Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)

2008-08-26 / 199. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 26. Vélemény és háttér 7 Egy családi beszélgetés közben összekeverte a boszniai háborút a falklandival Felfalja a demencia a Vaslady emlékeit TALLÓZÓ RESPEKT Közép-Európa egyre meg­osztottabb Oroszország kérdésében. Lengyelország és Csehország a Nyugattal rokonszenveznek, Szlová­kia Oroszországgal - írja a Respekt. Martin Šimečka, a cseh liberális hetilap szlo­vák főszerkesztője emlékez­tet: Varsó és Prága elfogad­ták az amerikai rakétapajzs elemeit országukban, a szlovák diplomácia a tava­szi NATO-csúcson ezért példátlanul bírálta a csehe­ket. Pozsony az orosz-grúz konfliktusban is Moszkva mellé állt. Fico oroszbarát­ságának több oka van. Az orosz kőolaj- és gázvezeté­kek Szlovákián mennek ke­resztül, ebből az ország nagy hasznot húz. Koszovó ügyében az egész szlovák poíitika elfogadta az orosz érvelést, s nem ismeri el Ko­szovó függetlenségét. A szlovák kormány attól tart, Koszovó példájára a magyar kisebbség is önállóságot vagy Magyarországhoz való csatlakozást követelhet. De támogatják Dél-Oszétiát és Abbáziát, a kisebbségek jo­gát a szomszéd államhoz való csatlakozásra. „A logi­ka nem erőssége a szlovák politikának” - szögezi le a szerző. Harmadik ok az ér­zelmek. Ficónak tetszik Pu- tyin politikája, követni akar­ja. Egyelőre a szlovák poli­tika nem lépett ki az euró­pai keretekből, Fico és Slota botrányos kijelentései szó­noki fogások, ám a politiku­sok szavait többnyire tettek követik. Szlovákiában két év múlva választások lesz­nek, Fico pártja várhatóan megerősödik. Valószínű, hogy akkor Magyarorszá­gon „egy másik veszélyes populista”, Orbán nyeri a választásokat, de ő legalább óvatos Oroszországgal szemben. Rosszabb felállást a szlovák-magyar kapcsola­toknak nehéz elképzelni. Csehországban Paroubek, Fico barátja kerülhet hata­lomra. Oroszországnak elég türelmesen várakoznia, s Közép-Európa önmagától megoszlik - szögezi le a szerző, (kés) Rosszabb napokon már a mondat végére elfelejti, hogy mit akart mondani - írta anyjáról Margaret Thatcher volt brit minisz­terelnök lánya hamarosan megjelenő önéletrajzi kö­tetében. MTI-ÖSSZEFOGIALÓ A Vaslady memóriája hetedik éve rozsdásodik. „Majdnem le­estem a székről. Nem akartam hinni a fülemnek” - idézi fel Carol Thatcher, hogy milyen volt, amikor anyja 2000-ben egy családi beszélgetés közben összekeverte a boszniai háborút az egy évtizeddel korábbi falk- landi háborúval. „Mindig korta­lannak gondoltam őt, akinek az idő nem árthat, de az a nap egy új és rettenetes fejezetet nyitott az életünkben” - áll a kötetben, amelyből a The Mail on Sunday című vasárnapi lap közölt rész­leteket. A 82 éves konzervatív politi­kus a demencia, vagyis időskori elbutulás tüneteit mutatja. „Ko­rábban semmit sem kellett két­szer elmondani neki, mindent azonnal elraktározott a híresen jó memóriájába” - írta a volt miniszterelnök lánya, aki sze­rint Thatcher újabban már fér­je, a 2003-ban elhunyt Dennis Thatcher halálára sem emlék­szik, és gyakran ugyanazt a kérdést ismételgeti anélkül, hogy észrevenné. A család lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy a legendás to- ry vezér szellemi állapota ha­nyatlik. A miniszterelnökség éveit a legapróbb részletekig fel tudja idézni, „bármikor tart kis­előadást Gorbacsov politikájá­ról, de nem tudja, mi volt reg­gelire, vagy hogy mi volt a címe az újságcikknek, amelyet éppen olvasott. Sokáig tartott, mire ezt összeraktuk” - írta Carol Thatcher. „A demenciában az a leg­rosszabb, hogy nem lehet meg­szokni. Aki ettől az állapottól szenved, az ugyanúgy néz ki, mint korábban, de az ismerős felszín alatt minden megválto­zik. Saját külön világban élnek, ahová nem lehet követni őket” - áll az A Swim on Part in the Goldfish Bowl: A Memoir című kötetben. Margaret Thatcher 1979-től 1990-ig volt kormányfő. A köz­életi szerepléstől 2002-ben, számos úgynevezett mini szél­ütés - kisebb agyvérzés - után vonult vissza orvosai tanácsára. Időnként visszatér a rivalda­fénybe, idén júliusban például a Vogue című divatlap brit kiadá­sában szerepelt, tavaly szep­temberben pedig Gordon Brown miniszterelnöknél ven­dégeskedett a Downing Street 10-ben.- Ma ön a tizedik olyan betegem, aki beleőrült a korona euróra való átszámításába. (Peter Gossónyi karikatúrája) JEGYZET Legenda született KOVÁCS LÁSZLÓ Sydneyben még csak fülig ért a szánk. Athén óta szurkolói, sőt riporteri elszólásokból is kide­rült, hogy sokan néztük párás szemmel az akkori ünneplést, és élek a gyanúval, hogy most, Pe- kingben sem volt ez másként. A vagány magyar vízilabdázók történelmet írtak. Itt járnak köztünk a legnagyob­bak, akiket most már igazán könnyű felismerni, hiszen há­rom aranyérem fityeg a vitrin­jükben. Benedek Tibor, a csapat lelke, aki a szemünk láttára élt meg nagy kudarcot, maradt le hajszállal az éremről, s végül ért révbe, és nemesedett legendává Kemény Dénes keze alatt. Kása, aki sihederként lett nyerőem­ber, majd az ellenfelek által ret­tegett klasszis. Ma már úgy fi­gyelnek rá a bekkek, hogy rend­re valami váraüan, zseniális hú­zással kénytelen túljárni az eszükön. Kiss Gergő, akitől fél­teni kell a hálót, és akinek valószínűleg csak azért ilyen szé­les a mellkasa, hogy elférjen a hatalmas szíve. A biztos kezű, fáradhatadan Biros, akinél min­dig van egy döntő mozdulat, ha a többieknek nem megy a játék. Molnár Papesz, akinek olyan - jó értelemben vett - sumákság csü- log a szemében, ami nélkül nem is lehetne állócsillag a vízipóló legsumákabb posztján, center­ben. És akihez ragad a labda, Szecska, az extázisbán üvöltés és az összekacsintós vigyorgás mestere. Úgy tudja rendbe szed­ni a többieket, hogy attól az egész csapatnak eszébe jut, mire is képes, és még a „birkózó” szerbek is megszeppennek tőle. De nem maradhatnak ki az im­már kétszeres olimpiai bajnokok sem. A roppant lelkes Gergely, akire bizton lehet számítani, ha esedeg mégsem úgy ragad Szé­csihez a sárga bogyó, mint kéne, a pár éve elemi erővel berobba­nó Madaras és a hiheteden alá­zattal játszó Varga Tamás. Meg­jelentek az újonc olimpiai baj­nokok, Varga Dénes, Hos- nyánszky Norbert, Varga Dániel és Kis Gábor is, akik bizonyítot­ták, hogy egy magyar válogatott szintű csapatot is elvisznek a há­tukon, ha kell. A történethez azonban hozzátartoznak a ko­rábbi csapattagok, Kosz Zoltán, Fodor Rajmund, Vári Attila, Ste­inmetz Barna, Steinmetz Ádám, Varga Zsolt, Székely Bulcsú és Märcz Tamás is. Mind-mind olimpiai bajnokok, és részei a le­gendának. A sor végén pedig ki­emelt helyre kívánkozik a szel­lemi vezér, a kapitány, Kemény Dénes neve. Mindig józanul, kri­tikusan nyilatkozik, de rá van ír­va, hogy nagyon szered ezeket a fiúkat, és imád velük együtt úsz­kálni a medencében az olimpiai döntők után. , És a titok? Azon kívül, hogy a vi­lág legképzettebb pólósairól be­szélünk, Benedek mondta el a lényeget még Athénban: ezt a csapatot a szeretet és az egymá­sért küzdés tartja össze. Hajlamosak vagyunk elsiklani a saját időnkben születő csodák fe­lett, és csak később észrevenni őket. Hiba lenne nem tudatosí­tani, mit van szerencsénk átélni, becsüljük meg, és lubickoljunk a boldogságban, amit vízipólósa- inkjátszottak össze nekünk! Ez a csapat, amely tizenegy éve egyensúlyoz a világ tetején, nem véledenül egy egész nemzet szívügye. A Kemény-legények megtestesítik az összetartást, az alázatot, a hitet. Ezért győzte­sek. Helyettünk is küzdenek, mert valahol mélyen érezzük: mindannyiunknak így kellene ezt csinálni. Kiss Gergőtől hall­hattuk a döntő után, hogy felejt­sük el végre az örökös pesszi­mizmust, higgyünk benne, és akkor, lám, meg tudjuk csinálni. Kemény Dénes szerint nekik egy feladatuk volt: örömet szerezni 15 millió magyarnak. Sikerült! KOMMENTÁR A népszerűség forrása GÁL ZSOLT A kormány és a miniszterelnök rendkívüli népszerűsége a lakos­ságjelentős része által osztott megannyi téveszmén alapszik, ame­lyek táptalaja minden gazdasági populizmusnak. Áz első téveszme: Pozsonyban a jegybankban nyomtatják a pénzt, akkor miért nem nyomnak többet és miért nem ad a kormány több pénzt mindenre? Eszerint az ország bajainak orvoslására a legjobb gyógyszer az, hogy „adjon az állam több pénzt”. A lakosság jelen­tős része nem tudatosítja, hogy az állam csak annyi pénzt költhet el, amennyit az adókból és járulékokból beszed. Az egyik legalap­vetőbb közgazdasági törvényt sem értik: a pénzkínálat és/vagy az állami kiadások drasztikus megemelése legalább olyan kíméletlen áremelkedést vált ki. A több pénz egyenlő nagyobb jólét képlet nemzetgazdasági szinten nem működik, ha a pénzkínálat a gazda­sági termelést meghaladó mértékben emelkedik, akkor a több pénz egyenlő magasabb árak képlet érvényesül. Tovább rontja a helyzetet, hogy a többség nem látja (vagy nem akaija látni) az összefüggést az állami kiadások és a tőle beszedett adó között. Az előbbi megemelését mindig szívesen látná, de a saját adóbefizeté­sét nem hajlandó növelni. A második téveszme: a béreket és az árakat a kormány határozza meg. Ez az élelmiszerbolt előtt panaszkodó nénik szájából nagyjá­ból így hangzik: „az árakat már felemelték a nyugati szintre, akkor a béreket és a nyugdíjakat miért nem?” Bár a kormány politikája hatással van az ár- és bérszínvonalra, de azt a piacgazdaságban jó­részt a kereslet és a kínálat határozza meg. Ha a kormány tehetné, mi sem lenne egyszerűbb: a kenyér árát két koronában, a fizetés nagyságát meg százötvenezerben határozná meg, és máris itt len­ne a földi paradicsom. A harmadik téveszme: az állami tulajdon jobb, mint a magán. Eszerint a stratégiai ágazatokban (bármilyen szektor és cég ide so­rolható) a vállalatoknak állami tulajdonban kell maradni, mert az úgyjobb. Csakhogy a történelem ennek az ellenkezőjét bizonyítot­ta: az állami tulajdon túlsúlyával jellemezhető szocialista orszá­gok lemaradtak a fejlődésben a magántulajdont előnyben részesí­tő kapitalista rendszerrel szemben. Ráadásul van a dologban egy rendkívül nagy ellentmondás. A lakosság tekintélyes részének le­sújtó véleménye van a politikusokról. A sarki kiskocsmából ez így szűrődik ki: „minden politikus hazug gazember, csaló, csak a saját meggazdagodásával törődik és nem a választóival”. Mivel azon­ban az állami tulajdon a gyakorlatban úgy működik, hogy a válla­latok sorsáról a politikusok döntenek, az állam preferálása azt je­lenti, hogy az emberek jó része az általa „hazug csaló gazemberek­nek” tartott egyénekre akarja bízni a féltett vagyont. A téveszmék sorát hosszan lehetne folytatni, és ezek gyakran nagy adag irigységgel, az újtól, az ismeretlentől és főleg a bizonytalan­ságtól való félelemmel, az idegen dolgok és emberek iránti utálat­tal is párosulnak. Nincs ebben semmi meglepő, a lakosság többsé­ge olyan rendszerben szocializálódott, amely négy évtizeden át az állami tulajdon felsőbbrendűségét, az állam akarata előtti meg­hajlást (cserébe az állami szociális gondoskodásért) és a külföldi gonosz kapitalizmus megvetését sulykolta beléjük. Erre építi mes­terien népszerűségét Robert Fico, aki maga is folyton a téveszmé­ket, illetve az azokon alapuló vádaskodásokat és ígéreteket szaj­kózza. Már csak az a kérdés, hová vezet a piacgazdaságban az a politika, mely a rendszer legnagyobb téveszméire épít. GL0SSZA Térképeink és zászlóink NÉMETH ZOLTÁN Vajon mit szóltak volna a ma­gyar szurkolók ahhoz, ha az MTK-Fenerbahce mérkőzésen a török drukkerek olyan török zászlókkal biztatták volna csa­patukat, amelyen a Török Bi­rodalom térképe található? Azé a Török Birodalomé, mely­hez több mint száz éven át a mai Budapest, Pécs, Kecske­mét, Székesfehérvár stb. tarto­zott. Valószínűleg, finoman fo­galmazva, nem örültek volna ennek túlzottan; a magyar közvélemény egy része röhö­gött volna rajta, másik része provokációként értékelte vol­na. Mit szólt volna a magyar közvélemény, ha nem sokkal utána olyan török motorosok csoportja száguldott volna vé­gig az országon, amelyek kis török zászlókat szereltek volna fel motorukra, benne a Török Birodalom térképével? Nem is értem, az osztrák szurkolók miért nem a Habsburg Biroda­lom térképével járnak magyar meccsekre. De az olaszok is jö­hetnének a Római Birodalom térképével, amely tájainkon a Duna vonalát követné. Miért teszem föl ezeket a kérdé­seket? Mert mindkét esetre volt példa Dél-Szlovákiában- ma­gyar részről. Az egyik a duna- szerdahelyi futballmérkőzésen, a másik a Zoboraljára érkező mo­torokon. Nemarrólvanszó, hogyne lehetne magyar vagy éppen török, olasz, osztrák zász­lókkal felvonulni és szurkolni. Ehhez bárkinekjoga van. Hanem arról, hogy amint a magyar zász­lóra a történelmi Magyarország térképe kerül föl egy másik, szomszédos országban, abban a pillanatban a nemzeti lobogó cs ak illusztráció lesz, segy másik cél, a provokáció, a heccelés ol­tárán áldozzák fel. Mint a Szlo­vákiába érkező gójmotorosok, akiknek egy része Wehrmacht- sisakra emlékeztető fejfedővel, Nagy-Magyarország-térképek- kel és zászlócskákkal, „gój vagyok” (azaznemvagyokzsi- dó) és „Ne piszkáljatok, sorstalanok!”, eléggé ízléstelen feliratú pólókban (vajon kikre gondolhattak, talán Kertész Im­re sorstalanjaira?) érkezett Szlovákiába. Hogy- mint meg­tudhattuk- itt is egy hasonló csoport születésénél bábáskod­hassanak. Valahogy nem repes a szív az örömtől.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom