozíciók köré rendeződik: a líra és az epika mibenléte, egymásra vonatkoztatása, s mindennek folyományaként a stílus kérdései; a fordítás - fordíthatóság; oktatás - oktathatóság, s ennek kulcsfogalmaként a szövegközpontúság. E tekintetben napjainkszámára vitathatatlanul időszerű a kötet Modern költészet az oktatásban című fejezete. Noha ezen írás elsődleges célja a modern irodalom: epika és líra implementálása a tananyagba (Zeman útmutatása e tekintetben is figyelemre méltó), az írásban a „primer” irodalom, maga a műalkotás is sajátos fénytörésben csillámlik át. Az epika oktatásával kapcsolatban például Georg Britling: Testvérgyilkosság a Holtágban (Brudermord im Altwaser), a líra tekintetében pedig például Paul Celan: Halálfúga (mik- ro)elemzéseire gondolunk. Zeman szerint: „Az illusztrálás céljából elmondottak talán elégségesen szemléltetik ez esetben is, mennyire fontos a nyelv, a stílus vizsgálata (a tanulót ldszolgáltatjuk a szövegnek). A modern elbeszélésben (legalábbis bizonyos fajtájában) a nyelvi forma majdnem annyira elsődleges, mint a lírában. A közvetlen forma, a felszíni szerkezet (szöveg) és a háttériség (ontológiai jelentés), a szűkszavú- ságésakinemfejtettköztifeszültség túlvisz a szövegen, továbbgondolásra, értelmezésre kényszerít, és maradandó olvasmányélményt nyújt. S ha a tömörség jegyében mindevvel kapcsolatban máshonnan vett címkével csupán arra utalunk, hogy a költészet szimbolikus tett, felvetettük a tanuló és a mű ütköztetésének didaktikai kérdéskörét, az utolsó té- teleketis beleértve.” (134-135.) A szövegben természetesen sok pragmatikai tudással, előismerettel kiegészíthető közlés van. Ezen háttérismeretek hiánya jócskán megnehezíti az olvasó szövegbefogadását. Zeman implicit közlése tulajdonképpen szintén hagyomány; az esszéisztikus kifejezésmód hagyománya. Ez, ti. a hagyomány tehát nemcsak a „klasszikus” értékálló témákválasztásában nyilvánul meg. A 20. század második felében az irodalom- és a nyelvtudományban felbukkanó, egymást váltó, de sokban egymásra reflektáló és némely mozzanatában egymást szintetizáló strukturalista, szemiotikái, szövegtani, pragmatikai és kognitív fordulat hatására a műalkotások megközelítésének több új szempontja is felmerül. Zeman megteremti ezek szintézisét, jellemző rá, hogy felveti a különféle megközelítésmódok kínálta lehetőségeket, ugyanakkor minden elemzésének az a célja, hogy a nyelvészeti és az irodalmi felfogásokat egymásra vetítse, egy- másbajátssza. A műalkotás születését középpontba állító megközeh'tések között szerepelatényfeltárás,aszellemtör- ténet és a genetikus elemzés. A 20. század hozta magával az irodalmi műalkotást középpontba állító megközelítésmódokat, afenomenológiát és a strukturalizmust. A nyelvészet leginkább itt kapcsolódott be az irodalmi folyamat elemzésébe, különösen az akusztikus, a szókészleti és a grammatikai jelenségek, a kompozíció, majd pedig a metaforikus és a metonimikus ismétlődés vizsgálatában. Az 1950-es években induló strukturális, szövegtani, szemiotikái, az 1970-es években elterjedő pragmatikai, majd az 1990-es években kiteljesedő kognitív fordulattal a nyelv- tudomány megközelítései, nézőpontjai is tágultak, sőt, területe tovább bővült. Jogos föltenni a kérdést, hogy ezek a megközelítésmódok milyen újdonságot hoztak a műalkotások elsősorban nyelvinyelvészeti megközelítésében. Másképpen szólva: Mit adhat a nyelvtudomány az irodalomtudománynak? Érdekes lenne végiggondolni e kérdést jelen kötetünk elolvasása közben is. Kifejtése nagyobb teret igényelne. Zeman László tanulmányait elolvasva megállapíthatjuk, hogy szövegeinek egyik feltűnő jellegzetessége maga a stílus. Egyik írása sem könnyű olvasmány. Valamennyit a „tudományos esszéstílus” jellemzi. Ez a kifejezésmód azonban még a tudományos esszéstíluson belül is sajátos. Ugyanakkor elvitathatatlan jellemzője a szigorú értelemben vett tudományosság, főleg a kötet első néhány