Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)

2008-09-24 / 221. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 24. Szülőföldünk 33 A csendes emlékezés, a befelé fordulás jegyében zajlott a komáromi rendezvény Gondolatok a kitelepítettek találkozójának margójára Komárom. Hetedik alkalom­mal került sor szeptember 19-én és 20-án a felvidéki ki­telepítettek és deportáltak országos találkozójára. A megemlékezés résztvevői ta­lán csak félig töltötték meg az éppen kétszázhúsz éve felszentelt, a rendezvénynek otthont adó komáromi re­formátus templomot. Hat­van év távlatából szemlélve sok ez, vagy kevés...? LŐRINCZ ADRIÁN A templomról feljegyezték, hogy az akkori, tehát a XVIII. szá­zadi Magyarország második leg­nagyobb református temploma volt, kétezerötszáz férőhellyel. Ezer ember - jó esetben ennyi jött el a megemlékezésre, ami akár a kitelepítettek és deportáltak, va­lamint leszármazottaik lélekszá- mát, akár Komáromnak Dél-Szlo- vákia etnikai térképén betöltött „rangsorolását” tekintve nem túl szívderítő arány. A hasonló ün­nepségek fontosságát végső soron - és jegyezzem meg: szerencsére - nem a „nézettségi mutatók”, a peoplemeterek adatai határozzák meg; így létjogosultságuk tovább­ra is elvitathatatlan. Az utóbbi egy-másfél év hason­ló, határon inneni és túli rendez­vényein szerzett tapasztalatokra támaszkodva állítom: a feledé- kenység egyrészt Kárpát-medence szerte tapasztalható jelenség; másrészt meg korkövetelmény, a szocialista történelemoktatás egyenes folyománya. Amiről nem beszélünk, az nincs - így lehet év­tizedeket, eseményeket kitörölni nemzedékek emlékezetéből. A szóban forgó komáromi rendez­vényen is inkább az idősebb gene­ráció, illetve. a középkorosztály képviseltette magát; tehát azok, akiket a jog- és vagyonfosztás, szü­lőföldjükről történt kiűzetés „ala­nyijogon” érintett, illetve akiknek szüleik „bűnös volta” miatt a nullá­ról kellett kezdeniük felépíteni eg­zisztenciájukat. Azt hinni és taní­tani, hogy a magyar volt az egyet­len sérelmeket szenvedett nép Eu­rópában, hamis volna; de egy ma­gára valamit is adó demokratikus közegben a politikai ferdítések szintjére degradálni a történelmi tényeket - tehát mindazt, ami egy nemzetrésszel esett meg - több, mint felelőtlenség. GrófEsterházyra emlékezve A sorrendben hetedik országos találkozó gróf Esterházy János emlékét idézte meg; a független Szlovákia parlamentjének egyet­len képviselőjéét, aki 1942. május 15-én nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló, hírhedt 68-as törvényt, s akit később - a szlovákiai magyarok képviselője­ként - a nácizmus támogatásáért tartóztattak le. 1935-ben, első parlamenti beszédében elmond­ta: .Akaratunk ellenére odacsa­toltak Csehszlovákiához, követel­jük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebb­ségi, nyelvi, kulturális és gazda­sági jogainkat.” Hét évvel később a zsidótörvény elutasítását a kö­vetkezőképpen indokolta: „...Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavas­latot benyújtotta, mert ezzel elis­meri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. ... Én ellenben, műit az itteni magyarság képvise­lője leszögezem ezt, és kérem tu­LEZSÁK SÁNDOR: AZ ÁLDOZATBÓL VÁDLÓT LETT... JÓKAI ANNA: AMIT 0 MEGELT. NEM EGY VELETLEN SORS... A kitelepítettek és deportáltak hetedik találkozóján a határon inneni és túli magyar politikai, köz- és hitélet számos képviselője megjelent. Esterházy üzenetét, mártíriumát egyebek közt Jókai Anna író és költő, Erdélyi Géza re­formátus püspök és Vető Iván, magyarországi evangélikus püs­pök-helyettes, Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke, ü­resztül százezrek életsorsa hí- vódik elő; azoké, akik képvise­letében itt ülnek most...” Esterházy János boldoggá avatása kapcsán jegyezte meg: „A globalizációs pénzpiacra ki­hajtott keresztény Európa gyöt­relmei a magyar és a szlovák keresztényeknek azonos gyöt­relmeket jelentenek. Akét kato­likus püspöki kar közötti első kiengesztelődési mozdulatok talán jelzik azt, hogy van olyan közös pont, amely bennünket a jövőben összeköthet. Az egyik ilyen személyiség a mártírsorsú Esterházy János. Nagyon bí­zunk abban, hogy boldoggá avatásának első mozzanatai, melyek elsősorban a hívő em­berek akaratában kell hogy megjelenjenek imádság által, lesz olyan erős, és Róma, vala­mint a Kárpát-medence keresz­tény hívőinek akarata segíthet abban, hogy a beneši dekrétu­mok a történelem szemétdomb­jára kerüljenek. A magyar par­lament képviselőjeként ezt az ügyet szolgálom... Kívánatos­nak tartom, hogy éppen Ester­házy János mártír életsorsa hív­jon elő olyan egészséges euró­pai és Kárpát-medencei tuda­tot, amelyben talán meg fogjuk érteni: nekünk közös felelőssé­günk, hogy azt a múltat, melyet valamennyien megszenved­tünk, rendbe hozzuk. Ezt a célt fogja szolgálni az Esterházy Vándoregyetem is.” A Kossuth-díjas író és költő köszöntőjében a hasonló ren­dezvények fontosságáról szólva elmondta: „Hogy őszinték le­gyünk magunkhoz: az egyik szemünk sír, a másik nevet. Sír­ni azért van okunk, hogy a ma­gyar nemzet történelmében annyi kegyetlenség között meg­történhetett az a visszavonha­tatlanul borzasztó tény, hogy egy olyan embert, mint amilyen Estreházy János volt, büntetle­nül meg tudtak gyilkolni. Sír azért is a szemünk, mert ahogy körbenézek itt, bizonyos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek valaha ez volt a szülő­hazájuk; de egy irgalmatlan, os­toba rendelkezés folytán földön­futókká váltak, amikor kitelepí­tették őket. Mindenki, aki von­zódik ahhoz a tájhoz, a hazának ahhoz a darabjához, ahol szüle­tett, tudja, hogy új életet lehet ugyan kezdeni máshol, de a se­beket, melyeket az elüldözöttek kaptak, egész életen át viselniük kell. ... Amikor arról beszélünk, hogy mennyi fájdalom van a szí­vünkben, arra kell gondolnunk, hogy nagyon sokan szeretnék ki­sajátítani azt, hogy meghatároz­zák: kinek lehet fájdalma, kinek lehet sérelme. Gyakran mond­ják: egyik sérelem sem mérhető a másikhoz. Miután hitem és tu­dásom szerint keresztény ember vagyok, úgy gondolom, hogy a gonosznak sok arca van; és nem elhanyagolandó, hogy mikor melyik arcával vicsorít az embe­riségre. Bizonyos értelemben mindegy, hogy valakit miért ül­döznek, miért tesznek tönkre ár- tadanul, milyen hazug eszmé­nek a jegyében... Szükségtelen mérlegre tenni, kisajátítani ­Jókai Anna (A szerző felvételei) úgy vélem, hogy mindenkinek az a fájdalom a legerősebb, ame­lyik őt és a családját érintette. Esterházy Jánosról szólva meg kell jegyezzem: az, amit ő meg­élt, nem egyvéletlen sors - szinte krisztusi sorsot vállalt fel. Milyen kevés olyan példa volt, mint az övé? Gondoljunk arra, hogy volt egy ember itt a Felvidéken, aki szinte a magyarok egyedüli kép­viselőjeként állt ki azok ügyeiért, és sohasem volt benne gyűlölet. Ahogy mondta: »Gyűlölet és erőszak nélkül kell egy ügyet győzelemre vinni...