Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-19 / 167. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 19. www.ujszo.com Armin Müller-Stahl: „Egyszer aztán úgyis vége lesz mindennek. Filmszakadás! Eltűnnek a képek, és a vászon ismét fehér lesz. De hát ez a természet rendje..." A makulátlan emberi jóság hiteles megtestesítője Ugyanaz a méltóság, ugyanaz az elegancia, mint Szabó István filmjében, a Redl ezredesben. Armin Müller- Stahl, a német származású hollywoodi színész Karlovy Varyban, a Művészetek Galériájában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Festőként ünnepük grafikái és nagyméretű táblaképei előtt. Őt, a Redl ezredes trónörökösét, aki Koltai Lajos kamerája előtt Bécs- ben, a Belvedere palotában hidegen mosolyogva, hosszasan vizsgálja a Monarchia új vámszedőjét. „Nem tűrhetjük el, hogy egy olyan helyzetben, amikor a Monarchia fennmaradásához megelőző lépésekre van szükség, a tisztek polgári-radikális, cseh-függetlensé- gi, szocialista, magyar-nacionalista, vagy lengyel, vagy akár nagynémet orientációt sürgető elveket valljanak... Meg kell újítanunk a Monarchia erejét.” Súlyos szavak, finomra csiszolt alakítás. Armin Müller-Stahl 1979-ig keletnémet színész volt. Aztán nyugatnémet. Disszidált. De még előtte egy rendszerellenes kiáltvány aláírásával jelezte: megelégelte a szocializmus „vívmányaid’. Tizenhárom évet töltött Nyugat-Berlinben. Azokban az esztendőkben dolgozott Fassbinderrel a Lolában és a Veronika Voss vágyakozásában, Wajdával a Szerelem Németországban című filmben és Szabó István Redl ezredesében. 1989-ben, a politikai változások évében Costa- Gavrasszal forgat a Zenedobozban. Két évvel később már Jim Jarmusch hívja Amerikába, hogy játssza el az Éjszaka a Földön román taxisofőrjét, 1992-ben pedig Los Angelesbe költözik. Túl a hatvanon teljes erőbedobással angolul tanul, elhagyja Európát, és európai gyökereit nem megtagadva, művészi igényeit nem feladva hollywoodi színész lesz. Legutóbb David Cronenberg Gyilkos ígéretek című filmjében alakított nagyot. Egy londoni étterem lelkeden tulaját játssza, aki „főállásban” orosz keresztapa. Karlovy Vary idei fesztiválján számos filmje közül egyik sem szerepelt a műsoron, Armin Müller-Stahl ezúttal festőként mutatkozott be. Sokoldalú tehetsége már korábban megmutatkozott. 1980-ban Elrendelt vasárnap címmel regényt írt, 1991-ben forgatási naplót, de zenészként, sőt zeneszerzőként is megállja a helyét. A Zenedoboz című fűm Miké Lászlójában szó szerint az önarcképét festette meg, 2006-ban Leonardo da Vinci, Lucas Cranach, Dürer, El Greco, Tiziano és Michelangelo portréit készítette el, egy másüt sorozatában John Lennont, Csajkovszkijt, Dvorákot, Schubertét, Hindemithet, Berget és Schönberget is megfestette. Lübeck és Velence is felkerült a vásznára, Háborgó tengere a hullámok vad diadala. Hogyan lehet egyszerre több pályán mozogni? írni, festeni, komponálni és még játszani is? Úgy, hogy egyszerre csak egyvalamivel foglalkozom - feleü nemes egyszerűséggel. - Tudom, sokan azt hiszik, egy színész esetében az írás vagy a festés általában pótcselekvés. Hogy a legtöbbször akkor veszi kezébe a tollat vagy az ecsetet, ha huzamosabb ideje nem foglalkoztatják. Ez nem az én estem. Nekem az írás, a festés, a zeneszerzés ugyanolyan fontos, mint a színészi játék. Rajzolni már gyerekként is szerettem. Előbb a vonalak, aztán a színek fogtak meg. Örökölni sok mindent lehet. Még rajzkészséget is. Az én nagymamám mindig úgy állt a tűzhely mellé, hogy az egyik kezében főzőkanál volt, a másikban ceruza. Megkavarta gyorsan az ételt, és már ült is vissza az asztalhoz, hogy folytassa, amit elkezdett. Megszállottan rajzolt, nagyon szépen festett. Engem mindig elbűvölt a képeivel. Egyszer aztán odaálltam elé, és szóltam neki, hogy szeretném lerajzolni, amint főz, vagy ahogy ecsettel a színeket keveri. Én sokáig nem is színésznek, hanem festőnek készültem. Ezek szerint rossz az információm. Én ugyanis azt olvastam: húszévesen karmesternek készült. Karmesternek vagy zeneszerzőnek. Ez valóban így volt. Eltanácsoltak az iskolából, mint pályakezdő színészt. Fiatal voltam és pimasz. Olyan odamondós. Nem tetszett, ahogy a tanáraim irányítottak. Elavultnak találtam a módszereiket. Szembeszálltam velük. Mindig mást akartam, nem azt és főleg nem úgy, mint ők. Ez még az ötvenes évek legeleje volt. Ki is rúgtak egy idő után, úgyhogy elkezdtem zenét tanulni. Közben azt is be akartam bizonyítani, hogy ők tévedtek, nem én. Shakespeare-hő- söket játszottam színpadon. Igazi hősszerelmeseket. Egy jó kiállású fiúnak ezek a testhez álló szerepek. Csakhogy senkinek nem tetszettem. Sem a kritikusoknak, sem a közönségnek. Évekbe telt, míg változott a helyzet. 1953-ban befejeztem a zenei tanulmányaimat, a színészetnek azonban egy percre sem fordítottam hátat. 1956-ban már kamera előtt álltam. Titkos házasság. Ez volt a film címe. Tehát sem karmester, sem zeneszerző nem lett belőlem. Több országban és többféle társadalmi rendszerben játszott. Vannak olyan fejezetek az életében, amelyeket szívesen elfelejtene? Nem kell elfelejteni semmit. A rosszat sem. Abból is levonhatja a kellő tapasztalatokat az ember. Túléltem a náci hatalmat - ennél nagyobb boldogság mi lehet? Életben maradtam. Ez a legtöbb, amit a sorstól kaphattam. 1979-ig az NDK egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze voltam. A közönség szeretett, a szakma elismert. Aztán szálka lettem a politikai vezetők szemében. Szembefordultam a rendszerrel. Ezt sem bánom. Meg kellett tennem. Még azon az áron is, hogy egy jó időre megkeserítették az életemet. Nem más, mint a Stasi, a német titkosszolgálat illetékese súgta meg, hogy vigyázzak magamra, mert nagyon könnyen bajom eshet. Értettem a szóból. Túdtam, hogy ez mit jelent. Bárhol, bármikor elintézhetnek. Ha már a nácikat túléltem, a kommunistáknak sem fogom megadni magam, gondoltam. Túl messze persze nem mentem, csak a város, Berlin nyugati felébe, de az is elég volt a belső nyugalmamhoz. Egy üyen helyzetben mit tudott magával vinni? Semmit. Illetve csak a legfontosabbat: a feleségemet. Nyugat-Berlinben azonban nem kellett elölről kezdenie, elég volt folytatni azt, amivel már akkor is komoly érdemeket szerzett. Ott volt Fassbinder, megkeresett Wajda, szerepet kaptam Szabó Istvántól. Ezek mindig komoly visszajelzések voltak számomra. Azt igazolták, hogy jól döntöttem, helyes utat választottam. Attól, hogy nem lesz munkám, nem is tartottam. Hátországnak ott volt a festés, a zene, az írás. Nyúlhattam volna sok mindenhez. De a német rendezők is mellém álltak, sokat foglalkoztattak. 