Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-18 / 216. szám, csütörtök
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 18. www.ujszo.com SZEMLE Nem vagyok egy párt szóvivője ,Államközi kapcsolataink normálisak, habár jobbak is lehetnének” - nyilatkozta a Népszabadságban tegnap megjelent interjújában Robert Fico. A szlovák kormányfő úgy véli, ha olyan rossz lenne a viszonyuk, ahogy azt a legtöbb média lefesti, akkor magyar partnerével talán köszönő viszonyban sem lennének, pedig informális találkozóik őszinte és konstruktív légkörben zajlanak. Arra a kérdésre, miért nem határolódik el Ján Slota szélsőséges kijelentéseitől, kitérő választ adott. Emlékeztetett, hogy 2001-ben ő terjesztette be a holokauszt emléknapjáról szóló törvényt, noha akkor ellenzékben volt, de a kormánypárti politikusok némelyike vonakodott. Slotá- tól azért nem határolódik el, mert „nem a Szlovák Nemzeti Párt szóvivője”, hanem kormányelnök. Hasonlóképpen reagált arra a megjegyzésre is, hogy az oktatási miniszter szerint érthető, ha a szlovák általános iskolások azt szeretnék, a magyarok csak otthon beszéljenek magyarul. „Ne keverjük össze a párttagok megnyilvánulásait a kormányprogrammal. Az utóbbi dokumentumban szó sincs arról, hogy támadni vagy sértegetni fogjuk a magyarokat. Az ilyen próbálkozás ellen határozottan fellépnék. Mi azt ígértük, hogy tiszteletben tartjuk a status quót, vagyis a szlovákiai magyar polgárok szerzett jogait, s álltuk a szavunkat. Sőt: amikor a pozsonyi Pátria rádió magyar adását anyagi gondok veszélyeztették, a kabinet tartalékalapjából azonnal negyvenmillió koronát utaltunk át. Tegyünk hát végre különbséget a politikusok egyéni megnyilvánulásai és a koalíciós pártok tevékenysége között, amellyel a kormányprogramot kötelesek teljesíteni. Különben is az a lényeg, hogy ez a kabinet és a szlovákiai parlament egyetlen olyan döntést sem hozott, amely rontotta volna a szlovák-magyar kapcsolatokat. Szlovákiai bíróságokhoz és a kassai székhelyű alkotmány- bírósághoz sem fordult senki olyan panasszal, hogy megsértették kisebbségi jogait - nyilatkozta Fico. Svátopluk-szobrok Dél- Szlovákiában való felállításával kapcsolatban azzal érvelt, hogy „az idei esztendőt a szlovák azonosságtudat és a nemzeti önbizalom megerősítésének éveként hirdettük meg. Szeretnénk felkutatni, és közkinccsé tenni mindazokat a gazdag nemzeti hagyományokat, amelyekről csaknem vagy teljesen megfeledkeztünk. Számomra az államalkotó nemzet polgáraként, de szlovák kormányfőként is fontosabb, ha például Svä- topluk-szobrokat állítunk, ám tiszteletben tartom, ha országunk magyar nemzetiségű polgárai meg István király emlékét őrzik. Végre fel kellene hagyni azzal a szűk látókörű szemlélettel, hogy majdnem mindenben magyarellenes vagy éppenséggel szlovákellenes megnyilvánulást látunk”. Az egyik szlovák napilap nemrégiben azt írta, Fico felelős azért, hogy Slota pártját a kormánykoalícióba emelte. Erről a miniszterelnök úgy vélekedik, hogy az a bizonyos lap „nemcsak élesen kormányellenes, hanem nemzet- és népellenes is”. Kifogásolt néhány magyarországi jelenséget és megnyilvánulást, amely aggasztja a szlovák kormányt, de ezek feszegetése „nem vezetne sehová sem” - utalt a magyar Gárda felvonulásaira. Fico úgy véli, a szlovák kormány tiszteletben tartja a határokat, valamint azt, hogy vannak szlovákok, akik más állam polgárai, s nem tesznek még kétértelmű megjegyzéseket sem ezzel kapcsolatban. A Közös múlt - közös jövő dokumentum programpontjainak hiányos megvalósításával kapcsolatban annyit mondott, Gyurcsány is lemondta a találkozójukat, emiatt ő megsértődhetett volna, de legutóbb megvalósítható célokat tűztek ki. A bősi vízerőmű, a hágai Nemzetközi Bíróság döntésének kapcsán annyit mondott, „hagyjunk időt a szakembereknek, s akkor dűlőre juthatnak”. A kormányfő, a Lisszaboni Szerződés ratifikálását leszámítva nincs különösebben jó véleménnyel a magyar Koalíció Pártjáról. „Az MKP nyilvánvalóan ellenzéki párt, amelyik a lisszaboni szerződés szlovákiai ratifikálásakor bölcsen döntött, mert tudatosította, hogy a dokumentum támogatása nem párt-, hanem országos és európai érdek. Emiatt orrolt meg rájuk a két szlovák ellenzéki partnerük, amelyek azóta nemzeti alapon igyekeznek távol tartani maguktól a Magyar Koalíció Pártját, ám ez hiteltelen, hiszen nyolc évig együtt kormányoztak. Egyébként örülök annak, hogy az MKP akár csak az öreg medve, politikai értelemben jókat alszik, szinte semmit sem csinál, legfeljebb annyit hallani róluk, hogy viszálykodnak egymás között. Ugyanúgy, mint a másik két ellenzéki párt” - nyilatkozta a Népszabadságnak. Arra a kérdésre, hogyan vélekedik arról, hogy Slotáék felelősségre akarják vonni az MKP-t, mert részt vett a Kárpát-medencei magyar képviselők budapesti fórumán, mondott, „ha csak a szlovákiai magyar nemzetiségű polgárok rokonszenvét akarják megszerezni, részben érthető ez a lépésük, amely miatt azonban más nemzetiségű polgárok voksaira biztosan nem számíthatnak. Mi több: elveszíthetik a hazai magyar voksok egy részét is”. Amint mondta, állampolgárként nyilatkozott a kérdésről, nem kormányfőként. Fico örül az euró bevezetésének, szerinte „közös pénznem bevezetésének jóval több az előnye, mint a kockázata. Tudunk az utóbbiakról is, s mindent megteszünk enyhítése vagy megakadályozása érdekében, közösen a munkáltatók, a munkavállalók, a nyugdíjasok, a kereskedelem képviselőivel együtt. Csak az ellenzék maradt ezúttal is távol, kárörvendve várakozik. Ezúton is üzenem nekik, hogy az euró bevezetése Szlovákiában is sikertörténet lesz” - mondta a kormányfő. A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. (ČTK/AP-felvétel SZEMSZÖG Megmenthetők a kis kórházak? Felmérések igazolják, hogy az egészségügy érdekli és érinti leginkább az embereket. Ám a rendszerváltás óta az egészségügy gondjait egyik kormány sem tudta megoldani. Ma a kis kórházak vívják haláltusájukat, noha még egy évvel ezelőtt kiegyensúlyozott gazdasági eredményeket mutattak ki, míg az állami nagy kórházak egyre jobban eladósodtak. Kinek áll érdekében megszüntetésük? A Zajac-féle egészségügyi reformok alaptézise az volt, hogy a beteget az egészségügyi biztosítója fogja menedzselni, az mondja meg, ügyfelének melyik orvos, mely egészségügyi létesítmény a legmegfelelőbb, ezért a biztosító „irányítja” a betegeket. A törvények megalkotói úgy érveltek, hogy a biztosítók saját elemzéseik, adataik alapján „választják ki” a legjobb rendelőket, kórházakat, csak ezekkel írnak alá szerződéseket. Már akkor nagyon sokan tiltakoztunk, hogy így a biztosítók korlátlan hatalmat kapnak az egészségügy felett, monopol helyzetükből adódóan a szerződések feltételeit ők diktálják, illetve akikkel nem írnak alá szerződést, azt egyszerűen megszüntetik. Ennek ellensúlyozására a törvényalkotók megalapították az egészség-felügyeleti hivatalt, melynek egyik fő feladata lenne arra kényszeríteni a biztosítókat, hogy egy, az állam által megszabott minimális egészségügyi hálózattal legyen szerződésük, azaz, hogy elméletileg minden beteg megfelelő ellátásban részesüljön. Ez a - részben amerikai modell - csak akkor működne, ha az egészségügyi minisztérium, az egészség-felügyeleti hivatal és a főbb biztosítók füg- gedenek lennének, és mindegyikük a törvény által megszabott feladatát látná el. De Szlovákiában a legutóbbi választások óta mindhárom intézmény egy fennhatóság alá tartozó, a Smer által irányított állami intézmény. Az új koncepció alapján a minimális kórházi hálózatba csak az állami tulajdonú intézményekkerül- tek. E kórházaknak az elmúlt 2 évben miniszteri parancsra az állami biztosító többször is emelte a szerződéses szolgáltatások számát és az ezekért fizetett összegeket. Ma már ott tartunk, hogy egy állami kórház 2-2,5-szeresét kapja ugyanazért a szolgáltatásért, például egy vakbélműtétért, mint egy járási vagy városi kis kórház! Noha az egészségügybe évről évre több pénz áramlik, a nagy kórházaknak a biztosítók egyre többet fizettek, de ez nem volt elég eladósodásuk megszüntetésére. Az új egészségügyi tárca ezt úgy oldotta meg, hogy a majdnem monopolhelyzetben lévő állami Általános Egészségbiztosító átcsoportosított, azaz egyszerűen2007második felétől fokozatosan csökkentette a mintegy 20-25, elsorvasztásra ítélt kis kórháznak nyújtott anyagi támogatást. Ez például a vágsellyei kórház esetében havi 700 ezer korona csökkentést jelentett, 2008. januártól további mínusz 2 milliót, 2008 júliusától további mínusz félmilliót. A maradék, a biztosító által ígért havi 1,5 millióból nem lehet 5 fekvőbetegosztályt működtetni! így nem csoda, hogy átmenetileg be kellett zárni4osztályt! Jogosan merül fel a kérdés: miért nem akarja az Általános Egészségbiztosító a hiányzó havi 3,2 millió koronát kifizetni a vágsellyei kórháznak. Milliárdos forgalma mellett ezt az összeget kb. 2 közepes patikának fizeti ki és a betegek kezelése is fele annyiba kerül, mint a nagy kórházakban! A kis kórházak megszüntetésétől akormány a többi kórház orvos- és nővérhiányának megszűnését is ígéri. Ez rövidtávon valamelyest segít, de hosszútávon nem: több felmérés igazolja, anyagi okok miatt a végzős medikusok 80 százaléka tervezi elhagyni az országot! A kis kórházak vívódását különböző csoportok indukálták, ill. használjákki. Céljuk egyértelmű: a tönkrement kórházak vagyonának megszerzése. Ennek érdekében minden eszközt felhasználnak: gazdasági és politikai zsarolást, az orvosok és a működtetők szakmai ellehetetlenítését, akár állami hivatalnokok „bevonásával”, megalapozatlan vádak terjesztését, hazug sajtókampányt stb. Nyugaton a kis kórházak nagy népszerűségnek örvendenek. Legtöbbjük mint specializált klinika, ill. rehabilitációs központ, de akár akut feladatokat is ellátó kórház működik. A biztosítók már elvégzett munkáért és nem képzeletbeli „hospitalizációkért” fizetnek, amelynek összege nem kórház- és párthovatartozástól függő, mint nálunk. A kormányzat a kis kórházak megszüntetését-nagybölcsen-az állami biztosítóra ruházta. A betegek érdeke háttérbe szorult, nem érdekli őket, hogy a beteg nem kerül időben kórházba, a hozzátartozóknak komplikált a beteglátogatás stb. A polgároknak viszont tudatosítaniuk kell, hogy a pénzükkel a biztosítók rendelkeznek. Ők rendelik meg a beteg nevében a szolgáltatótól, azaz a kórház működtetőjétől az egészségügyi szolgáltatást. Ha ilyen megrendelés (szerződés formájában) nincs, a kórháznak nincs miből térítenie a beteg költségeit. A kis kórházak megmentésének tehát egy módja van: olyan biztosítóba kell átigazolni, amely nem limitálja a kórházakat. Ha tömegesen tesszük, van remény kis kórházaink megmentésére. Ennek feltétele az, hogy a régió polgárai többségének a kiválasztott biztosítóba kell kerülnie. Az átigazolásra nem egész két hetünk van! Czirfusz Attila SZEMPONT Magyar vagyok, de melyik? Csallóközi magyarként nagyon erős bennem a magyarságtudat, olyannyira, hogy inkább Győrben végeztem a főiskolai tanulmányaimat. Azonban pont ott jöttem rá, mennyire mások vagyunk, mint az „igazi” magyarok. Miután felvettek, azt hittem, minden egyszerű lesz, de nagyot tévedtem. Az első három hónap azzal telt, hogy magyarként magyarul tanultam. Nagyon sokat nevettek a szóhasználatomon, a kifejezéseken. Ha azt mondtam, „szökik az eső”, mosolyogva kérdezték, hova. Ott az eső „szemerkél”. De amit igazán tanulnom kellett, az a nevetés volt. A magyar magyarok nem görcsösen ragaszkodnak ranghoz, korhoz. Az idősebb tanár is beállt játszani a huszonéves diákok közé. Az órán nem stresszeltek a hallgatók, inkább poénokat sütöttek el a konfliktusok kezelésére. Szlovákiában azt várták tőlem, komolyodjak már meg. Bár többnyire jót tapasztaltam, a közös téma megtalálása is igényelt némi időt. Csallóközi lévén inkább lestem a jó autókat, minthogy a bakancsdivatról vagy Matyiin Masonról társalogjak. Míg nálunk fontos a lányok megjelenése, ott a csajok a retró stílust, a fekete körmöket, a tüskés karkötőt kedvelik. A Csallóközben a srácok arra törekednek, hogy jó legyen a megjelenésük, fittneszbe járnak, zselézik a hajukat, Győrben sok csoporttársam viselt hosszú hajat, de volt, aki narancssárga punk frizurával jelent meg. Ott tanultam meg, mekkora a különbség magyar és magyar között. Vajon mi, szlovákiai magyarok tudnánk alkalmazkodni a „valódi” magyarokhoz? Mi okozhatta, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól? Nálunk divat a feltűnési mánia (jó autó, jó nő, ismeretség), odaát arra törekednek, hogy jó főiskolát válasszanak, minél több könyvet olvassanak. Amikor tőlünk valaki „átugrik” Magyarországra vásárolni vagy moziba, az első dolog, hogy megjegyezze, a „magyarok affek- tálnak”. Mi nem magyarok vagyunk? Hova tartozunk? És miért van a sok ellenségeskedés? Most Londonban élek, és a kérdések tovább halmozódnak, amikor azt tapasztalom, hogy Angliában a magyar a magyart mennyire nem szereti, kihasználja, a szlovákiai magyarok pedig értedenül nézik, honnan ez a gyűlölet, hiszen egy ilyen messzi országban még jobban össze kellene tartanunk. Vagy ők még nem tapasztalták meg, milyen is sehova sem tartozni? Csetényi Tünde
