Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-03 / 229. szám, péntek
8 Vélemény •ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 3. www.ujszo.com SZEMPONT Lehet-e szalonképes a nemzeti radikalizmus? Október 23-án lesz öt éve, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom párttá szerveződve jelent meg a magyar politikai spektrum jobbszélén. A Jobboldali Ifjúsági Közösség vezetői még a ídlencvenes évek második felében, az ELTE Bölcsészkarának Hallgatói Önkormányzatában készültek fel a nagypolitikai szerepre. Meglovagolva az ezredforduló „konzervatív forradalmát”, a Jobbik számára esély kínálkozott arra, hogy a Fidesz- nemzedékhez hasonlóan egy újabb generáció találja meg a helyét a nagypolitikában. A 2002-es választásokon kiesett a parlamentből a Csurka István nevével fémjelzett Magyar Igazság és Élet Pártja. A MI- EP látványos gyengülése miatt már 2003 őszén adottak voltak a feltételek egy alternatív formáció létrehozására a radikális jobboldalon. A MIÉP által hagyott űrbe kívánt betömi a Kovács Dávid elnökletével párttá szerveződő Jobbik. Az új párt az alakuláskor maga mögött tudhatta a radikális jobboldali értelmiség egy részét, de a politikai szimpátia megszerzéséért és megtartásáért meg kellett küzdenie a teljes jobboldali térfél lefedésére törekvő, szövetséggé formálódó Fidesszel. A 2002-es választást követő évek a radikális jobboldal reneszánszát hozták. Az Orbán Viktor által a vesztes választást követő Dísz téri nagygyűlésen életre hívott polgári körök széles tömegek politikai aktivitását tartották ébren, látványos példány- szám-növekedést ért el Bencsik András főszerkesztővel a Demokrata című hetilap, felfutott és nagy nyereséget ért el a radikális jobboldal eszméit visszatükröző könyvkiadás, egyes sajtómunkások pedig már-már a politika tevőleges alakítóinak hihették magukat. 2003 őszére, ez egybeesik a Medgyessy-kor- mány népszerűségének látványos és visszafordíthatatlan zuhanásával, a polgári körökben tevékenykedő tömegek a radikális jobboldali sajtó által szítva egyre türelmedenebbek lettek. A Fidesz számára egyre vállalha- tadanabbnak bizonyultak a „forradalmad’ áhító csodavárók. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a Jobbik a Fidesztól el- fordulókra támaszkodva gyorsan megkapaszkodhatott volna. Abban, hogy nem így történt, döntő szerepe van a Jobbik vezetői rossz stratégiai döntéseinek. Először is a Fidesszel szemben pozícionálták magukat, kivívva ezzel a jobboldali sajtó fősodrának ellenszenvét. Legnagyobb politikai hibájukat azonban a 2004-es EP-választások bojkottálásával követték el. A Jobbik ennek köszönhetően nem tudott elmozdulni az 1-2 százalékos népszerűségről, a2006-os választások közeledtével, a parlamenti küszöb átlépésének reményében, a Jobbik szövetséget kötött Csurka István pártjával. A Harmadik Út azonban jócskán az ötszázalékos küszöb alatt teljesített. A választási kudarc után a Jobbik és a MIÉP útjai újra szétváltak. A Kovács Dávid helyébe lépő Vona Gábor a Fidesztól jobbra, de nem a Fidesszel szemben határozta meg a Jobbik helyét. A 2006. őszi önkormányzati választásokon a Jobbik számos helyen együttműködött a Fidesszel, támogatta a névleg független, de a legnagyobb ellenzéki párt bizalmát élvező Tarlós István főpolgármester-jelöltet is. Az őszödi beszéd kiszivárgása után zavargásokba torkolló politikai válság, majd a miniszterelnök hivatalban maradása újra a végletekig fokozta a radikális jobboldali választók türelmetlenségét. Az önjelölt „forradalmárok” kezdetben a jobboldal széles tömegeinek rokon- szenvét élvezték, később egyre jobban elszigetelődtek. A Vona Gábor vezette Jobbik mára megkülönbözteti az arcélét a Buda- házyt és Toroczkait követő szélsőségesek utcai erőszakba torkollómeneteitől. A 2006. őszi brutális olasz- liszkai lincselés után, miközben 2007 tavaszán számos jel mutatott a rendőrség általános elbizonytalanodására és morális szétzüllésére, a Jobbik politikai hátországával létrejött a nagy vihart kiváltó Magyar Gárda. A Gárda a Jobbik eddigi legnagyobb politikai sikertörténete. Ezt tárgyilagosan el kell ismerni akkor is, ha demokrataként vi- szolygok minden politikai párthoz kötődő paramüitáris szervezettől. A Gárda nem jött volna létre, ha az állami rendészeti szervek szavatolnák az állampolgárok jogbiztonságát. A Jobbik a legdinamikusabban fejlődő parlamenten kívüli párt Magyarországon. Reális esélye van arra, hogy a következő választásokon bekerüljön az Ország- gyűlésbe. A párt parlamenti politizálása adja meg a választ arra a kérdésre, lehet-e szalonképes a nemzeti radikalizmus. Kolek Zsolt A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. (SITA/AP-felvétel) SZEMSZÖG Kinek kell a Selye János Az egyetem megalapítását a felvidéki magyaraság többsége pozitívan fogadta. Egyrészt, mert már egy régen óhajtott vágy teljesült, másrészt korunkban egy tudományos intézmény elengedhetetlen kultú- ránkápolása szempontjából. Az eufória azonban hamar elmúlt. Az államhatalom - főleg a 2006-os változások után - már nem támogatta annyira az intézményt, mint amennyire kellett volna. A magyarságon belül is megindult egy vita arról, jó irányba haladnak-e a dolgok. Szlovákiában a 90-es évek közepe után gomba módra kezdtek szaporodni az egyetemek, és bővülni azok kihelyezett tagozatai. Érsekújvárott egyszerre három különböző egyetemnek lett lerakata. A Selye János Egyetem ennek a folyamatnak a végén alakult meg, amikor már igen széles volt a kínálat az országon belül is. Ezen kívül külföldre szintén sokan járnak egyetemre. Szlovákiában a felsőoktatási intézményeket alapvetően fejkvóta alapján finanszírozzák. Minél több a diák, annál több a pénz. Ez azonban egyre inkább bírálat tárgyát képezi. Újabban áttértek arra, hogy a tudományos tevékenység alapján finanszírozzák az egyetemet, amelynek egyik értékmérője a publikációs tevékenység. Mind ez ideig az SJE leginkább az első finanszírozási mód alapján jutott forrásokhoz. A másodikra azért is nehéz áttérni, mivel az oktatók óraterhelése nagy, így kutatásra igen kevés idejük marad. Ezt az egyetemen is látják. Egyik vezetője ki is mondta, hogy a Felvidéken nincs annyi fiatal ember, amennyi gazdaságosan eltartana egy egyetemet, vagy ahogy ő fogalmazott: nincs meg a kritikus tömeg. Az SJE extenzív fejlődése oda vezetett, hogy a színvonal meglehetősen alacsonylett. Ez látják felülről is, mert a hivatalos egyetemi státus is veszélybe került. Az egyetem a magyar egyet nem értés egyik jelképe is lett, ami egyebek közt a rektorválasztások során mutatkozott meg. Az iskolát a pénzügyi machinációk köde is belengi, Egyetem? tovább rontva hírnevét. A káderpolitika szintén hagy maga után kívánnivalót. Hogy ki kit tart érdemesnek az oktatói státus elnyerésére, nem mindig publikus. Bár a deklarált cél a szlovákiai magyarság iskolai végzettségének növelése, ez az oktatói gárdára nem vonatkozik. A szülőföldön megszerzett diploma és tudományos fokozat inkább hátrány, mint előny oktatói állás betöltésekor. Az SJE, akárcsak a többi magyar intézmény, a saját klientúra kiépítésének a terepe lett. További kérdéseket vet fel az egyetem végzőseinek elhelyezkedése. Ez a kérdés egyelőre még nemje- lentkezett, mivel még csak két évfolyam hagyta el az alma matert. Ma talán a legaktuálisabb gond a magyarságfogyása és az iskolarendszer szűkülése. Nagy kérdés, mit tud kezdeni mintegy száz végzős magyar szakos tanár, amikor Pozsony és Nyitra néhány tucat abszolvense is alig talál munkát, nem is beszélve a Magyarországon végzettekről. De a közgazdászokat sem várja már tárt karokkal a munkaerőpiac. Legkeresettebbek az informatikusok. Egyelőre az SJE továbbra is a létéért küzd, így komolyabb reformokra nem lehet számítani. A közeljövőben folytatódik az évfolyamok felfutása. A jelentkezők alacsony számán úgy próbál segíteni, hogy az idősebb korosztályból is toboroz a levelező tagozatra. Ez természetesen nem segíti a színvonaljavulását. Ki nyert tehát az Egyetem létrejöttével? A diákok biztosan. Könnyen jutnak diplomához. Hozzájuk lehet számítani még családtagjaik széles körét, akiknek ez érthetően örömet szerez. Hogy ez mennyit jelent a munkaerőpiacon, később fogják megtapasztalni. Nyertek sokan azok közül, akik oktatók lettek. Egy fiatal egytemen könnyebb a felfelé jutás. Több friss diplomásnaklett állása, és persze pár vezetői poszt is létesült. Eredményesnek érezheti magát a politika is, az MKP-nak sikerült megvalósítania egyik célját. Hogy a felsorolt sikerek mögött van-e valós tartalom, illetve, hogy mennyire tartósak, csak az idő dönti el. Horbulák Zsolt Lehet, hogy a tárcavezető most boldog, hogy eleget tett egy talán nem is létező törvénynek A kiadvány szép, de tankönyvnek alkalmatlan JAKAB ISTVÁN A 4. osztály honismereti könyvét (1. rész) már jóval megérkezése előtt megelőzte a rossz híre. Az Orbis Pictus Istropolitana kiadó által megjelentetett tankönyv magyar fordításában ugyanis nemcsak a helységnevek (településnevek), hanem még más földrajzi fogalmak neve (szlovákiai hegy-, völgy-, víz-, sót vízerőműnevek) is szlovák nyelven szerepelnek. A lapokból arról is értesülhettünk, hogy az üle- tékes miniszter (Ján Mikoíaj) állítólag azt írta a kiadónak, hogy e nevek szlovák változatai mellett első előfordulásukkor ott állhat a magyar megnevezés is. Szerinte az ó levele csak ajánlás volt, nem rendelet, így nem történt baj, ha a kiadó nem vette ezt figyelembe, mert így is betartotta a törvényeket. Régebbi levelében a miniszter azt írta a kiadónak, hogy a helyneveket csak szlovákul (államnyelven) kell írniuk, ellenkező esetben megszegnék a nyelvtörvényt. A kiadó vezetői azzal védekeznek, hogy minisztériumi utasításra írták csupán szlovák nyelven a földrajzi neveket. Amikor a zárójeles magyar névváltozatot engedélyezte a miniszter, a könyv már nyomás alatt volt. Vagyis folyik a felelősség egymásra hárítása, a nyelvtörvényre hivatkozás, de azt senki nem tudja, hogy a nyelvtörvény melyik cikkelye úja elő, hogy a kisebbségi (magyar tannyelvű) iskolák tankönyveiben csak államnyelven fordulhatnak elő a földrajzi nevek. Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes a ídadónak azt írta, hogy államnyelven írják, majd minden esetben zárójelben tüntessék fel magyarul is a földrajzineveket. Megjelent az egyébként szép kivitelezésű honismereti könyv (1. rész), de a szövegébe csak szlovák nyelven szerkesztették bele a földrajzi neveket. Sem egyszer, sem többször nem fordulnak elő a szövegben a földrajzi nevekzárójelben magyar nyelven. A könyv végén van ugyan egy szlovák-magyar nyelvű névjegyzék, de abban a szlovákul előforduló földrajzi neveknek csak egy része található meg, még a szövegbelieknek is. Arról nem is szólva, hogy a könyv bizonyos oldalain térképek is vannak, s azokon nagyon sok olyan szlovák hegy-, víz-, völgy-, síkságnév van, amelyet bizony szükséges lett volna magyar változatban is feltüntetni, de erre senki sem gondolt. Lehet, hogy a tárcavezető most boldog, hogy eleget tett egy talán nem is létező törvénynek, de pártja elvárásainak mindenképpen, a magyar pedagógusok azonban aligha lesznek hozzá hasonlóan elégedettek, ha tanulóik ilyen „magyar nyelvű” mondatok megértésével küszködnek majd, mint többek között ez a víztározókkal kapcsolatos megállapítás: „Legnagyobb az Oravská priehrada, a Liptovská Mara, a Zemplínska šírava, valamint a Vodné dielo Gabčíkovo a Dunaj folyón.” (Folyók, tavak, víztározók - 14. old.) Nem kívánom sem Mikolaj miniszter úrnak, sem a többi „demokratikusan gondolkodó” felelős tényezőnek, hogy gyermekeiket - anyanyelvűk oktatásában való részvétele közben - ilyen és hasonló mondatok értelmezésével sokkolják bármikor is az iskolában. Mi gondja-baja származhatna abból Szlovákiának, amely demokratikus államnak minősíti magát, ha a magyar nemzetiségű tanulók ezt a mondatot - meg a többi hasonlót is - teljes egészében anyanyelvükön megfogalmazva olvashatnák a magyar tannyelvű iskolai tankönyvekben? Akár tetszik valakinek ez a megállapításom, akár nem, de a könyv nyelvhasználatának megtervezése olyan szándékról tanúskodik, hogy az illetékes politikusoknak egyetlen fontos céljuk van: a szlovák nyelvűség elsőbbségének biztosítása még akkor is, ha a tanuló közben lelki nyomorékká válik a lehetetlen szöveg- szerkesztés miatt. Ideje volna, hogy végre már az embert is lássák a politikai érdekek és szempontok mellett, sőt helyett. A szerző a magyar nyelvtudomány egyetemi docense
