Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)
2008-08-16 / 191. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 16. www.ujszo.com Milos Forman: „Gyáros vagyok, ikergyáros. Ezt nem győzöm hangsúlyozni. Erre vagyok ugyanis a legbüszkébb. A fiaimra. Ők a legsikeresebb alkotásaim..." Ötven évig készült legutóbbi filmjére, a Goyára Négy új hullámos cseh filmrendező hagyta el a hazáját 1968-ban, a szovjet megszállás évében. Ivan Passer, Vojtech Jasný, Jan Némec és Milos Forman. Passer Los Angelesben folytatta pályáját, Jasný New Yorkban, de egyikük előtt sem hajolt meg Amerika, Némecből dzsessz-zenész lett Kaliforniában. Egyedül Milos Forman tehetségét díjazta az Amerikai Filmakadémia. SZABÓ G. LÁSZLÓ Prágában új szerepben mutatkozott be nemrég: dzsesszoperát rendezett a Nemzeti Színházban. A Jól fizetett séta, Jin Suchy és Jirí Šlitr darabja nemcsak a Moldva-parti „palotában” talált értő közönségére, hanem külföldön is, hiszen a népszerű szerzőpáros évtizedekkel ezelőtt már belga és finn társulatoknak is eladta a darabot. Most, hogy ennyi év után három hónapig ismét Prágában dolgozott, ráadásul itthoni, felnőtt ikerfiaival - díszlettervezője volt az egyik, rendezőtársa a másik -, nem fordult meg a fejében, hogy nyugdíjasként eseüeg hazaköltözik, s kinti ikerfiaira hagyja majd a connecticuti házat a hatalmas réttel, erdővel és a képeslapra illő tavacskával? Nem, nincsenek ilyen gondolataim. Egyébként nem is voltak soha. Van egy lakásom New Yorkban, a Central Park közelében, és van egy hatalmas házam Connecticutban. A leginkább ott érzem otthon magam. Prágát imádom, rajongva szeretem, hiszen ifjú korom legszebb éveit töltöttem itt. Ide körnek a főiskolás évek, itt forgattam első filmjeimet, a Meghallgatást, a Fekete Pétert, majd ezt követte az Egy szö- szi szerelmei és a Tűz van, babám! Az én Csehországom azonban már Connecticutban van. Végérvényesen. Pilseni sör van a hűtőmben, Martina, a feleségem remek szakácsnő, az otthoni ízek igazi mágusa, a kertben, akárcsak gyerekkoromban, a házunk előtt, minden tavasszal virágzik a hárs, szóval elhiheti, engem már nem kínoz a honvágy. Kínozta valaha? Úgy istenigazából? Soha. Szerencsés alkat. Jan Némec már rég hazatelepült, Ivan Passer egyre gyakrabban és mind több időt tölt Prágában... ... ez valóban alkati kérdés. Kinek mit kíván a lelke. Én megtaláltam a magam nyugalmát, nekem nem okozott gondot gyökeret ereszteni Amerikában. De lehet, hogy igaza van Carlónak, a kinti asszisztensemnek, aki szerint kemény vagyok, mint a kő. Ha más lennék, nem is biztos, hogy talpon maradtam volna. Amerika nem szereti a könnyen összeomló embereket. Amerika sikerorientált ország. Ott csak az számíthat elismerésre, aki képes küzdeni, harcolni, megállíthatatlanul menni előre. Mit érez, mi az első gondolata, amikor például connecticuti farmján ül este a televízió előtt, és azt hallja, hogy Európa, netán azt, hogy Csehország? Ha Európát emlegetik, azonnal elkap az utazási vágy. Mindent félretéve már szállnék is fel a repülőre. Ha pedig egy csehországi eseményt kommentálnak, akkor másra sem vágyom, csak hogy végigsétáljak a Vencel téren, a Károly hídon, a Kisoldalon vagy a Moldva- parton. De ismerem magamat: szívnék magamba az ottani levegőből, és már repülnék is vissza a családomhoz. Félelmet mikor érzett legutóbb? Ha repülőre ülök, mindig izgulok. Addig voltam csak nyugodt, amíg nem tudtam, hogy üyen óriási monstrum le tud zuhanni. Vagy hogy egy szúró fájdalom a mellkasban az infarktus előjele lehet. Nem vagyok hipochonder, de ha valami hasonlót érzek, nagyon megijedek. Ön szerint igaz az állítás, hogy a pénz deformálja az embert? Ez miről jutott az eszébe? Arról, hogy ha ez tényleg így van, akkor önnek erről tudnia kellene. Mert úgy érzi, hogy én gazdag vagyok? Úgy képzelem, hogy Oscar-dí- jas rendezőként nem kell azon izgulnia, hogy mi lesz, ha újabb hét évig nem forgat, miből fog megélni? Szerintem a pénz egyáltalán nincs hatással az emberi jellemre. A pénzből adódó lehetőségek és az anyagi szabadság igen. Az rossz hányba is elviheti az embert. Szaladjunk vissza az időben. 1969, New York. Jó baráljával, Ivan Passerrel, az Intim megvilá- gításban rendezőjével bérelnek lakást a Leroy Streeten, és fényes karrierről álmodoznak. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. Azt képzeltük, Amerika majd a tenyerén hordoz bennünket, nekünk csak az a dolgunk, hogy felugorjunk rá. Tévedtünk. Bár korábbi filmjeim közül a Fekete Pétert Locamóban díjazták, az Egy szöszi szerelmeit 1965-ben, a Tűz van, babám!-at pedig 1967-ben Oscarra jelölték, igazából semmit sem segítettek abban, hogy első kinti filmemet, az Elszakadást (Taking Off) leforgathassam. Ráadásul törve beszéltem az angolt, és vészesen fogyott a pénzünk. Amikor láttam, hogy mindenütt falakba ütközöm, idegi alapon olyan izomgyulladást kaptam,'hogy alig bírtam felkelni az ágyból. Másnap már a telefon sem érdekelt. Hiába csörgött, nem vettem fel. Ivan Passer mesélte önről, hogy olyan mély depresszióba esett, hogy egy idő után már beszélni sem volt kedve. A történemek azonban van egy filmbe illő része. Erről is tud? Mire gondol? Ivan féltésére. Amikor már a harmadik napon sem tudott kicsikarni belőlem egy értelmes mondatot, annyira megijedt, hogy könyörögni kezdett, menjek el pszichológushoz. Én meg rádörrentem, hogy: „Menj el te, legalább addig is békén hagysz.” Ő meg, csak hogy a dolog végére járjon, el is ment, és előadta az én panaszaimat. Úgy tett, mintha ő szorulna kezelésre. A pszichiáter pedig bedőlt neki, felírta a gyógyszereket, Ivan meg a gyors felépülés reményében boldogan hozta őket. Ismert jól, nem okozott gondot neki, hogy eljátssza a lelki- állapotomat. Pár héttel később már úgy jelent meg a pszichológusnál, hogy előtte mindent részletesen megbeszéltünk. Elmondtam neki, mit érzek, hogy a legapróbb kérdésre is pontos választ adhasson. És hozta az újabb adag gyógyszert. Két hónap múlva már sokkal jobb állapotban voltam, ám lehet, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy az Universal stúdió jelezte, mégiscsak kíváncsi az Elszakadás forgató- könyvére, menjek be és beszéljünk. A nagy berobbanást, a világraszóló sikert azonban a Kakukk hozta meg négy évvel később, 1975-ben. S akkor még mindig a Chelsea- ben laktam, egy kopott kis szállodában. A Leroy Street után már ez is főnyeremény lehetett. Főnyeremény. Csak éppen feléltem az összes pénzemet. A Kakukk öt Oscar-díjával aztán műiden megváltozott. Forgatókönyvíró-társához, Jean-Claude Carrierhez több film köti. Az Elszakadást és a Valmontot is közösen hozták létre. Most a Goya ldsérteteiben dolgoztak együtt. Jean-Claude jól ismeri Spanyol- országot, a világtörténelmet, és Bunuelnek is közveden munkatársa volt. Művelt, nagy tudású ember, akivel öröm a munka. A spanyol inkvizíció olyan fejezete Európa történelmének, hogy az már a prágai fümművészeti főiskolán, Milan Kundera előadásain felkeltette az érdeklődésemet. Azonnal láttam, hogy módszereiben hol találkozik az ötvenes évek Kelet-Eu- rópájának kihallgatási formáival, a koholt vádak alapján elítélt emberek megalázásával és megkínzásá- val. Ez a párhuzam érdekelt Goya történetében, a két kor hasonlósága, nem pedig egy híres festő magándrámája. En amúgy sem szeretem az életrajzi filmeket, ezt a műfajt boldogan meghagyom másoknak. Goya alakjában sem az izgatott, hogy milyen viharos volt a szerelmi élete, vagy hogy milyen sze- rencsédenségeket élt meg a családja. Engem az őt körülvevő világ izgatott, az inkvizíció és a hatalmi harc borzalmai, amit Jean-Claude Carrier is jól ismer. Ötven évig vártam erre a lehetőségre, hogy ezt a filmet elkészíthessem, de csak az Amadeus madridi bemutatója után mertem kimondani, amikor a Pra- dóban végignéztem Goya festményeit, hogy ezzel kapcsolatban én igenis közölni fogom a vüággal, ami a szívemet nyomja. Pedig nem Goya miatt mentem be a képtárba. Engem akkor Hieronymus Bosch érdekelt. Hogyan pártolt át akkor mégis Goyához? Egyszerűen csak annyi történt, hogy ő volt rám nagyobb hatással. Vettem is egy csomó könyvet róla, de a festészeti technikájáról valahogy mindegyik többet mondott el, mint az életéről. Jean-Claude-dal aztán egyre gyakrabban beszélgettünk róla, aminek a vége az lett, hogy nekifogtunk egy új forgató- könyvnek. De még előtte, amikor Cannes-ban vendégeskedtünk a fesztiválon, egy reggel kitaláltuk, hogy kocsit bérelünk, és átugrunk szépen Spanyolországba. Madridban és Toledóban csavarogtunk, még Álba hercegnő kastélyába is elkavarodtunk, ami később a forgatási helyszínek kiválasztásában kapóra is jött. Előfordult már, hogy nemet mondott egy olyan forgató- könyvre, amelyből később sikeres film lett? Igen, volt rá példa, de a döntésemet később sem bántam meg. Mindent- nem vállalhat el az ember. Vannak forgatókönyvek, amelyek nagyon tetszenek, mégis visszautasítom mindegyiket, mert tudom, hogy másvalald jobb filmet tud belőlük készítem. Mi az, ami még mindig ki tudja borítani egy forgatáson? Hiszen bármelyik munkatársát nézem is, a kosztümtervezőtől a sminkesig mind a szakma csúcsa. Akkor szoktam kiabálni, amikor látom, hogy valaki nem azt csinálja, amit kértem tőle. Az szörnyen fel tud idegesíteni. Részletesen elmagyarázom neki, hogy mit hogyan csináljon, és mégsem azt teszi. Amikor először figyelmeztetem, és lehet az színész, asszisztens, bárki, akkor még nem vagyok nagyon dühös, hiszen mindannyian hibázunk, de amikor már háromszor ront, azzal már a hátamon táncol. Jack Nicholsonnal, Woody Harrelsonnal vagy most, a Goya forgatásán, a dupla szerepet játszó Natalie Portmannel voltak konfliktusai? Natalie-val semmi, bármit kértem tőle, minden kérésemet maradéktalanul teljesítette. Nicholson, amikor a Kakukkot forgattuk, egyszer nagyon megsértődött. Felvettük a jelenetet, nekem tetszett, s mondtam, hogy rendben, megyünk tovább. Ő viszont elégedetlen volt vele, meg akarta ismételni. De mert sietnünk kellett, és a fényviszonyok is gyorsan változtak, nem álltunk vissza a jelenetre. „Hidd el, jó lesz!” - nyugtattam őt -, de nagyon felhúzta az orrát. Időbe telt, míg lecsillapodott. Harrelson a Larry Flyntben játszott nálam, és egy nap borostát kellett növesztenie a jelenethez. De mert tudta, hogy a kamera ott és akkor oldalról veszi, fél arcát leborotválta. Csakhogy elszámította magát. Nekem épp az az arcfele kellett, amelyet leborotvált. És megkapta a nagy letolást? Nem. Egyetlen szót sem szóltam. Szomorúan odébb ballagtam. Miközben nyelte a mérget. Ilyenkor általában az történik, hogy odajön hozzám valaki a stábból, hogy megnyugtasson, én meg ahelyett, hogy megköszönném neki, vele kezdek el kiabálni. Courtney Love-val sem lehetett könnyű dolga a Larry Flyntben. Ő is meglehetősen ellentmondásos személyiség. Sokan akartak lebeszélni róla, de örülök, hogy kitartottam mellette. Pedig neki is voltak napjai, amikor nehéz volt vele. Abban a jelenetben például, amikor a börtönbe megy, hogy meglátogassa a féijét, átvizsgálják őt, nincs-e nála fegyver. Igazi börtönben forgattunk, ahol veszélyes rabok voltak, az ügyeletes őr annyira jó figura volt, hogy nem akartam szülésznővel helyettesíteni. S ahogy annak rendje és módja szerint végigtapogatja Courtney-t, egyszer csak látom, hogy elvörösödik, és se szó, se beszéd elvonul. Mi történt? - ámuldoztam. Kiderült, hogy Courtney egészen halkan, hogy csak ő hallja, azt kérdezte tőle: „Te ugye, leszbikus vagy?” Egy napra szólt a forgatási engedélyünk, ha a nőt nem sikerül megbékíteni, újabb probléma előtt állunk. Courteney szerencsére belátta, hogy bajt okozott, ezért ő maga ment a nő után, és elnézést kért tőle. Csak így tudtuk folytatni a munkát. Igaz, hogy évekkel ezelőtt Mihail Gorbacsovtól, a Szovjetunió utolsó elnökétől kapott egy rendhagyó ajánlatot? Ez nem sokkal azután volt, hogy meghalt Raisza, a felesége, akit nagyon szeretett, és azt akarta, hogy vigyem filmre a történetüket. Meglepett a kérése, de volt benne valami izgató. Azt feleltem neki: két évet adok az életemből erre a dokumentumfilmre, cserébe csak annyit kérek tőle, tegye lehetővé számomra, hogy szabadon válogathassak a szovjet filmarchívum „féltve őrzött” kincsei között. Meg is egyeztünk, csakhogy erre újabb kéréssel jött. Legyen ez a film egy nagy, nagy szerelmi történet dokumentuma. Erre viszont már nem tudtam igent mondani, ez nem az én műfajom, úgyhogy barátsággal elköszöntünk egymástól. Gorbacsov hallatlanul intelligens ember, színes egyéniség, nagyon sokat tud arról, hogy mi zajlott a hatalom kulisszái mögött, és én épp oda akartam benézni a filmmel. Érdekelt például, miképpen jutott a tudomására a neosztálinisták ellene üá- nyuló összefogása 1991-ben. Ő akkor a Fekete-tengernél üdült, a puccs pedig Moszkvában zajlott. „Mikor döbbent rá, hogy mi zajlik a Kreml falai mögött?” - kérdeztem tőle. „Én ezt azonnal tudtam” - felelte. „De miből?” - faggatóztam. És elmesélte, hogy az atomrakéták kilövésének kódja mindig nála volt, a kézi koffetjában. Két biztonsági őr, két katona műidig ott volt a közvetlen közelében, éjjel-nappal tízméteres távolságból vigyáztak rá. Egy reggel aztán, ahogy ott napozott a Krím félszigeten, a katonák hirtelen felkapták a koffert, és elmentek vele anélkül, hogy egyszer is hátranéztek volna. Gorbacsov így tudta meg, hogy már nincs rajta ez a szörnyű felelősség, hiszen már nem ő a Szovjetunió első embere. Van még valami nagy elvárása az élettel szemben? Hiszen elért már mindent, amire ember vágyhat. Híres lett és gazdag, csinos és fiatal felesége van... ... és gyáros is vagyok. Ikergyáros. Ezt nem győzöm hangsúlyozni. Erre vagyok ugyanis a legbüszkébb. A fiaimra. Ok a legsikeresebb alkotásaim. De ha még kérhetne valamit a sorstól... ... akkor csak azt kérném, amit a filmek többségétől. A happy endet. Hogy az öregség az utolsó percig hagyja meg szépnek az életemet.
