Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2008-07-26 / 173. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 26. Szalon 11 Az öttagú, két szlovákiai magyar zenészt is felvonultató MontaCarlo laza popdala rádiós segédlettel 2008 második felének nagy slágerévé válhat „A MontaCarlo komoly zenészek csapata” A MontaCarlo magyarországi vagy szlovákiai magyar zene­kar? Egyáltalán fontos ez? Carlo: Hiszem és remélem, hogy ennek nincs jelentősége. Magyarul énekelünk, mert a ma­gyar nyelv mint kulturális közeg számunkra fontos. Egyébként pe­dig csak én vagyok szlovákiai, a többiek Budapesten vagy a fővá­ros közelében élnek, így - a kér­désre válaszolva - nem nevezhet­jük magunkat szlovákiai magyar együttesnek. Crow: A MontaCarlo magyar zenekar. Ez üyen egyszerű, szük­ségtelen tovább szűkíteni a kört. A legfontosabb a közös anyanyel­vűnk és az a tény, hogy egy régió­ban élünk. Az utóbbi persze nem bezártságot jelent. Nem is jelent­het, hiszen manapság szinte kar­nyújtásnyira van minden, főleg az internetnek köszönhetően. Ugyanakkor mi nem üyen körül­mények között nőttünk fel, és ne­künk a személyes kapcsolataink­ban, élményeinkben máig meg­határozó szerepe van az anya­nyelvnek. Meg ugye hiába beszél több nyelven is az ember, érzel­mileg leginkább az anyanyelvé­hez kötődik. Zenei berkekben egyre rit­kábban mehet biztosra az ember. Abban azonban biz­tos vagyok, hogy az Élj a száddal című dal a rádiók támogatásával slágerré válhat. Szerintem a felvé­telhez nem nehéz megsze­rezni a rádióállomások ke­gyét, ugyanis telitalálat. Egyrészt dallamos, és ahogy mondani szokás, slágerszagú, másrészt rendkívül igényes. A ma­gyar zenei életben csak el­vétve készül ennyire jó és tökéletesen kivitelezett szerzemény. PUHA JÓZSEF A dal előadója a MontaCarlo nevű zenekar. Ót zenész alkotja, közülük ketten szlovákiai magya­rok: Kálmán Károly énekes, aki több együttesben is megfordult már, legutóbb a Kápé nevű egy­személyes formációban nyomult, és a komáromi születésű, de egy ideje Budapesten élő Vaíjú Attila dobos. Rajtuk kívül Jozzy a Wen- digóból, valamint két további ze­nész: Bérén és Szabi alkotja a csa­patot. Károllyal (Carlo) és Attüá- val (Crow) beszélgettük. A Kápéból hogyan lett Mon­taCarlo? Carlo: A Kápénak mint hivata­losan egyszemélyes, háttérzené­szekkel működő zenekarnak nem volt különösebb jelentősége, de ehndított azon a zenei úton, amely a MontaCarlóban csúcso­sodott ki. Változott a zene, új ze­nészek vesznek körül, ezért a név- változtatás törvényszerű volt. A névben nem kell mindenáron ér­telmet keresni, inkább egyfajta hangulatot akarunk kifejezni ve­le. Persze azért van jelentése, az, hogy Karcsi mondta... Crow: Carlo, Jozzy és az én agymenésemből született meg a név. Miután meglett, melléírtuk néhány népszerű magyar együttes nevét az utóbbi tíz-húsz évből. Egyiknél sem tűnt rosszabbnak, de ami a lényeg: különbözik tő­lük. indította el az együttest. A Klikk- festen láttam egy zenekart, a Wendigót, és Jozzy gitárjátéka lenyűgözött. Hogy a történet tel­jes legyen, az együttes dobosa Varjú Attila volt, altivei pályafutá­som kezdetén együtt zenéltem a Klinikában. A fellépés után egy jót söröztünk, és már ott megegyez­tünk abban, hogy zenekart alapí­tunk. Mivel ők ketten egy másik, átdolgozásokra