« ... Mind a mai napig nem értük, mi baj volt ezzel az emberrel - azon kívül, hogy világosan tudta az Istentől való rendelést, hogy bármilyen arcát mutatja a gonosz, ellen kell neki állni! S ha ennek az életünk az ára, az életünket kell rá feltenni...” domásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, ha­nem ellene, mert mint magyar és mint katolikus a javaslatot istente­lennek és embertelennek tartom”. ,A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” - hangzik talán legtöbbet idézett mondata; 1944-ben zsidók, csehek, szlová­kok, lengyelek százainak segített a szökésben, ezért a Gestapo is körözte. 1945-ben egy másik dik­tatúra karmai közé került - a szov­jet hatóságok internálták, majd Gustáv Husák utasítására letar­tóztatták és átadták a szovjet tit­kosszolgálatnak. Egy évig a hír­hedt moszkvai börtönben, a Ljub- ljankában raboskodott, majd tíz év szibériai kényszermunkára száműzték. Távollétében, 1947-ben a szlovák népbíróság halálra ítélte a fasizmussal való együttműködés miatt. A szovjetek 1949-ben adták ki a csehszlovák hatóságoknak, de elnöki kegye­lemben részesült és életfogytig- lant kapott. Ezután haláláig Cseh­szlovákia majdnem minden bör­tönében raboskodott, s tizenkét évi szenvedés után a morvaorszá­gi Műöv börtönkórházában halt meg 1957. március 8-án. Orosz­országban és Csehországban re­habilitálták, de szülőföldjén ma is fasiszta háborús bűnösként tart­ják számon. Földi maradványai egy prágai tömegsírban nyugsza­nak; politikai akarat híján egyelő­re nincs esélye annak, hogy haza­kerüljenek szülőföldjére. Jövőbe mutatva A magyar Országgyűlés al­elnöke az Esterházy Vándor­egyetemről tájékoztatva a ta­lálkozó résztvevőit elmondta: „Megpróbáljuk a lehetedenben a lehetségest; egy olyan ván­doregyetemet szervezünk Es­terházy János nevével, amely a Kárpát-medence minden ré­széhen megpróbálja megértet­ni azt az életművet, melyet - Duray Miklós szavaival élve - Európa legbátrabb embere ha­gyott hátra. Az ő életsorsán ke­Lezsák Sándor letve Duray Miklós, az MKP alel­nöke is méltatta. A rendezvényen mutatták be Molnár Imre: Sem gyűlölettel, sem erőszakkal című Esterházy-emlékkötetét, illetve Nagy János szobrászművész Es- terházy-szobortervét. Az ünnep­ség keretében értékelték ki a ko­máromi székhelyű Kecskés László Társaság által kiírt ifjúsági pályá­zatot is, melynek témája a máso­dik világháborút követő jogfosz­tás volt; a tizenkét nyertes pályamű a közeljövőben kötetbe foglalva lát napvilágot. A rendezvényen Lezsák Sándor bejelentette: a felvidéki politikus emlékére életre hívják az Esterhá­zy Vándoregyetemet, melynek küldetése az lesz, hogy a tanuló if­júság körében tovább éltesse a gróf szellemi hagyatékát. Vélhető­leg ez is egy követező lépés afelé, hogy „...a beneši dekrétumok végleg a történelem szemétdomb­jára kerüljenek...” Nagy János szobrászművész: s mi érezzük kötelességünknek elzarándokolni annak az embernek a nyug­helyéhez, aki mindannyiunkért vállalta az áldozatot." Az előtérben az Esterházy-szoborterv látható

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom