Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)
2008-08-16 / 191. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 16. Szalon 13 Református közösségeink érdekében kálvini szigorral merjük felfedni a hiányosságokat, és kellő ráhatással, hatékony eszközökkel igyekezzünk őket kiküszöbölni! A pásztor pedig vigyázzon az ő nyájára... Csöndes és hatékony, folytonos munkálkodással kell tennünk hittársainkért (Kép: REUTERS/Susana Vera) Bibliai fogantatású jelmondat, ha úgy tetszik, tanítás, mely meghatározza a pásztor, ez esetben a lelkipásztor mindenkori feladatát. BORZA TIHAMÉR Vigyázva, éberen őrködni, hogy a nyájat veszteség ne érje, mert ha a jószág elszéled, rossz esetben elkallódik, a pásztornak kell az elveszett juhok nyomába erednie, őket megkeresni, visszaterelni. „Minden református felelős minden reformátusért....” - olvashattuk a szlovákiai református egyház püspökének szolgálati éveit kiértékelő számadásában. Ez így rendjén is van: tévelygéseinkben oda kell figyelnünk egymásra, figyelmeztetnünk kell egymást. Ugyanakkor egymás tetteiért szerintem nem lehetünk felelősek. Nézetem szerint az egyházért, annak minden tagjáért az egyház lelki- pásztorai, választott elöljárói és annak vezető testületéi a felelősek, és ők tartoznak nekik mindenkor felelősséggel. Hivatásuk és a velük szemben tanúsított bizalom is erre kötelezi őket. Érdeklődéssel és a témához illő megkülönböztetett figyelemmel tanulmányoztam át a főtiszteletű püspök úr Dr. Erdélyi Géza évtizedes tevékenységéről szóló összefoglalójeliegű interjút. De mint említettem, a felelősség átruházásáról szóló részt olvasva óhatatlanul felmerült bennem a gyanú, és sajnos a későbbiekben sem tudtam meg, valójában miért ez az aggodalom, mitől is kell tulajdonképpen a reformátusokat félteni. A válasz csak azok számára egyértelmű, akik éppen a hanvai zsinati ülés püspöld jelentésből tudhatták meg, hogy 2006 végére Szlovákiában 67 000-re csökkent az egyházi adót fizető reformátusok száma. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint viszont 2001-ben a szlovákiai református egyház még 110 000 lélekre volt tehető. Sokatmondó, beszédes számok. Megdöbbentő és elgondolkodtató a különbség még akkor is, ha a tapasztalat szerint főleg karácsonykor, húsvétkor azok a testvéreink is ellátogatnak templomainkba, akik ki tudja miért, egy idő óta kirekesztették magukat gyülekezetük tagjainak sorából. Ezért a misszió és a diakónia terén mindenekelőtt saját sorainkban kellene hathatósabban munkálkodnunk, legalább úgy, ahogyan azt a múltban, a szocializmus sötét éveiben tettük. A rendszerváltással ölünkbe hullott szabadság szabadossággal is jár, melynek negatív hatása a tényleges fogyásban, lé- lekvesztésben is tapasztalható. A sikereket, amelyeket egyházunk tudatos és következetes egyházpolitikával ért el, senki nem vitatja. Közös dolgaink kedvező alakulását részben az új politikai légkör adta lehetőségek is befolyásolták. Sajnos, időközben mintha kevesebbet törődtünk volna a gyüle- kezetépítéssel. Nem követtük kellő figyelemmel, miként és vajon miért fordít hátat 43 000 hívő a gyülekezetének. Tárgyszerűen konstatáltuk a fájó valóságot, nem kutatva okait. Lehetséges viszont, hogy sokan tévelygésükben, lelki tusáik- ban csupán lelkipásztoruk buzdítására, bátorítására várnak. Egy útmutatójó szóra, hogy belássák tévedésüket, hogy érezzék, hiányoznak nekünk, köztünk van a helyük, és továbbra is számolunk velük. „A pásztor pedig vigyázzon az ő nyájára..erre kötelezi őt a lelké- szi eskü és a gyülekezete iránti felelősség. Nem foghatunk mindent a kor ártalmaira, személyiségromboló hatásaira. Ellenkezőleg, annál következetesebben kell az egyháznak közbelépnie és a maga hathatós eszközeivel meggátolni az ebből eredő erkölcsi hanyatlást. Meglátásom szerint lényegesen többet törődtünk Trianonnal, a be- neši dekrétumokkal, anyagi javaink biztosításával vagy azok visszaszerzésével, mint gyülekezeteink közérzetével, lelki életével. Felvállaltuk és büszkén hangoztatjuk a református egyház nemzetünk iránti elkötelezettségét. Dicséretre méltó, nemes szerepvállalás, de erőinket, úgy hiszem, református testvéreink identitástudatának megszilárdítására kellene elsősorban mozgósítanunk, tekintettel szlovákiai református magyarságunk egyre fogyatkozó számára. Nem hangzatos nyilatkozatokkal, hanem a csöndes és hatékony, folytonos munkálkodással kell tennünk hittársainkért, önazonosságtudatuk erősítéséért, ellenkező esetben műiden másfajta „törődés” illúzióvá válhat. A történelmi traumák, az összmagyar sors kérdése egyetemes nemzetpolitikai feladat. Ezzel inkább a szlovákiai magyarság választott képviselői, az MKP felelős szervei hivatottak, az eddigieknél hathatósabban - Magyar- országgal szorosabban együttmű- ködve-foglalkozni. A főtiszteletű püspök úrral készült összegző interjú további részében szó esik a katolikus egyházfő, XVI. Benedek pápa ominózus nyüatkozatáról. Itt is világosabban és főleg határozottan kell fogalmaznunk: nem a mi feladatunk - enyhítve annak súlyát - magyarázni a pápai üzenet lényegét, mely nem más, mint a protestáns egyhá- zakjelenlegi státusánakmegkérdó- jelezése, de inkább elutasítása. Történik mindez egy formális kira- katökumenizmus jegyében, annak hamis palástja alatt. (Lásd a nagyszebeni ökumenikus világtalálkozó látványos kudarcát...) Nyilvánvaló tehát, hogy a protestáns világnak sürgősen újra kell értékelnie az ökumenikus mozgalom célját és küldetését, és a hangsúlyt a világ protestáns felekezeteinek szorosabb együttműködésére, összefogására fektetni, egy őszinte, nyílt, krisztusi alapokon történő, az evangélium szellemét hordozó párbeszéd keretében. Csak egy ilyen egységes protestáns platform lehet egyenrangú és sikeres a katolikus egyházzal folytatott egyeztetések során az álláspontok közeledésének reményével, a keresztyén egység megteremtésének ügyében. Egyértelműen kell egyházunknak állást foglalnia a lelkésznők szolgálatával kapcsolatban is. Nem lehet először magyarázni az indokoltságát, majd pedig enyhén kételkedni helyességében. Az óvatos és ellentmondásos fogalmazás - nemcsak ebben a kérdésben - félrevezető lehet. Nagy gond ez, amit a jövőben sem lehet szőnyeg alá söpörni, ellenkezőleg, vitafórumot kell biztosítani a kérdésnek, kiértékelve az elmúlt évtizedek pozitív és negatív tapasztalatait, de mindenekelőtt úgy, ahogyan azt az új, egységes liturgia bevezetésének kísérleténél tettük. Ebben a kérdésben is kéijükki a hívők véleményét. Az utódlás kérdésével kapcsolatos állásfoglalás a mindenkori püspök részéről mindenekelőtt nagy körültekintést, a szóban forgó jelöltek alapos szakmai és emberismeretét, tárgyilagos elemzését, majd a püspök általa javasolt személyre, személyekre vonatkozó kiértékelést jelenti. A kizárólagos beleszólás, majd a későbbi tanácsadás jogának nyomatékos hangoztatása közös felelősségünk ürügyén viszont eleve megkérdőjelezi a pártatlanságot, egyúttal kétségbe vonja az utód rátermettségét. Az más kérdés, hogy helyes, ha az utód elkötelezi magát „a jót és a szépet továbbra is cselekedni” elődjének példája szerint. Mindenesetre jól- esóbb érzés, ha tanácsainkat spontán módon és persze őszintén igénylik, majd e tanácsokat el is fogadják. A színfalak mögötti szavazatgyűjtés pedig - valljuk meg őszintén - eddigi is a püspökválasztások áldatlan praktikája, velejárója volt. A szavazatszerzés effajta módját ezért a priori továbbra is csak elítélni áll módomban. Az új püspök személye garantálja az egyház töretlen haladását. Egyénisége meghatározója az egyház további lelki gyarapodásának. Megválasztása legyen új mérföldkő az egyház életében. Az amerikai és ausztrál testvéregyházak lelkészhelyeinek a betöltése is csak részben a mi feladatunk, még akkor is, ha anyagilag támogatják egyházunkat. Az anyaország egyházvezetése ebben a tekintetben mindenképpen hathatósabb támogatást tud biztosítani és tudtommal biztosít is. Erőinket inkább szűkebb régiónkra összpontosítsuk, otthon több a tennivaló, és sok még a megüresedett hely. Református egyházunk tehát - még az általában pozitív hangú, eredményekben hál’ Istennek bővelkedő püspöki számadás ellenére is - válaszút előtt áll. Vagy felmérjük és minél előbb orvosoljuk a drámai apadás okait, vagy továbbra is tétlenül fogjuk szemlélni soraink gyengülését, a lelki sorvadás következményeit. Bízzunk benne, hogy Isten gondviselő oltalma, mindenre kiáradó szeretete megsegít bennünket református hitünk megerősödésében, és útmutatásával Kálvin egyháza gyarapodó egyházzá válik. „Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram Téged tartottunk hajlékunknak...” Fiatal református testvéreink egyházunk iránti elkötelezettségével is bajok vannak. A konfirmáció után egyre kevesebbet látni őket templomainkban. Zsoltáraink hitépítő hatása kevésbé fontos számukra. Ehelyett közös rendezvényeiken zeneileg kétes értékű, világi dallamokkal és ritmusokkal, hangos gitárzenekar kíséretével dicsérik az Istent - lásd a Csillagpont magyarországi rendezvényeit-, feledve és feladva az immár hatvanéves református énekeskönyvünk gyönyörű zsoltárait, dicséreteit, az orgona magasztos hangzását. Teszi ezt ifjúságunk, református jövőnk záloga... Melyik énekeskönyvből és milyen énekeket fog énekelni évtizedek múlva ez a generáció? Való igaz, új templomokat, új iskolákat építettünk, kaptunk vissza az utóbbi tíz évben, de kérdem én tisztelettel, a közös gondjainkat körülvevő felelőtlen közöny folytán - annak fiatal nemzedékünkre gyakorolt, önazonosság-tudatot romboló hatásával - kik fogják megtölteni a jövőben iskoláinkat, új templomainkat a „ne hagyjátok a templomot, ne hagyjátok az iskolát” szelleme nélkül? Megtesznek-e minden tőlük telhetőt ennek érdekében a hál’ Istennek - elődeikhez képest - aránylag nagyon jó sorsot élvező fiatal lelkészeink, akikkel szemben - ahogy azt az interjúban olvassuk - a fegyelmezés eszközéhez volt kénytelen nyúlni egyházunk vezetése, elítélendő életvitelük, valamint a jogkörükkel való bűnös visszaélések miatt? Milyen küldetéstudattal vannak felvértezve fiatal lelkészeink teológiai tanulmányaik során? Milyen üzenettel bocsátják ki őket a lelkészi szolgálatba? Csakugyan csupán az arra elhivatottak közül válogatjuk ki kellő szakmai odafigyeléssel a lelkészi hivatásra alkalmas teológiai hallgatókat, akiknek ödeteikből ez ideig csupán futballcsapatra futotta, ezzel szemben elődeik többek között színvonalas ötventagú lelkészkórussal is büszkélkedhettek? Megannyi jogos kérdés, mely szorosan összefügg egyházunk jelenlegiállapotával. Református közösségeink érdekében kálvini szigorral merjük felfedni továbbra is a hiányosságokat, és kellő ráhatással, hatékony eszközökkel igyekezzünk őket kiküszöbölni. Keressük meg egyházaink élére az egész Kárpát-medencében a Ravasz Lászlóhoz, Csiha Kálmánhoz mért alázatos lelkű, egyházszervező, egyházépítő karizmatikus egyéniségeket, akik garantálni tudják majd a jó értelemben vett folytonosságot. Kántorképzésünk állítólag sikeres, egyházi énekkaraink úgyszintén fejlődőképesek, a ritmikus éneklés terén kétségkívül jelentős haladás mutatkozik, csak éppen s talán ezáltal is mintha lélektelenebb lenne gyülekezeti éneklésünk. Hiányzik belőle a szív, a szöveg megjelenítésének öröme. Egyhangúvá, elsődlegesen „időmérté- kessé” vált. De legyen ez a kántorok, az énekvezérek gondja. Mondják el erről ők a tapasztalataikat... A ritmikus éneklés elsajátítása sokak számára bizony nem könnyű feladat. Téves az a felfogás, hogy mindenkit megtaníthatunk ritmikusan énekelni. A gyülekezeti éneklés ugyanis nem azonos a karénekléssel. Itt valójában azokra a testvérekre gondolok, akik nincsenek az ehhez szükséges zenei érzékkel, adottságokkal megáldva, akiknek gondot jelent zsoltáréneklés közben a negyed- és a nyolcad- hangok váltakozása. Viszont rájuk mindig lehet számítani. Akik mindig szíwel-lélekkel és jó értelemben vett „teli torokkal” éneklik, ha olykorvontatottanis: „Erős várami Istenünk..- teszik ezt erős hittel és meggyőződéssel. Évszázadok óta bizonyítják, hogy mint szilárd alapra, rájuk mindig lehet építeni. Hitvallásukban az imádság ereje az elsődleges, a mindennél fontosabb. Falvaink alázatos, tisztességtudó, kálvinista hitükre nagyon büszke reformátusai ők. Számukra a kálvi- nizmus nem vallás csupán. Nyílt és őszinte emberi tartás, az igaz ügyért való mindenkori kiállás és makulátlan erkölcs is egyaránt. A vallás - hagyomány. A hagyomány - érték. Sokan mondják, ma már más a világ, mint Kálvin idejében, különben is, örökké megújuló egyház vagyunk. Ez így igaz, de a mi megújulásunkat az imádkozás csodatevő erejébe vetett hit általi folytonos lelki megújulás jelenti. Tehát nem a szabadosságból eredő formai újítások, mint például a zenés istentiszteletek, zenés áhítat vagy egyéb önkényes liturgiái változtatások, helybeli szokások. Az Istennel való találkozást ne akarjuk mindenáron énekkari vagy más zenei produkcióval „színesíteni”, „gazdagítani”. Az istentisztelet az imádkozás, a befelé fordulás, a lelki elmélyülés lehetősége, az Ige üzenetének tolmácsolása, a csendes áhítat órája. Zenés alkalmainknak, Isten dicsőítésére, válasszunk külön keretet. Liturgiánklegyen tiszta és egységes. Református elődeink elvhű, meg nem alkuvó gerincéhez kell minduntalan felegyenesednünk. Számunkra csak ez jelentheti a folyamatos megújulást. Eleget újítottak rajtunk formailag is a reformáció után létrejött protestáns felekezetek. Legyen az az ő sajátosságuk. Vannak közöttünk olyanok is, akik megkérdőjelezik a református vallás hagyományait?! Vajon nem hagyomány-e a szónoki szempontból is gondosan felépített, átszellemült, a hívőkben mély benyomást keltő, katarzist kiváltó prédikáció? Sajnos, többnyire már bizony - csak - hagyomány. Néhai Csukás Zsigmond, Galambos Zoltán vagy Varga Béla prédikátoraink ékesszóló bizonyságtétele, meggyőző erejű igehirdetései, melyek Sárospatak, Losonc, Prága teológusait, lelkésznemzedékét idézik... Mai fiatal utódaik, úgy látszik, végleg lemondtak példájuk követéséről. Retorikájuk többnyire egysíkú, ezért mondanivalójuk bármennyire tartalmas is, szavuk nem jut el a gyülekezethez. Megszívlelhetnék nagy elődeik üzenetét, mely szerint nem elég a szószékről az igét magyarázni. Az igét hirdetrukell. Ugyancsak időtálló hagyomány Dr. Ravasz László püspöknek imádkozáson és az Ige hirdetésén alapuló, mind a mai napig használatos puritán liturgiája, melyen már megannyit változtattunk... Vagy Károli Gáspár ízes, korabeli nyelvezettel fordított Bibliája, melyet az „újmagyar” fordítások miatt - helytelenül - száműztünk templomainkból. Szenczi Molnár Albert zseniális zsoltárfordításai, melyekhez - nagyon helyesen - mind a mai napig nem vagy inkább keveset nyúltunk. így a Czinke- és a Szotyori-fé- le vagy az 1921-es kiadású énekeskönyvek - manapság méltatlanul mellőzött - ihletett és közkedvelt dicséretei... És folytathatnám tovább a felsorolást. A világ lehet más, de nekünk a Szentírás és Kálvin tanítása szerint minden időben - elődeink példájával - „a jót és a szépet kell követnünk”. Útmutatásaikkal, intéseikkel csak gazdagodhatunk. Formai s szellemi hagyományok, református hitünk erős pillérei ezek, melyekből évtizedek múlva is kötelesek vagyunk kellő tisztelettel, általuk erősödve, meríteni, hogyúgyne járjunk, mint a gyökerét vesztett fa. Az egyetemes kálvinista egység hiánya is gyengíti sorainkat. Nagy baj, ha a Református Világszövetség felelős vezetőit nem a megértés és a jóakarat vezérli. De számunkra még sajnálatosabb, ha a Kárpátmedencei magyar református egyházak vezető köreiben is a széthúzás, a kompromisszumkészség hiánya tapasztalható. Ezért és a már említett szabadosság miatt is, lám még a liturgiánk sem lehet egységes. Megboldogult Csiha Kálmán püspök úr mondta egyik látogatása alkalmából: „Hogyan lehetünk egységesek, ha még a Mi Atyánkot sem mondjuk egységesen...” Majd egy másik alkalommal ezt kötötte lelkünkre: „Kis nemzet vagyunk, ezért minőségi nemzetté kell válnunk.” Ez is megszívlelendő intés, hosszú távra, a jövendő nemzedékéhez is intézett jó tanács. Az örökös torzsalkodások csak gyengítik alkotóképességeinket, megbénítják a tehetséget. Egy terjedelmes, minden részletre kitérő interjú vezérfonalának követésével igyekeztem érinteni legfájóbb közös gondjainkat, bajainkat, mulasztásainkat. Korántsem teljes, bíráló hangú írásomat egy pillanatra sem a bántó szándék, hanem kizárólag az aggódó, jóhiszemű segíteni akarás vezérelte. Távol álljon tőlem megkérdőjelezni egyházunk vezetésének az utóbbi időben kifejtett pozitív törekvéseit, eredményeinek áldásos hatását, de engedtessék meg nekem felemelni szavamat egy Istennek tetszőbb református közösség kimunkálása érdekében. Hinnünk kell töretlenül a református egyház - örök értékeinek megőrzésén alapuló - felemelkedésében, és tegyünk is ezért, de semmi esetre sem a „múltat végképp eltörölni” indíttatásával... Kodály Zoltán szavai szerint „elvész az a nemzet, mely nem tiszteli hagyományait”. A történelmi egyházak élettartamára vonatkoztatva hatványozottan nyer érvényt ez az intés. Az egymásra mutogatás helyett fogjunk össze, és minél előbb cselekedjünk, amíg a felelődén közöny hosszú évekre ki nem fejti visszafordíthatatlanul romboló hatását.