specializálódott együttesben is játszottak, adó­dott, hogy a további tagok onnan jöjjenek. így csatlakozott Bérén, a basszusgitáros és Szabi, aki bil­lentyűs hangszereken játszik. Egy üyen tapasztalt, érett ze­nésznek, mint te, mennyire volt nehéz új zenekart verbuválni? Gondolom, már nem szívesen állnál be kezdő tinédzserek kö­zé. Komoly elvárásaid lehetnek. Carlo: A sors nem lelkes ama­tőrökkel hozott össze, hanem több együttesben és zenei stílus­ban edződött tapasztalt profikkal. A MontaCarlo komoly zenészek csapata. Egy ilyen formációt ver­buválni szerencse kérdése, bár kétségtelen: ezt hosszú évek kitar­tó munkájával és némi természe­tes szelekcióval is el lehet érni. Mindezt a szerencsének köszön­hetően sikerült megspórolnom. Hogyan oldjátok meg a pró­bákat? Crow: Ez csak látszólag tűnik problémának, a gyakorlatban nem az. Négyen - ahogy már el­hangzott - Budapesten vagy a fő­város közvetlen közelében la­kunk, Carlo pedig autópályán alig két óra alatt meg tudja tenni az utat. Az autópályák és a modem gépkocsik korában élünk, ha ezt vesszük alapul, nem is lakunk messze egymástól. Ráadásul már előfordult, hogy egy budapesti dugóban közel annyi idő alatt ju­tottam el a próbaterembe, mint Carlo majd kétszáz kilométeres távolságból. A profi zenészekre amúgy sem a rendszeres próba a jellemző, hanem az intenzív pró­baidőszakok, például egy kon­certprogram begyakorlása. Ez ál­talában néhány napos edző­táborszerű próba során valósul meg. Carlo, nincs annak hátulütő­je, hogy zenésztársaid más együttesekben is tevékenyked­nek? Carlo: Nem tudom, mire cél­zói. Én, az egyedüli egyzenekaros nem tapasztalok és nem is látok problémát. Az énekes szempont­jából egyéb más szereplés nem he­lyénvaló, mert bár a zenét a hang- szerelés és a zenészek játéka teszi egyedivé, mégis az énekhang az, amitől az együttes leginkább fel­ismerhető. Szerintem én olyan zenét és szöveget írok, ami szint­úgy felismerhetővé tesz, és ezt nehezen tudnám egy másik kö­zegbe észrevétlenül átcsempész­ni. Az egyetlen dolog, amely szá­momra énekesként a zenekaron kívül számításba jön, az a rock­opera. A Felvidéki Rockszínházzal előadott Megfeszített című da­rabban Jézust alakítottam. De mondom, az más történet. Crow: Utoljára tizenöt évvel ezelőtt voltam olyan helyzetben, hogy csak egyetlen együttesben játszottam. Ezt a luxust egy ilyen korlátozott lehetőségű közegben, mint a magyar zeneipar, nem en­gedheti meg magának az ember. Legalább évi kétszáz koncert kell ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni. A menő zenészek többsége is több zenekarban játszik, vagy má­sokat segít: stúdiómunkálatokban vesz részt. Ez még nemzetközi szinten is így működik. Ha a ze­nész megélne egy produkcióból, még mindig ott van a szakmai ki­hívás, a belső kényszer, ami hajt­ja. A tehetségtelen vagy elfogad­ható hangszertudással nem ren­delkező „sztárokat” nyüván nem hívják más produkciókba. De a MontaCarlo nem mesterségesen előállított formáció! Ha majd évi háromszáz koncertet kell adnunk, akkor egy ideig minden egyebet félreteszünk. A többieknek, akik most nin­csenek itt jelen, mit jelent a MontaCarlo? Carlo: A kérdés megválaszolá­sát Attilára hagyom, ebben közü­lünk ő az illetékes. Csak annyit mondanék, némi túlzással persze, hogy a többiek rajongókból váltak tagokká. Amikor megalakultunk, a zenekar stílusa és mostani re­pertoárjának fele már kész volt - ezt Hegedűs Pista barátommal ír­tam. Crow: Az eddigi pályafutásom során leginkább rétegzenét készí­tettem, ez most egyértelműen egy nagyobb sikerre hivatott, talán nem is rock-, inkább popzenének nevezhető produkció. Ez semmi­vel sem kisebb kihívás, mint a leg­elvontabb progresszív zene. Nem az elérhetőbb siker vitt bele a pro­dukcióba, hanem a jó társaság, a profi hozzáállás és az a pozitív életérzés, amit megéreztem ben­ne. Ezek semmivel sem helyette­síthetők. Világsztárok tucatjai küszködnek depresszióval, mi­közben fürdenek a sikerben és az anyagi jólétben. Minden emberi tevékenységre, így a zenélésre is igaz: ha jól érezzük magunkat benne, a többi gyerekjáték. Én jól érzem magam a MontaCarlo tag­jaként, és a társaink is így vannak ezzel, különben nem volnának ve­lünk. Pusztán anyagi előnyökért ma már senki sem zenél, mivel ezernyi tevékenység van, amellyel sokkal könnyebben és gyorsabban lehet pénzt keresni. Cél-e az élvonalba kerülés? Carlo: Mindenféleképpen, leg­alábbis a magyar zenei piacon. Az ambíciókat leszámítva azért, mert ezt a stílust nem lehet másod­vagy harmadvonalból művelni. Ebből a szempontból a rétegstílu­soknak jobb a helyzetük, mert mindig van, sok esetben az elő­adótól független rajongótáboruk, még ha az nem nagy is. A populá­ris zenei közegben viszont a re­pertoár mellett vagy mellé ideálo­kat keresnek a potenciális rajon­gók. Ha ez a kettő találkozik, csak akkor lehet sikeres a dolog. Le­hetsz példakép emberként vagy zenészként, jó zene nélkül nem tudod a tömeget megszólítani, vagy csak ideig-óráig. Én leg­alábbis hiszem, hogy így van. Az első dalotokhoz, az Élj a száddal címűhöz már forgatta­tok videoklipet. A televízióban még nem láttam. Carlo: Hogy mikor lesz látható a zenecsatomákon, arról most folynak az egyeztetések. Ezt egy csomó jogi és emberi tényező be­folyásolja. A YouTube-on viszont bárki megnézheti. A nagylemez munkálatai hol tartanak? Carlo: A korong folyamatosan készül. Most egy multinacionális kiadóval tárgyalunk, a napokban eldől, hogy beleférünk-e az idei terveibe. Ha igen, megjelenteti, ha nem, akkor mi adjuk ki, szerzői kiadásban. Bulizós album lesz, „élj a száddal, ízlelj, csókolj” stí­lusban. A zeneipari átalakulások ellenére nem lehet megkerülni a lemezkiadást. Ez egy zenekar éle­tében manapság már nem fordu­lópont, hanem alapfeltétel, füg­getlenül attól, mennyit értékesí­tenek belőle. Crow: Tegyük hozzá, hogy egy nem létező albumot még másolni sem lehet, akkor meg mit hallgas­sanak a potenciális rajongók, és milyen referenciák alapján játsszák a rádiók a dalokat? Persze mindennek megvan a maga helye, mi szakmailag konzervatív zené­szek vagyunk: az élő zenélés a lét­elemünk. Minden egyéb körítés - nagylemezek, maxi CD-k, videó- klipek - elsősorban azt hivatott támogatni, hogy minél többen le­gyenek a koncerteken. Az él­ményt, amit az élő fellépés nyújt­hat, semmi egyéb nem pótolhatja. Ez a mi és a közönség szemszögé­ből ugyanúgy érvényes. Carlo, hogyan találtál rá az új zenésztársaidra? Carlo: Egy váratlan találkozás MontaCarlo: Bérén (basszusgitár), Crow (dob), Carlo (ének), Jozzy (gitár) (Dömötör Ede felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom