Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-18 / 242. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 18. www.ujszo.com Nem ártana újra rangra emelni a Bihari-ünnepségeket, létrehozni egy fiatalokból álló cigányzenekart... Sírunk, vagy bazsaválunk? Ha a tizen- és huszonévesek sosem hallottak ilyet, miért is vonzódnának hozzá? (Somogyi Tibor felvétele) Juhász Dósa János cikke a Czinka Panna Prímásversenyről („Hogy el ne törjön a hegedű” - Új Szó, Szalon, 2008. szeptember 20.) arról tanúskodik, hogy a szerző alaposan felmérte és ismeri a cigányzenéhez kötődő helyzetet. Ennek ellenére néhány észrevétellel mégis szeretném kiegészíteni írását. BODZÁSl G. KÁLMÁN Valóban szomorú, hogy a rádióban és a televízióban újabban nem kap helyet a magyar nóta és a cigányzene. Sajnos mindez annak a függvénye, hogy egy ideje részesei vagyunk a magyar kulturális örökségünk céltudatos és következetes felszámolásának. Szerencsésre Magyarországon és Szlovákiában is akadnak emberek, akik próbálnak gátat vetni ennek a folyamatnak, sajnos minimális sikerrel. Csupán a Duna Televízióban láthatunk és hallhatunk néha fiatal cigányzenészeket (nem romákat!), akik a legmagasabb szinten képvi- selika műfajt. Valóban jó kezdeményezés a Czinka Panna Prímásverseny évenkénti megrendezése, hiszen ez is a cigányzene életben maradása végett történik. A nemes szándék ellenére azonban mégis át kellene gondolni egyet s mást! Ha nem tévedek, a verseny egyik célkitűzése a szlovákiai fiatal tehetségek felfedezése. Egy kicsit elszomorító, hogy csupán öt (5!) résztvevője volt a versenynek, holott azoknak a száma, akik néhány éve elvégezték a Rajkó iskolát, vagy jelenleg is ott tanulnak, esedeg magyarországi szakiskolák, szlovákiai zeneiskolák vagy konzervatóriumok diákjai, szóval az ő számuk elérheti a 25-30-at is. Hogy erről valós képet kapjunk, fel kellene térképezni a terepet Abarától Pozsonyig. Mérlegelni kellene azt is, milyen jövője van a cigányzenének. A jelenlegi helyzet ugyan kilátástalannak tűnik, a valóság azonban az, hogy a jó cigányzene iránt igenis van kereslet külföldön is, de csak olyan zenészek számára, akik nem jó, hanem kiváló muzsikusok, sokoldalúak, és jobban játszanak egy-egy rockegyüttesnél. A közelmúltban egy lesújtó riportot mutatottbeaDunaT elevízió öt gömöri településről. Az a néhány idős zenész, aki megszólalt és muzsikált is (körülvéve ácsorgó, unalmas képet vágó fiatalokkal), siratta a régi szép időket. Látván az elszomorító képet, arra gondoltam, hogy kinek a feladata volna megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal a cigányzenét? Mert ha a tízen- és huszonévesek sosem hallottak üyet, miért is vonzódnának hozzá? Ahhoz, hogy pl. a gömöriek (meg a többi muzsikuscigány) lépni tudjanak, nagy összefogás, átgondolt stratégia és valóban hozzáértő szakemberek segítsége kellene. A kezdeményezésnek sajnos nyoma sincs. Nem ártana talán újra rangra emelni a Bihari-ünnepségeket, létrehozni egy fiatalokból álló cigányzenekart, majd egy magas művészi szint elérése után biztosítani számukra hazai és külföldi szerepléseket. A fiatalok itt vannak, nem tudnak mit kezdeni szabad idejükkel. Úgy néz ki azonban, hogy hiányzik a megfelelő kezdeményezés és a szakemberi irányítás. A helyzethez nem biztos, hogy sok pénz kellene, inkább csak az akarat és kitartás. Először bizonyítani kellene a zenekar életképességét, utána lehetne gondolkodni az anyagiakon. Ez pedig a cigányok és „parasztok” feladata, akiknek szívügyük a cigányzene további életben maradása. És mindezt próbáljuk megoldani önerőből, mert gondoljunk a focira: labda van, csak meg kell tanítani a fiúkat rúgni! Egy másik észrevételem: miért pont a Monti „csárdás” a Czinka Panna Prímásverseny kötelező száma? Vegyük szépen tudomásul, hogy a magyar verbunkos- és cigányzene történelmében milyen szerepet játszottak a mi, felvidéki hegedűseink: a nagyabonyi születésű legendás „naturalista” prímáshegedűs és zseniális cigány zeneszerző, Bihari János vagy a puszta- födémesi jurátus, nemes Lavotta János, a tanult hegedűs és zeneszerző. A két hegedűs zeneszerzőnek vannak olyan verbunkosai, palotásai és egyéb hegedűszólódarabjai, melyek pótolhatnák Vittorio Monti „csárdását”, amely annyira közismert, hogy már régen nem szorul további népszerűsítésre egy sajógömöri prímásversenyen. (Persze az sem volna szerencsés dolog, ha valaki a fejéhez kapna, és a Monti-darabot lecserélné a „Pa- csirtá”-ra, Grigoras Dinicu kompozíciójának rosszul értelmezett töredékére.) Végezetül: valóban olyan tehetetlenek vagyunk, hogy az itteni magyarok nem tudnak összeverbuválni egy megfelelő színvonalú cigányzenekart, amelyik meg tudná oldani a versenyzők kíséretét? Nem ártana felmérni, hogy Pozsonytól Abaráig hány cigányzene- kar létezik, ahol nem csupán idősek muzsikálnak. Pedig biztosan vannak, csak meg kell őket keresni! És a zsűri? Ők is „neves magyarországi szakemberek” voltak. Valóban ennyire szegények vagyunk? Akkor megérdemeljük sorsunkat, mert aki azt hiszi, hogy a szomszéd kertjében zöldebb a fű, mint nálam, az szánalmas alak. Befejezésül: az 50-80 éves cigányzenészekhez fordulok: miért nem adtatok vonót a gyerekeitek, unokáitok kezébe? Ha nem is a megélhetés gondolata vezérelt volna benneteket, a zene iránti szeretet erre kötelez mindannyiotokat. Ha tanulni akarnának a fiatalok, ez napjainkban nem okozna gondot, mert a lehetőség adva van, csak élni kellene vele. De úgy látszik, könnyebb a sírás, mint a bazsaválás! HANGJEGY Friderikusz Sándornak PUHA JÓZSEF Először is - annak rendje-módja szerint - megkérdeztem magamtól, hogy jövök ahhoz, hogy bíráljam önt, a nagy Sándort. De muszáj papírra vetnem az észrevételeimet, mert egy-két dologban szemmel láthatóan nincs képben. Olyan területre tévedt, vagy inkább olyan szerepkörbe csábították, ahol/amelyben nem jártas, talán affinitása sincs hozzá, és ilyenkor rossz az a megoldás, ha az ember félvállról veszi a feladatot, pökhendien, lekezelően viselkedik. Még akkor is, ha ez „csak egy szerep”, a Megasztár ugyanis nem hagyományos vetélkedő, esetleg valóságshow, ahová benevez az emberfia, oszt’ vagy nyer valamit, vagy nem. Ez ifjú tehetségeket indít el a pályán, akik azután évekig szórakoztathatnak bennünket, akik gyermekeink példaképei, rajongásuk tárgyai lesznek - eredetileg legalábbis ezt szolgálja. Az már egy más dolog, hogy a célját csupán kis részben, ideig-óráig teljesíti. A Megasztárba nézőként a döntőknél kapcsolódom be, a műsor válogatója, kabarérésze nem érdekel, az önjelölt sztárbohócok produkciói láttán - amelyeket, gondolom, jobb kedvre derülé- sünk céljából vetítenek - én nem tudnám magam átadni az önfeledt szórakozásnak. Pár percre azért a negyedik sorozat első adásaiba is belepillantottam, s fogadni mertem volna, hogy a háromtagú zsűri a döntőkre kiegészül. Tudom, hogyan jár a televíziós szakik agya, magyarán: hogyan kell a portékát - ez esetben a zenei tehetségkutató műsort - úgy kínálni, hogy annak jó nagy visszhangja legyen. A zsűri nem volt teljes. Eszenyi Enikő, Fenyő Miklós és Mester Tamás túl jószívűnek; „olyan semmilyennek” bizonyult, hiányzott az a valaki, aki el is adja a terméket, akinek a viselkedése a szenzációéhes bulvárt is beindítja. Gratulálok, Sándor, ön lett a kiválasztott! Ha valaki, ön a tudója annak, hogy a médiában manapság a díszítés a legfontosabb, e nélkül a legérdekesebb műsor sem érdekes. Éppen abból eredően, hogy a szakma a kisujjában van, lepődtem meg a beköpésein, különösen Ambrus Ritának szegezett kérdése verte ki nálam a biztosítékot. Hiszen tudja jól, hogy a tehetség önmagában édeskevés! Nekem az nem magyarázat a viselkedésére, hogy ön lett az új Megasztár díszpontja. De kezdjük az elején. Csodálkoztam, amikor megláttam Ambrus Ritát a mezőnyben. A kérdést, hogy mit keres ott, nem tettem fel, mert a választ ismerem. Az énekesnő gazdag zenei múlttal rendelkezik: vokálozott a Bergendy Szalonzenekarban, háttérénekesként közreműködött több népszerű albumon, énekelt külföldi mesefilmek betétdalainak magyar változataiban, tévéműsorok főcímdalaiban is hallhattuk, 1996- ban a Ki Mit Tud?-on és 2005-ben az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi döntőjében is elindult, háttéremberként, szerzőként is ismert, s mindezek felett készített két nagylemezt (!) Stefano Fava- róval, a motorversenyző Talmácsi Gábor menedzserével, amelyeken a páros javarészt olasz slágereket ad elő magyarul és olaszul - az első szépen fogyott. Rita tehát profi. A valóság azonban korántsem ilyen szép. A leírtak ellenére továbbra sem tud érvényesülni, ebből tisztességesen megélni, így bizonyára az egyetlen kiugrási lehetőséget a Megasztárban látta. Erre önök, tisztelt Sándor, kiejtették! Ahhoz nem fér kétség, hogy a tizenötös mezőny legképzettebb hangú előadójáról van szó. Sándor, ön nyilván nem ismeri Rita előéletét, mert akkor nem kérdezte volna meg tőle (bár ez költői kérdés volt), hol járt eddig. A bicska a zsebemben a bulvárnak táptalajt szolgáló mondata hallatán nyűt ki, amikor pökhendien megjegyezte, hogy aki huszonkilenc éves koráig nem futott be, tovább ne is próbálkozzon. Látszott, az érintett köpni, nyelni nem tudott, legszívesebben odamondta volna, hogy „nekem már két lemezem is megjelent, te bunkó”, de azt mégsem mondhatta, hiszen a Megasztár nem a profik versenye, a részvétel egyik feltétele, hogy akinek albuma van forgalomban, nem indulhat el benne. Ha a nevezés során rájöttek is a „turpisságra”, Rita valószínűleg azzal védekezett, hogy azokat nem szólóban készítette. Meggyőződésem azonban, hogy nem jöttek rá, és az bizony nagy baj, ha Ambrus Rita neve egy ilyen verseny szerkesztőinek semmit sem mond. Ha valóban így történt, ez az évek óta vallott nézetemet erősíti (ha nem is közvetve), mely szerint az ilyen műsorok nem igazán a zeneipar, a kiadók keze alá dolgoznak - leginkább függetlenek attól. Tudja, Sándor - hogyne tudná -, a szórakoztatóiparban baromi nehéz elérni, hogy az első ajtó kinyíljon, amely után kinyílik az összes többi! Valamit „le kell tenni az asztalra”, hogy a férfimagazinok azzal keressék az emberlányát, nosza, vetkőzzön, amitől a lemez végre eladhatóbb termékké válik. A tisztesség a könnyűzenében is egyre kevésbé járható út. Egyébként meg vissza is lehetett volna passzolni a labdát: mesélje már el, Sándor, ön hol tartott huszonkilenc évesen! Az ilyen versenyek döntősei tehetséges emberek, őket nem kéne zsinórón rángatni, a valóság- show-k szereplőinek szintjére degradálni! Higgye el, Sándor, meglesz nekik a saját bajuk, talán még bánni is fogják, hogy belevágtak! Ha csak valami csoda nem történik, az idei indulók közül két év múlva a könnyűzenei piacon már a legnépszerűbbek sem lesznek eladhatók, tehát az egzisztenciájukat nem oldja meg a műsor, viszont minden szempontból kiszolgáltatottá teszi őket a médiának. Bunkóság a verseny előtt - s mint kiderült, közvetlenül adás előtt - papírt aláíratni velük, hogy ön kedvére beléjük törölhesse a lábát, és még ennél is nagyobb bunkóság azzal érvelni, hogy mindegyikük aláírta! Volt más választásuk? Ha valamelyikük nem írja alá - ami elképzelhetetlen, mert nekik mindent alá kell írniuk -, akkor őt nem támadja? A zenei vetélkedők világszerte - a kis piacokon főleg - futószalagon termelik a munkanélküli sztárokat. Ráadásul nehéz azt megemészteni, amikor a csodás hangú elárusító hirtelen a reflektorfényben találja magát, sztárrá emelik, majd, miután elindul a verseny következő szériája, a szemétdombra lökik. Az új évezredben alaposan megváltozott a zenei élet, átalakultak a zenefogyasztási szokásaink. Néhány kivételtől eltekintve világviszonylatban sincsenek olyan előadók, akik huzamosabb ideig az élvonalban maradnak. Két sikeres album után még a felkapott, égbe emelt sztárokra is ráun a közönség. Ha Kovács Kati vagy Zalatnay Sarolta most próbálkozna, ugyanarra a sorsra jutna, mint az első Megasztár győztese, Tóth Vera, akinek harmadik nagylemeze már a kutyának sem kell. Rúzsa Magdit leszámítva nincs olyan megasztá- ros, akivel a mostani, karácsony előtti magyar lemezpiac számolna, aki nagyobb mennyiséget értékesíthetne az új albumából, jobban belegondolva az év további részében nem is igazán lesz mega- sztáros lemezújdonság. Ennek az utóbbinak egyértelműen az egy év kihagyás az oka, ha tavaly lett volna a negyedik sorozat, akkor egyik-másik résztvevő most még az eladási listákon tanyázna. Idén igen, de jövőre már nem, bennük, az újonnan feltűnt sztárokban ennyi van. Örülhetünk, ha a mostani szereplők közül, a tízes mezőnyből majd hárman-négyen eladhatók lesznek egy (!) album erejéig. Azt még nem is érintettük, hogy a lemezforgalom folyamatosan csökken az illegális CD-máso- lás és az internetes zeneletöltés miatt. Ezek ismeretében nem tudom komolyan venni a Megasztárt, és elítélem önt, Sándor, amiért vérig sértett tisztességes embereket, akik csupán arra vágynak - Rita például évek óta -, hogy elismerjék a tehetségüket, tudásukat, szélesebb körben is felfigyeljenek rájuk, esetleg bekerülhessenek a zenei élvonalba. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
