Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)
2008-07-12 / 161. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 12. Szalon 11 Minden alkalommal, amikor a Vámbérybe érkezem - már-már szertartásosan megcsodálom a Vámbéry kisbolygóról készült leírást a kávézó hátsó falán... „Vámbéry” 10 (és forgatva) A Vámbéry Irodalmi Kávéház megnyitása tizedik évfordulójának gazdag kulturális kínálatában az Alistáli Művészeti Iskola diákjai reneszánsz zenä és táncot adtak elő (Hodossy Zoltán felvétele) Esterházy Péter általában úgy szokta kezdeni a köszöntőbeszédeit, hogy „Nem vagyok a szavak embere.” És aztán mondja, amit kell. H. NAGY PÉTER Én általában úgy szoktam kezdeni az ilyen jellegű eszmefuttatásomat - ezzel persze nem a Péterhez való hasonlatosságomat, felkészültségemet hangsúlyozom hogy „Mindössze egyetlen mondatot szeretnék megosztani önökkel.” Aztán egy kis bevezető és néhány kitérő következik, míg eljutunk addig a bizonyos mondatig. Most is így fogok tenni, hiszen távolról sem vagyok könnyű helyzetben. Mikor Hodossy Gyula megkért, hogy beszéljek a „Vámbéry” 10 évéről, gondoltam, hogy ez lehetetlen vállalkozás; tehát elvállaltam. Lehetetlen, hiszen több mint 300 rendezvényről (kötetbemutatókról, kerekasztal-beszélgetések- ről) és majdnem ugyanannyi szövegről (az antológiákban megjelentekről) kellene érdemben szólni. Emellett rendkívül sokszínű termésről, szerteágazó kulturális tendenciákról, széles kontextusokról. A Társulás programja szerint „A kávéházban - 1998. július 9-ei megnyitása óta - hetente minden csütörtökön 18.00 órai kezdettel bemutatják, megvitatják, megünneplik egy-egy író, költő, publicista, néprajztudós, hely- történész, képzőművész, színész, szerkesztőség, zene- és énekkar, művészeti együttes munká- ját-produkcióját.” Az antológia kiadásával pedig - ahogy a hátlapokon olvasható - a kiadó hagyományt kívánt teremteni: „évente megjelentetni a szép szó, a tudományok és művészetek könyvét, mert hitünk szerint az emberi teremtő munkának a megbecsülésére és közvetítésére ilyen formában is nagy szükség van.” Mindezek összefoglalása tehát tényleg lehetetlen vállalkozás. Lehetetlen továbbá azért is, mert mindössze 10 perc áll a rendelkezésemre. De hát a Nobel-dí- jasok is csak 2 percet kapnak a No- bel-bankett alkalmával, hogy életművüket prezentálják, ehhez képest viszont a 10 perc nem kevés. Amikor Sydney Brenner 2003-ban megkapta a Nobel-díjat (molekuláris biológiai kutatásaiért), elmondta, hogyan válhatunk Nobel-díjassá. Példái között szerepelt a következő: „megfelelő munkahelyet kell választanunk és olyan szponzorokat, akik bőkezűen támogatnak. (...) Utána válasszunk kitűnő kollégákat, akik vállalják az előttünk álló kemény munkát. (...) nekik újabb kollégákat és tanítványokat kell magukhoz vonzaniuk.” Érdekes módon ezek a kritériumok átvihetők a „Vámbéry” működésére is. Gyorsan elmondom tehát, hogyan válhatunk a Vámbéry Antológiákszer- zőivé (ez valószínűleg egyszerűbb, mint Nobel-díjat szerezni): ha a fenti kritériumok adottak, vegyünk részt egy, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban immár hagyományosan megrendezésre kerülő beszélgetésen. Az anatológiában való részvételre a felkérés ezután már automatikus (a szerkesztő az adott évben az esteken részt vevőket kéri fel), ezután már csak a szövegről kell gondoskodnunk. (Brennernek tehát igaza volt: ha minden adott, akkor már csak a lényeg marad hátra.) Ebből persze az is következik, hogy az antológia nem tud mindenkit szóhoz juttatni, de ez így