1984-ben két Oscar-díjra jelölt filmben játszottam. A Redl ezredes volt az egyik, Agnieszka Holland német filmje, a Keserű altatás a másik. Montrealban ez utóbbival a legjobb színészi alakítás díját nyertem el, és rögtön ezután Hollywoodba hívtak. Akkor miért várt még hét vagy nyolc évig? Nem beszéltem angolul. De egyáltalán! Nyelvtudás nélkül nem volt bátorságom kimenni. Azt meg egy pillanatig sem gondoltam, hogy felnőtt fejjel is el lehet sajátítani egy nyelvet úgy, hogy ne az akcentusom révén legyek érdekes. Ehhez a lépéshez, nekem elhiheti, nagyon nagy bátorság kellett. Ezért volt az a hét év. Gondolkodtam. És tanultam is természetesen. Úgy mentem ki Amerikába, hogy akkor már tudtam valamennyire angolul. Costa Gavras filmje, a Zenedoboz forgatásakor már tisztán láttam, mit jelent idegen nyelven beszélni a kamera előtt. Ha a szövegre, pontosabban a szövegmondásra figyel az ember, a játékra nem sok energiája marad. Nekem a lehető leggyorsabban kellett eljutnom arra a pontra, hogy a kettőt közös nevezőre hozzam. Ehhez persze rengeteget kellett magolnom és csiszolnom a kiejtésemet. Túl az ötvenen ez meglehetősen idegesítő feladat. Nemegyszer előfordult, hogy bizony nem is értettem, mit kér tőlem a rendező. És színt vallott? Hová gondol?! Úgy tettem, mintha minden szavát felfogtam volna. Aztán félrevonultam, és csak azon töprengtem, mi a fenét akarhat még tőlem. Újra és újra átvettem a szöveget, hogy a kiejtésem rendben legyen, de hogy a játékkal merre menjek, milyen irányba, azt nekem kellett kitalálnom. Próbáltam tehát így is, úgy is, meg amúgy is. Amikor már a hetedüt verziónál tartottam, és izgultam, hogy az sem lesz jó, mert a rendező valami egészen mást akar, a kollégáim egyszer csak elkezdtek tapsolni. Annyira tetszett nekik, ahogy játszottam. Ezzel aztán ki is rángattak a kínból, mert a rendező azt mondta: „Rendben, mostantól fogva magára bízom, hogy csinálja.” Los Angelesben könnyen gyökeret eresztett? Azzal volt a legkevesebb gondom. Mindenütt vannak rendes emberek. A gondok, a félelmek amúgy is összekötnek bennünket. Két dologra azonban gyorsan felfigyeltem. Az amerikaiaknak egészen más a humoruk, mint nekünk, európaiaknak. Ezt meg keüett szoknom. A másik dolog pedig, hogy mivel ők nagyobb távolságban élnek egymástól, nincsenek annyira egymáshoz préselve, mint mi, Európában, az irigység, a szakmai féltékenység sem olyan erős az életükben. „Mint mi, Európában...” - mondja. Lélekben tehát megmaradt európainak. Ne felejtse el, én felnőttként kerültem ki Amerikába. A gyerekkorom, a fél életem ide köt. Ezek nagyon erős emlékek, szüárd kötelékek. Ezeket nem lehet és nem is szabad elszakítani. Ki tudja, hogyan alakul az életem? Még az is megtörténhet, hogy utolsó éveimre hazaköltözöm. Nem betonozott be engem senki a Los Angeles-i életembe. Ma már nem úgy működnek a dolgok, mint húsz évvel ezelőtt. Amúgy sem szabhatja meg senki, hogy hol legyek. Németországban persze az életfelfogás is más, mint Amerikában. Ha itthon a hogyléte felől érdeklődöm valakinek, akkor az biztos, hogy azonnal panaszkodni kezd, és már sorolja is, hogy itt fáj, meg ott szúr, meg a főnököm, meg a szomszédom... mi itt minden egyes napunkat képesek vagyunk így vagy úgy megkeseríteni. Amerikában a „hogy vagy?”-ra mindenkitől ugyanazt a választ kapom. „Remekül!” Ott senki sem hiszi, hogy ha rám zúdítja a bajait, akkor attól a pillanattól fogva neki könnyebb lesz az élete. Nekem pedig tetszik ez a fajta hozzááüás. A belső harcainkat jobb, ha egyedül vívjuk meg. Utána már könnyebb beszélni róla, hiszen nem keü segítséget kérni. Costa Gavras filmje, a Music- box az egész vüágon jelentős sikert aratott. Ön egy évtizedeken át rejtőzködő háborús bűnöst alakít a történetben, aki zsidók százai ellen követte el szörnyű tetteit. És micsoda véletlen! Rögtön a következő filmjében, az Avalonban zsidó családfő. Ezt szeretem a hivatásomban. Egyszer a megtestesült gonosz, máskor a vüág legbecsületesebb embere lehetek. Ez persze a két véglet, de ami közte van, az sem mellékes, ha nem papírmasé a szerep. Costa Gavrasszal eleinte sok vitánk volt. Mindketten máskép: pen viszonyultunk a figurához. Őt nem az egykori bűntény érdekelte, hogy hány zsidót küldött a halálba Mike László, akiről a történet szól, hanem hogy müyen viszonyban van a lányával. Tehát azt, hogy bűnös, kezdettől fogva kész tényként kezelte volna. Én meg úgy éreztem, sokkal izgalmasabb lesz a film, ha nem áruljuk el azonnal, hogy kivel állunk szemben, derüljön ki később, hogy ki is ez az ember valójában. Sokáig kellett győzködnöm a rendezőt, míg elfogadta az érveimet, de a film sikere, azt hiszem, engem igazolt. És Cronenberg? Vele is volt vitája, amikor a Gyilkos ígéreteket forgatták? Davidnek csak a filmjei olyan té- bolyítóak, ő maga kedves, érzékeny ember. Costa Gavrast jobban ismerem, Daviddel azonban sokkal megnyugtatóbb volt a munka. Hollywoodban ki a legjobb ba- rálja? Elnézését kérem, ezt a kérdést nem tudom megválaszolni. Nem tudom, ki a legjobb barátom. Ez ugyanis csak egy bonyolult helyzetben derülne ki, például ha a segítségét kellene kémem valakinek. Erre pedig egyelőre nem került sor, és remélem, nem is fog. Azt viszont elmondhatom, hogy ki lett számomra egy igazi kulcsfigura a hoüywoodi dzsungelben. Tom Hanks. Most forgattunk együtt az Angyalok és démonok című filmben. Elképesztő tehetség, korosztályának talán a legsokoldalúbb egyénisége. Nyitott és művelt ember, és akkora, de akkora szíve van! Én pedig ezt nagyon nagyra értékelem az emberekben. Mikor izgul jobban? Egy film- bemutató vagy vemisszázs előtt? Most fogom kiábrándítani. Én már nem érzek lámpalázat soha. A festés és a rajzolás magától megy. Azért nem kell tennem szülte semmit. Néha meg is ijedek, hogy ha ez üyen könnyű, akkor lehet, hogy a végeredmény nem is olyan értékes? Hozzáértő barátaim aztán megnyugtatnak, hogy minden rendben, nem kell félnem. A színpadon vagy a kamerák előtt pedig ugyanolyan szabadnak érzem magam, mint a vászon előtt. Abban a pülanatban, ahogy játszani kezdek, hirtelen szárnyaim nőnek, és már el is rugaszkodom a földről. Egy a fontos: tehetséges kollégákkal, okos rendezővel, érdekes forgató- könyv alapján, keüemes körülmények között dolgozni. És hogy emlékezzek a szövegre! Mert ha egyszer cserben hagy az agyam, akkor onnantól fogva rettegés lesz minden napom, amikor kamera elé kell állnom. Ha festek, a legteljesebb szabadságot élem meg, hiszen nem szabja meg senki, hogy mit vigyek a vászonra. Nem keü megfelelnem senkinek. Ha a képeimmel tetszeni akarnék valakinek, akkor bizonyára napnyugtákat vagy virágos, dinnyés csendéleteket festenék, csakhogy én a lélek titkait kutatom. Képzőművészként, akárcsak zeneszerzőként az alkotás folyamatában bármit megengedhetek magamnak. Elég, ha az a kompozíció nekem jelent örömet vagy megelégedést, nem fontos, hogy másoknak is elnyerje a tetszését. Két lépéssel a nyolcvan előtt vannak még különösebb vágyai? Már csak egyetlen vágyam van. Hogy ne legyek beteg. Fümezni sem akarok már sokat. Mindig azt mondom: ezt a két filmet még leforgatom, aztán kész, befejeztem. De jön a következő felkérés, és nem tudom visszautasítani, mert annyira tetszik a szerep. Pedig nem hajt már sem a pénz utáni vágy, sem a szakmai mohóság. Egyszerűen élvezem, ha játszhatok. Egyszer aztán úgyis vége lesz mindennek. Fümszakadás! Eltűnnek a képek, és a vászon ismét fehér lesz. De hát ez a természet rendje, hiába is tiltakozunk ellene.
