Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-15 / 239. szám, szerda
Szülőföldünk 33 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 15. Egy dicsőségesnek ígérkező nap története - a helybeliek drágán megfizettek azért, hogy házukon egy napig magyar zászló loboghatott A falu, amelyet 1938-ban egyetlen napra visszacsatoltak Magyarországhoz Szalánc. Bár tudvalevő, hogy a történelem bölcselet, mely példákkal tanít, olykor egészen különleges leckéket is fel tud adni. A Szaláncon hetven évvel ezelőtt lejátszódott események főszereplői kisemberek, akik elhatározták: szembeszállnak a nagyhatalmak döntésével, és saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. LŐR1NCZ ADRIÁN Nevezett községet ma Slanec néven tüntetik fel a térképek. Ott található a Nyugati-Kárpátok keleti csücskében húzódó Szalánci- hegység tövében, Kassától alig huszonöt kilométerre. A község fölé emelkedő dombon ma is büszkén emelkednek az ég felé a vár romjai, melynek alapjait valószínűleg a tatárjárást követő években rakták le. Az Árpád-ház kihalását követő hatalmi harcok során a vár ura, az Aba nemzetségbeli Szalánci Péter rossz oldalra, Csák Máté mellé állt, így az 1312-ben lezajlott rozgonyi csata után birtok- és kegyvesztetté vált. Urai a Homonnai Drugethek, majd a Lossonczyak lettek. 1601-ben a vár Forgách Zsigmond tulajdonába került, majd fia, Ádám, a későbbi kassai várkapitány örökölte meg. A harmincéves háború során, 1644-ben a székely csapatok felégették a várat, s ez a későbbiekben - függetlenül attól, hogy kinek a kezén volt éppen - „hagyománnyá nemesedett” a Sza- lánci-hegység déli lankáin. A kegyelemdöfést gróf Leslie Jakab tábornok, az udvari haditanács elnöke és felső-magyarországi parancsnok adta meg 1679-ben - a büszke építményt „leronttatta”, így az már közel három és fél száz éve romjaiban hever. Az írásban első ízben 1230-ban Castrum Salis néven említett helység története nem kevésbé viharos; a főképp erdő- és mezőgazdálkodásból élő szalánciakat sokféle úr sarcolta az évszázadok során, s csak rendkívüli szívósságuknak köszönhető, hogy a falu nem tűnt még el az idők süllyesztőjében. Pedig néha csak egy hajszálon múlt... Hétszáz évvel később Bő hétszáz évvel azután, hogy az írás megemlékezik a faluról, a nagyhatalmak fontosnak tartották „rendezni” hovatartozásának ügyét. Az idézőjel használata jogos, hiszen a szalánciak rég tudták, mely országgal, nemzettel óhajtanak azonosulni - tájainkon ez azonban korántsem ennyire egyszerű és egyértelmű. A Horthy Miklós vezette Magyarország revizionista törekvéseinek megvalósítására, magyarán az 1920. június 4-én aláírt trianoni egyezmény által Magyarországtól elszakított területek visszaszerzésére az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény adott lehetőséget. Ennek záradékába olasz javaslatra bevették, hogy Csehszlovákiának Magyarországgal és Lengyelországgal is rendeznie kell vitás területi ügyeit. 1938. október 9-től 13-ig tartott az a csehszlovák-magyar tárgyalássorozat, melyen Magyarországot Kánya Kálmán külügy- és Teleki Pál oktatásügyi miniszter képviselte. Mivel ez megegyezés híján zárult, a felek a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmakat kérték fel bíráskodásra. Nagy-Britan- nia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva visszalépett, igya kérdésben végül Joachim von Rib- bentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntött. Az 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palotában aláírt első bécsi döntés valójában kísérlet volt az etnikai revízió megvalósítására. A 11 927 négyzetkilométer kiterjedésű terület Magyarországhoz való visszacsatolása körülbelül 1,62 millió embert érintett; egy 1941-ben végzett magyarországi népszámlálás szerint 85 százalékuk magyar, közel 10 százalékuk szlovák nemzetiségű volt (az 1931-es csehszlovák népszámlálási adatok szerint a magyarok aránya csak 57 százalék volt a szóban forgó területen, ám ennek hitelességét a történészek megkérdőjelezik). 85 391 szlovák került át magyar oldalra, miközben mintegy 67 ezer magyar maradt a határ innenső oldalán - köztük Szalánc teljes lakossága. A bajt az okozta, hogy a község összes erdeje, mezeje a „túloldalra” került. Egynapos dicsőség Vagy ezerötszázan lakhatták akkortájt Szaláncot; döntő többségében református hitvallású magyarok, illetve néhány katolikus szlovák család. Békességben, hangsúlyozzák az egykori „szabadság- harcosok”, mert a nyelvhatáron anélkül bizony nem megy... „1925-ben születtem itt, Szaláncon - mondja Hézselj Erzsébet -, harmincnyolcban mindössze tizenhárom éves voltam. De jól emlékszem a történtekre, hiszen a családunkat közvetlenül érintette; a későbbi férjem nagybátyja volt a visszacsatolás egyetlen civil áldozata.” Erzsébet asszony a két világégés közötti évekre úgy emlékszik vissza, hogy az „...a béke ideje volt. Nem irigykedtek egymásra az emberek, mindenki végezte a dolgát, nyugodt évek voltak. Az erdők jelentették a megélhetést, főképp a téli időszakban; és bár nagyon jómódú gazdák nem éltek itt, nem voltak nincstelenek sem. Kezdetben Szalánc is Magyarországhoz tartozott; ám később, hogy a fontos vasúti összeköttetés Kassa és Sátoraljaújhely között ne szakadjon meg, a község ismét Csehszlovákia részévé vált. Ha a szalánciak Eperjesre utaztak, az út egy részét magyar területen kellett megtenniük; ilyenkor a kalauz Ruszka előtt szólt, hogy »Ablakokat felhúzni, Magyarország!«, majd nemsokára ismét csehszlovák területre értünk. Mindezzel együtt is nyugodt falu volt a miénk, egészen a harmincnyolc karácsonya előtt lejátszódott eseményekig." A falu akkortájt már mindennaA büszke vár romjai sok mindent láttak már (Somogyi Tibor felvételei) Hézselj Erzsébet: „Nagyapámat ki akarták telepíteni, apámnak maradnia kellett volna, pedig mindketten magyarok voltak... Ki érti ezt?" pos tüntetések helyszíne volt; a lakosság a gazdák vezetésével szinte naponta vonult fel hangot adni elégedetlenségének a frissiben megvont határvonalhoz. Mindhiába - így a radikálisabb megoldást választották. A határ éppen a falu végén, a hegygerincen húzódott; egyik oldalán a határ- és pénzügyőrök feladatát egyaránt ellátó csehszlovák fináncok állomásoztak, a másikon, Rákos település felől a magyar katonák. A falu öregebbjei - nem tudva belenyugodni az erdők elvesztésébe - az éj leple alatt rendszeresen átosontak Rákosra, s győzködték a magyar katonákat. Legfőbb érvük az volt, hogy ők Magyarországhoz akarnak tartozni, s ezt az igényüket a bakák és zászlósaik egy idő után jogosnak vélték. Nemzetközi egyezmény ide vagy oda, 1938. decemberének derekán a visszafoglalás mellett döntöttek - a felsőbb katonai vezetés tudta nélkül. Az egyezség úgy szólt, hogy míg a szalánciak egy újabb felvonulással elvonják a fináncok figyelmét, addig a magyarokRákos felől „bejönnek”. „Nyolc osztályos, magyar tannyelvű egyházi református iskola működött itt a harmincas években, telis-tele gyerekekkel - emlékszik vissza Erzsébet asszony -, s egy decemberi tanítási napon lövöldözésre, géppisztolytűzre, majd futkosásra figyeltünk fel. Tanítónk, Diószegi Lajos kiment megnézni, mi történik, majd utasított bennünket, hogy a fal tövébe lapulva osonjunk át a tanítói lakás konyhájába, ott biztonságban leszünk. Azt mondta, nem vállalhat felelősséget azért, ha egy eltévedt golyó eltalálja valamelyikünket.” Előző éjjel már mindenki megvarrta és kitette a magyar lobogót; kiültek és fényképezkedtek előtte, majd amikor bevonultak a katonák, megvendégelték őket. De alig több mint egy napig lobogott csak a magyar zászló; december 19-ének délutánján Horthy egyik tisztje közölte a falu népével: felsőbb utasításra ki kell vonulniuk Szaláncról. Hiába kérlelték őket - könyörtelen és egyértelmű volt az ukáz. Meglakoltak Varga István gazdának meg sem fordult a fejében, hogy hősi halált haljon, amikor elindult, hogy szénájáról a havat ledobálja. Amikor kitört a lövöldözés, az árokba lapult, majd a pillanatnyi csend beálltával kilesett onnan. Ez okozta vesztét - a lövés a szívét és a tüdejét érte. Görgey János, a magyar hadsereg zászlósa szintén halálos lövést kapott, s életét vesztette a csehszlovák fináncok őrsparancsnoka is. A kilencvenegyedik életévében járó Harda Imre szerint minderről az a szerencsétlen területi felosztás tehet. „Igen érzékenyen érintett bennünket, hogy Szalánc ismét csehszlovák terület lett - mondja. - Nem is annyira nemzetiségileg, mint inkább gazdaságilag. Ezek a határ túloldalára került hegyek jelentették a megélhetést; s bár eléggé nyirkos, »partos« ez a terület, az ölfavágásból minden télen volt némi bevételünk. Meg aztán itt volt a parkettagyár is, melyben a tölgyfát dolgozták fel, s mi mindettől elestünk. Igaz, a nép nem bánta volna, ha Magyarországhoz tartozunk, de nem volt rossz sorunk a Csehszlovák Köztársaság alatt.” Többnyire az asszonynép tüntetett, mondja Harda úr, a férfiak azzal voltak elfoglalva, hogy a magyar katonákat győzködjék. A nagy napon a falu melletti kis erdőnél gyülekeztek, majd kivonultak az országútra. A katonák követték őket, mígnem Görgey zászlós tüzet nyitott a csehszlovák fináncokra; a szomorú végkifejlet ismert. A magyar diplomáciának a második világégés előestéjén lejátszódott legkínosabb esetéről sokáig valótlanságokat állítottak a hivatalos jelentések - például azt, hogy a magyar katonák önvédelemből viszonozták a tüzet, melyet a csehszlovák fináncok nyitottak rájuk. Az is csak utólag derült ki, hogy a felsőbb magyar katonai vezetés mit sem sejtett a támadás Harda Imre: „Az erdeinket, a megélhetésünket féltettük." előkészületeiről; amint a „magánakciónak” magasabb körökben híre ment, kötelezték az abban részt vevő bakákat és tisztjeiket, hogy szolgáltassák vissza a menekülő csehszlovák fináncoktól zsákmányolt fegyvereket. Ezt minden katonai segítség, biztosítás nélkül kellett megtenniük, holott a visszatérő csehszlovák alakulatokkal szemben könnyen pórul járhattak volna. Az események ilyetén alakulását látva, a nemzetközi egyezményeknek fittyet hányó szalánciak is megbánták tettüket - a felelősség alól azonban nem bújhattak ki. A visszacsatolást szervező tíz személy ellen bírósági eljárás indult, és ítélet is született - átlagban két évet kaptak az állam ellen irányuló felforgató tevékenységért. A háború utáni években a kitelepítés rémével, az ötvenes évek elején pedig a szövetkezetesítéssel sarcolták meg a falut; mígnem a többség jobbnak látta máshol keresni a megélhetést és a boldogulást. A csatát ezzel végleg elvesztették - Szaláncon ma már csak huszonöt ember vallja magyar ajkúnak magát.