van rendjén. Nobel-díjat sem kaphat mindenki. (Viszont az antológiákban sok Madách-dí- jas szerepel.) Másrészt amikor Gyula megkért, akkor említette, hogy ez a köszöntő a Pro Cultura évzáró bulin fog elhangzani. A hangulat oldott lesz, a társaság egy része úgysem fog már figyelni, mondhatok bármit, de kerüljem a tudományos nyelvet. (Ennek talán eleget tudok tenni, és folytathatom a kalandozást.) Ez a szituáció is emlékeztet valamire, méghozzá egy elhíresült filmforgatásra. Szóval történt egyszer, hogy a moszkvai elit közismert személyiségei meghívót kaptak egy partira, ahogy Önök az ittenire. A színészeket bedrótozták, a termet rejtett kamerákkal szerelték fel, a stáb pedig egy külön helyiségben várta az alkalmas pillanatot. S amikor a hangulat úgy másfél óra elteltével (mint most itt) kezdett a tetőfokára hágni, beindult a gépezet. így került be a moszkvai elit a Nappali Őrség című film egy fontos jelenetébe, melynek forgatása a show- business világának egyik legnagyobb poénja volt. Vagyis a jelenlévők (ahogy Önök is jelenleg) buliztak egy jót, miközben talán nem is tudatosították, hogy a majdan minden idők legnagyobb bevételét hozó orosz film egy jelenetéhez asszisztáltak. Ne ijedjenek meg persze a tisztelt jelenlévők, nem vagyok színész, és per pillanat Dunaszerdahelyen (sajnos) nem forgatják minden idők egyik legnagyobb „szlovákiai magyar” filmjét (bár egy kamera éppen veszi, amint beszélek). Bár az említett Lukjanyenko-féle orosz produkcióban hemzsegnek a vámpírok, s ez szintén analógiát kínálhatna tárgyunkhoz, a „Vámbéry” - mint látható - itt nem a Stoker Drakulájához adatokat szállító orientalistára és tudós utazóra utal immár elsősorban, hanem a Felvidék egyik legjelentékenyebb akciósorozatára és az ehhez kapcsolódó kiadványokra, melyek viszont - az előbbivel ellentétben - igen szerencsésen kapcsolódnak egymáshoz. Mindenesetre a szituáció megköveteli, hogy a jelenlévőket ne untassam statisztikákkal: ki, mit, mikor, hányszor mondott a rendezvényeken vagy írt az antológiákban. (Ez úgyszintén lehetetlen vállalkozás volna.) Ehelyett engedjenek meg egy személyes észrevételt. Minden alkalommal, amikor a Vámbérybe érkezem - már-már szertartásosan -, megcsodálom a Vámbéry kisbolygóról készült leírást a kávézó hátsó falán (nemrégiben még egy felvételt is láthattunk mellette). Ilyenkor eszembe jut Francis Crick találó könyvhasonlata a kultúra elhelyezhetőségéről, mely a következő: „Legyen a kambrium korszaktól napjainkig eltelt idő olyan hosszú, mint egy egész könyv - ez körülbelül hatszázmillió év. Tehát minden oldal durván hárommillió évet képvisel, minden sor kilencezer évet, minden betű vagy szóköz ezerötszáz évet. A Föld hét kötettel ezelőtt keletkezett, a Világ- egyetem pedig (durva becslés szerint) további tíz kötettel korábban. Ezzel a módszerrel kifejezve, az egész írott történelem e könyv utolsó két-három betűjére esne.” Mindez arra utal tehát, hogy az emberi kultúra bár végtelennek tűnik, mégis nagyon kicsi méret- tartományban helyezkedik el. Illetve arra (és ez itt most fontosabb), hogy a Vámbéryben odafigyelnek erre a pár betűre, pontosabban ezek egyikének egy nagyon kicsi töredékére; méghozzá úgy, hogy ezek a rendezvények felsorakoztatják a felvidéki és a magyar kultúra neves alkotóit. A rendezvényekre (ha végigtekintünk a névsoron - itt most nincs idő felsorolni a résztvevőket) az ország minden pontjáról és a határokon túlról is érkeznek azok a neves vendégek, akik megosztják a jelenlévőkkel gondolataikat, majd pedig ezáltal bekerülhetnek az antológiákba. Ugyanakkor a rendezvényekre és az antológiákra is jellemző, hogy nem tüntetnek ki egyetlen kulturális centrumot, a művészetek és a tudományok különböző területeit egyaránt figyelemmel kísérik. (Más kérdés, hogy Dunaszerdahely többek között ezért emelkedhetett a kulturális centrum rangjára. Mellesleg az általam kínált párhuzamok bármelyike - tárgyát illetően - nyugodtan bekerülhetne az antológiák valamelyikébe.) A kávézóban elhelyezett anyag a kisbolygóról remekül illusztrálja ezt a hozzáállást is. Látható tehát, hogy ez a rendezvénysorozat (és a hozzá kapcsolódó „eklektikus” antológiák megjelentetése is) páratlan a maga nemében. Sok példa hozható arra, hogy az ilyen jellegű kulturális fórumokra nagy szükség volna. Például hazai egyetemvárosokban sincsenek ilyen rendszerességgel ehhez hasonló találkozók. Pedig az ilyen jellegű kulturális forma képes bekapcsolni az alkotókat a szélesebb társadalmi nyilvánosságba, és a hallgatóságot nyitottságra ösztönözve választási lehetőséget kínál a kultúra fogyasztására. Ezt - és itt kicsit magam ellen beszélek - nem teszi meg helyette a kritika. (Tényleg elképesztő belegondolni, hogy a 10 év alatt mindig volt mit bemutatni és mindig volt kinek.) S ha már a befogadásnál tartunk, meg kell említenem, hogy a rendezvényeknek ugyanúgy lettek rendszeres látogatói, ahogy az antológiákban is rendre feltűnnek vissza-visszatérő nevek. Mivel azonban az antológiaolvasás szabályai nem rögzítettek (az olvasó szemezgethet a kínálatból), maga is jó példája a kultúra szétosztásának és szabad választásra épülő fogyasztásának. Mindebből, a fentiekből következően a beígért egyetlen mondat így hangzik: a 10 éves „Vámbéry” arra utalhat, hogy 10 „Vám- béryre” lenne szükség tájainkon; viszont arra is, hogy akár egymaga is el tud látni annyi feladatot, mint másik 10 intézmény, ha ezt úgy teszi, ahogy eddig tette. Egy, a saját pályáján haladó (tehát megbízható mozgást végző) kisbolygóként... Köszönöm a megtisztelő figyelmet; boldog tizedik születésnapot kívánok az érintetteknek; mint tapasztalhatták, én sem a szavak embere vagyok; hanem a számoké. F0LY0IRAT-AJANL0 Tallózás a Szőrös Kő legújabb számában CSANDA GÁBOR Csodaszép kivitelben jelent meg a Szőrös Kő idei második száma - a címlapon és belül Tóth Tímea grafikáival; a kassai származású képzőművész jelenleg egy magyarországi rajzfilmstúdióban dolgozik animátorként, mint azt a Kővendég című rovatban közölt bemutatkozásából megtudhatjuk. A folyóirat hátsó belső és külső borítóját ezúttal is aktuális művészeti rendezvények fényképei képezik, s tudósítanak ily módon a legutóbbi kiemelkedő eseményekről: Benyov- szky Krisztián érsekújvári könyv- bemutatójáról, a Transart Communication című Stúdió értés kötet keresztelőjéről és Grendel Lajos születésnapi ünnepségéről. Az első belső borító szokásos főszerkesztői felütésébenH. NagyPétervezeti be Bányai János kitűnő tanulmányát, közlésének okait és fontosságát hangsúlyozva. Az új könyvek közt (a képes Könyvajánló rovatban) Benyovszky Kriszián monográfiája (Bevezetés a krimi olvasásába), a Megvalósult gyermekálom című könyv (Munkácsi Bemát udmurt- földi útja), a Paraj című három- szerzős Rokkó-monográfia (Juhász R. József költészetéről és per- formanszairól), valamint aPamassus biceps című Csehy Zoltán-kötet kapott ezúttal helyet. Bányai János tanulmánya (Hagyomány és modemitás konfliktusa: a kisebbségi kulturális kánon) a főszerkesztői ajánlástól függetlenül is valóban fontos adalék, ezenkívül szépen illeszkedik a lap (és H. Nagy Péter) indította hagyomány- történés-vitához. Számos végkövetkeztetésének egyike: „...ez a konfliktus, ahogyan a kisebbségi irodalmak és kultúrák megélik, ahogyan a kisebbségi közösségeket választás elé állítja, alapvetően nem más, mint maga a kisebbségi kulturális kánon. Amire azért is érdemes odafigyelni, mert éppen a hagyomány és a modemitás konfliktusában született, és ez a konfliktus teremt számára sajátos beszédmódot a magyar irodalom és kultúra valóságában.” Könnyelműség volna azonban azt állítani, hogy a Szőrös Kő e számának épp a fenti tanulmány volna a súlypont) a, már csak azért is, mert minden fertály kellően súlyozott. A hátsó, kritikai traktusban (a Szőr mentén rovatban) kapott helyet Csehy Zoltán esszéje Luciano Berio zenéjéről, az A-Ronne című alkotásának többnyelvűsége és a szó muzikális érzékisége közötti összefüggésrendszere kapcsán. Ugyanitt, a Kő kövön rovatban három igen erős irodalomnépszerűsítő szöveg olvasható, két kritika és egy tanulmány. Keserű József a Léggyökerek című Tőzsér-kötetet olvassa, Bé- nyei Tamás pedig a Bevezetés a krimi olvasásába című Benyovszky- monográfiát. Rácz I. Péter nem először szól Murakami Haruki-regény- ről, most összefoglalja az eddigi magyar fordításokat, s így zárja kedvcsináló fejtegetéseit (a szerző legutóbbi, az ún. Patkány-trilógia befejező részéről szólva): „Mindent összevetve szarkasztikusán humorosjói felépített regénnyel van dolgunk, de további igazán jó, magyarul olvasható Murakami-regények- re mégvámunkkell.” A lapot Vida Gergely három verse nyitja (a Horror-klasszikusok ciklusból), majd három kispróza következik, Zalán Tibor tárcái. Megint vers (Mócsai Gergelyé), majd Panyi Zita novellája. Ismét vers, Tar Károlyé, ezt Mészáros Péter Moha mikroregénynek nevezett látványszövege arról, hogy Robin Williams látott, és arról, mit látott - bent, miközben kint havazott (a habot a kádban, a sárga kiskacsát, Kylie Minogue-ot havat lapátolni). Az egészen kiváló összeállítást (a Meglepő szőrösszeállítás rovatban) Halmai Tamás két verse zárja. S most jelenik meg a folyóiratban a lap és kiadója által meghirdetett sci-fí pályázat első három nyertesének szövege: „Mi a francot bámulsz? Lábat cseréltünk.” (Fehér László: Elfekvő); „- Mester, hogy érezte magát, mikor megvilágo- sult? - Hülyén. ”(K. Varga Beáta: Csakmi,lélekharcosok); „Szó sincs itt rabságról. Azt csinál itt, amit akar. A telepen belül senki sem korlátozza önt a szabadságában.” (Bányai T amás: Senki). S természetesen van Startkő, a szokásosnál mintha szűkebb terjedelemben, de mintha a szokásosnál erősebb szövegekkel, összesen hét szerzővel (Bokora Ákos, Zólya Andrea Csilla, BazsóÁdám, Ravasz Mirtyl, Hajtman Kornél, Kopasz Katalin és Dobai Bálint). Jó olvasni ezt a lapszámot is; örül az ember a megbízhatóan jó, szokott szerzőknek, örül az újaknak is. S nem értem, mi tartott nekem eddig a szerzők fölötti iniciálék különbözőségének megfejtésében, mármint az óriási betűk logikájának felismerésében, de csak most esett le a tantusz (hogy valakinek miért a neve kezdőbetűje, valakinek meg miért nem): nos, akinek nem a kezdőbetűje, annak a neve utolsó betűje. Hát, ilyen egyszerű ez. 2008/2 IRODALOM MÜVCSZCT KRITIKA 13. évfolyam Ara 50 Sk / 600 ft uiujuj.szorosko.eu Rz Rtt-RRT Kiadó és a Szőrös KŐ sci-fi-pályázatának díjnyertes alkotásai Vída Gergely kisciklusa Pályakezdő alkotók versei Ró« I. Péter írása Murakami Harukiról Bányai János tanulmánya a kisebbségi kulturális kánonról Tóth Tlmeo képei