tanulmányát illetően, amelyek megkülönböztetett helyet foglalnak el az életműben. Zeman implicit, ha tetszik időnként „szikár” kifejezésmódja tulajdonképpen szintén egyfajta hagyomány, mely az epeijesi Kollégium „áthagyomá- nyozódásának” köszönhetően él tovább. Megkockáztatjuk, hogy a hagyomány az egyik kulcsszava egyáltalán ennek a kötetnek, amely szerzőnk negyedik könyve. A hagyomány nála tehát nemcsak a klasszikus témákválasztásában, az értékközvetítés határozott intenciójában, az azokhoz való ragaszkodásban nyilvánul meg, hanem a nyelvi stílusban is. Helyenként nem tudni, nyelvészet avagy irodalom- tudomány amiről olvasunk - ebben követi a prágaiakat. A kötetbe beiktatott szövegek általános vonása a tudományos stílusra jellemző nagyfokú nominalizált- ság, a szövegbe dinamizmust „behozó” igés, igei származékú elemek rovására. A tudományos stílus mint alapvető-elsődleges funkcionális stílus mibenlétéről, „kitevőinek- indikátorainak” jellemzőiről egyébként épp ő írt átfogó tanulmányt, funkcionális stilisztikai elméleti keretben, máig érvényes tételekkel. Noha Zeman csak ezzel is „bizonyította” a tudományos stílusbeli jártasságát, habitusához az esszéisztikus megközelítésmód áll közelebb. Az esszéisztikus stílus természetes velejárójaként szintén szembeötlő az ún. hapax legomenonok előfordulása (kijegecesedik, összlet stb.), melyek mintegy terminologi- zálódtakakontextusban. Zeman munkássága, irodalmi, nyelvészeti, kulturális elméleti beállítódása az általa sokat idézett néhai Rákos Péterével mutat közeli rokonságot. Mindez még elsősorban épp az említett esszéisztikusság kapcsán ötlik fel bennünk (vö. például Rákos Péter: Nemzetijelleg: amiénkésa másoké; Prágai őrjárat című műveit). A Rákos Péterrel való szellemi, beállítódásbeli rokonságot egyébként Zeman közvetlenül és közvetve is vállalja rá való tudományos (és személyes) hivatkozásaival. „Társadalmi, történeti, regionális és személyes metsződéseink Rákos Péterrel beszélgetéseink állandó elemei voltak, vagyis léteztek bizonyos rokoníthatóságok.” Arra, hogy ez fordítva is elmondható, bizonyságul szolgál Rákosnak Zemanról írt következőjellemzése „(...) môj osobný typ je neúnavný a dôsledne zapálený vyznávač textu Ladislav Zeman”; (személyes tippem a fáradhatatlan és következetes Zeman László, akineka szöveg a hitvallása); lásdKriükaaKontext, 2001,1., 84. Zeman imént bemutatott könyvének egyik tanulmányát, a Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra címűt a következőképpen indítja: „Vannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt.” (208.) Az ő Visszalapozások című könyve is ezekközé tartozik. Zeman László visszalapozások ľ*| NAP KIADÓ Zeman László: Visszalapozások. Válogatott tanulmányok és ismertetések, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2008, 264 oldal FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Nyár, pásztorok, fenyő, gyopár (és kolibri?!) KENÉZ BORBÁLA Jószerével még föl sem is ütöttem a lap legújabb számát, már tudtam, hogy Vida Gergellyel fogom kezdeni, az ő hozzászólásával a Hagyománytörténés-vitához. Az persze benne volt a pakliban, hogy a tartalomjegyzék előtti fő- szerkesztői útvonaljavaslat lesz az első, de hát ez érthető, hiszen még a kezdetnek is van hagyománya. Olyan ez (gondolom, mert most egy távoli hasonlat következik), mint az előétel elmaradhatatlan- sága, szóval, szokás kérdése (most jutott eszembe a kézenfekvőbb hasonlat), akár az evés előtti kézmosás, például, meghitt környezetben (a szappanon kívül az ismert tükör ismerős arccal). Nemsokára azonban hiábavalónak bizonyult a messze kalandra vágyó minden igyekezet: a hatvanadik oldal táján csak megakad a szem azon, hogy bűnügyi madártan (kiemelés az eredetiben). Be- nyovszky Krisztián köröz itt a de- tektívregény fészke fölött, igen nehéz a szövegtől elszakadni, hasztalan a visszatérésre vonatkozó összes garancia, mert a tárgyaltakkal azonosan e szöveg is rövid és akciódús mondatokat alkalmaz: „Nő a hullák száma, kopik a rendőrség imidzse...” Ezt persze azonnal el is képzelem, sőt, nem képzelem, látom, amint koszlott fakabátokat sodor a szél. Alig nyugtázom a kitérőt, látó- távolságban a céltól, a további, maradék vitorlázás elől teljességgel kifogja a szelet az európai kolibrimadár kétszeri felbukkanásáról szóló, magát esszének tartó, filmértelmezésként induló oknyomozó riport. Az esetleírás során a későbbiekben „tárgyinak és „cucc”-nak egyaránt nevezett tünemény első felbukkanásának körülményeiről ezt olvasom: „2008 júniusában a koradélutáni órákban Érsekújvárott Juhász R. József multimediális művész és Hegedűs Orsolya tanárnő társaságában ebédeltem a fent nevezett város Három garas (kiemelés az eredetiben) nevű kitűnő éttermében, melynek van egy 3-4 asztalból álló pici, szabadtéri része a bejárat előtt.” A szövegben megnevezett művészt és tanárnőt személyesen is ismerem, ezért hitelesítő szerepüket nemcsak általában, hanem ez eset konkrét szemtanúiként is elfogadom. Nemkülönben a harmadik személyét, aki bár tárgyi bizonyíték (konkrét kolibri vagy róla készült fénykép, vagy akár egy árva szál tollpihéje) híján, igen szemléletesen írja le, mit is láttak válójában. Vagy miket is, merthogy állítólag több volt belőlük. Számszerűen: három. Az első alkalommal (a szlovákiai Érsekújvárott) maga az elbeszélő pillantott meg két kolibrit - egy sötétbarnát és egy szürkés tollazatút -, meglepetésszerűen, mert, így a leírás: „mással lévén elfoglalva”. A harmadik kolibrit a második alkalommal (a görögországi Lefkada szigetén) Hegedűs Orsolya pillantotta meg. A leírás itt nemcsak azt tartja fontosnak megemlíteni, hogy a szemtanúk mással voltak elfoglalva (egyikük „rejtvényeket fejtett”, a másik meg „ejtőzött”, azaz szándékosan semmivel sem foglalta el magát), mindehhez egy kényszerű szituációt rendel, mely szerint a szemtanúknak esélyük sem volt arra, hogy a látványt bármilyen módon (mobiltelefonnal, fényképezőgéppel) rögzítsék. Lefkada szigetéről ugyanakkor megtudjuk, hogy annak idején Odüsszeusz királyságához tartozott. (A folyóirat itt finoman visszautal a főszerkesztői előszóra, mely az utazás témája felé tereli az olvasót, nemkülönben a csatolt fényképre, melyen H. Nagy Péter feje látható Odüsszeusz feje alatt.) Anélkül, hogy a kérdéses kolibriesetek értelmezésében bárkit is befolyásolni szeretnék, azért megjegyzem, a lehetséges olvasatok közül („Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!” - idézi Babitsot H. Nagy is; kiemelés az eredetiben) a szöveg kettőt tálcán kínál. Története szerint tudományos fölfedezésről számol be: az európai kolibrimadár létezését tudatja. Nos, az európai kolibrimadárról én eddig (A szőrös hal, a csupasz fenevad és az európai kolibri; Szőrös Kő, 2008/4., 65-67.) nem hallottam. Ami természetesen nem jelent semmit. A Váratlan európai kolibri (Eurotrochilus inexpectacus) létezéséről sem tudtam; ehhez is lásd az idézett forrást. És lásd a homéroszi eposzban megszólaló Pállasz Athénét is: „hiszem is, hogy igaz lesz, / bár jós nem vagyok és madarakhoz nem sokat értek.” (Odüsszeia, 1/191-192., Devecseri Gábor fordítása) Cselekménye szerint a szöveg ugyanakkor a meséhez áll a legközelebb, hiszen annak minden kedves kelléktárát mozgósítja. Ezeket most nem sorolom, mindössze A három garas című szlovák népmesére utalnék, mely nyomtatásban magyarul már ötszáz éve olvasható (elsőként az Érsekújvári kódex közölte). De valóban azt ajánlom mindenkinek: előbb olvassa el a Szőrös Kő legújabb számában ezt a szöveget, s csak utána foglaljon állást. Vida Gergely kiváló dolgozata [Az irodalomtörténet imitációja) a folyóirat végén minden előzetes szándék dacára a végére maradt. De ez olyan szöveg, melyről a sokfele bolygó olvasó tudja, hogy úgyis ott, abban köt ki. Persze ha valaki mégis innen kezdené a Szőrös Kő olvasását, annak is nagy utazásban lesz része.
