Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-28 / 150. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 28. Presszó 27 Kóbornak és az Omegának is bőven jutott a támadásokból (Somogyi Tibor felvételei és képarchívum) Tízéves kutatómunka eredménye a disszertáció, amelyet Bródy János előtt védett meg a szerző Popsztárok a Kádár-korszakban Nincs semmi különös ab­ban, ha egy történész dok­tori disszertációt ír. Az vi­szont már érdekes, ha min­dezt a Kádár-korszak könnyűzenéjéről írja, és - többek között - Bródy Já­nos előtt védi meg. Csatári Bence, a Magyar Távirati Iroda újságírója erre vállal­kozott Az eredmény: sum­ma cum laude. HAMARY DÉNES Történészként zenéhez nyúlt, ráadásul a hatvanas évekéhez. Akkor még nem is élt! Nemcsak a hatvanas évekről ír­tam, hanem a Kádár-rendszerről, 1989-ig, noha az utolsó néhány év kevés hangsúlyt kapott. A disszertáció megvédése tízéves kutatómunka eredménye. A zene szeretete mindig is bennem volt, általános iskolás koromban zon­gorázni tanultam, a gimiben pe­dig Extázis néven alapítottunk egy zenekart, s én voltam a do­bos. A tíz évvel idősebb bátyám tudott mesélni az ősidőkről, ő át­élhette, amikor rendőri gumibo­tokkal egyengették a koncertekre látogató közönséget. A levéltári kutatások mellett természetesen leültem zenészekkel beszélgetni, de az általuk írt könyvek is segí­tettek, bár nem tekinthetők törté­nészi munkának. Iratokból tud­tam meg például, hogy a Tátrai Band zeneanyaga az első magán- kiadású lemez Magyarországon, 1986-ban adták ki. A rock and roll korszak nemzedékéhez tarto­zó szüleim is sok élményanyaggal szolgáltak. Ha a hatvanas évek zenéjéről kérdezzük az embereket, min­denképpen szóba kerül, hogy akkor nehéz idők járták, s egy nevet is fölidéznek: Aczél Györ­gyét. Aczél György szerepe számom­ra nagyon ellentmondásos. Le­véltári adatok alapján a művelődési miniszter első he­lyettese volt, amikor találkoztam vele, bár tudjuk, hogy a párt köz­ponti bizottságának titkáraként irányított. Elsőként az MSZMP 1966-os kongresszusán, majd a párt 1968-as politikai akadémiá­ján hangzott el tőle először az el­híresült mondás: mi tiltunk, tá­mogatunk és tűrünk. A miniszter helyetteseként lényegében min­den fontos dologban ő döntött, tehát helyes a jelző, amikor Aczél-korszakot említünk. Min­den apró-cseprő ügy nála lan­dolt. De beszéljünk inkább a ze­nészekről. Nem mondhatni, hogy anyagilag nagyon jól álltak, per­sze az átlagpolgárokhoz képest jobb körülmények között éltek, viszont nem fizették túl őket. Nyugat-európai szemmel nézve koldusok voltak. Például Kovács Katiról tudni, hogy amikor ki­mentek egy nagyobb fesztiválra, a költőpénzükből vásárolt étellel inkább a szállodai szobájukba vonultak, nem akarták, hogy a nyugati popsztárok lenézzék, sajnálják őket. Visszatérve Aczélhoz - kutatá­saimra hagyatkozom - nem iga­zán érdekelte, mi történik a könnyűzenei életben. A színház­zal, filmmel sokkal inkább foglal­kozott. Egyszer Harsányi László, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője nyilatkozta, hogy Aczél kijelentette: „Az ember nem disz­nó, hogy mindent megegyen”. Ezt pedig a könnyűzenére értette. Vannak legendák, melyek szerint az első Illés kislemezt megtapos­ta, mondván, hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Ezt azonban Bródy János cáfolja. Szörényi, Bródy, Koncz Zsu­zsa, Kovács Kati, Zalatnay, Illés, Metró, Omega. A hatvanas-het­venes évek zenei világának meghatározó alakjai. Voltak kö­zöttük, akik a zenét többnek szánták egyszerű szórakozta­tásnál... Az Illés együttes és Koncz Zsu­zsa. Ók foglalkoztak szövegeik­ben legkeményebben - legalább­is amennyire lehetett - a politiká­val, őket érte a legtöbb támadás, de azért például az Omegának is bőven jutott a támadásokból. A Metró vállalta a ,jó fiúk” szere­pét, 1962-ben élő televíziós adás­ban Zorán és Dusán még a haját is levágatta, mondván, tudnak ők konszolidáltan viselkedni. Ki­hagytuk többek között a felsoro­lásból Koós Jánost, pedig ő sem járhatta a sima utat, „csak a ze­ne!” jelszóval. Belekötöttek pél­dául abba, hogy Moszkvában el­énekelt három angol nyelvű szá­mot, amit leadott a Magyar Rá­dió is. Aczél rögtön hívatta a kon­certet szervező Nemzetközi Kon­cert Igazgatóság referensét: ho­gyan képzelik, hogy az imperia­lizmus nyelvén szól a táncdalé- nekes a szovjet néphez? Végül egy suta indokkal kivédték, mely szerint szűk volt a repertoár. Vi­szont tény, hogy a kevésbé, vagy egyáltalán nem politizálok sokat profitálhattak, a keleti blokk or­szágaiban sokat turnézhattak, koncertezhettek. Itt jegyezném meg, hogy szerintem a zenei élet területén nem Magyarország volt a legvidámabb barakk a szocia­lista országok között. Igaz az ac- zéli „három T” politikája sok mindent megengedett a zené­szeknek, de voltak országok, me­lyek előttünk jártak. Nálunk nem tartottak például nemzetközi ze­nei táncdalfesztiválokat, ellen­tétben az akkori KGST-országok többségével (Split, Brassó, So­pot). Talán a vezetés nem tartot­ta fontosnak, de szerepet játsz­hatott benne Aczélnak a könnyűzenét lekezelő magatar­tása. Voltak olyan koncertek, amikor háromszáz nézőre ugyanannyi rendőr jutott, egy­szerűen nem mehetett be több ember, mert a hatalom úgy vélte, hogy botrány lehet. Ezeken a dol­gokon ma mosolygunk, de akkor iszonyú érzés lehetett zenésznek, rajongónak egyaránt. Befejezésül összegezné a ma­gyarországi könnyűzene és a kulturális élet egyéb területe közti kapcsolatot a Kádár-kor­szakban? Bródytól tudom, hogy sokat tudtak profitálni a filmesekkel történő együttműködésből. A film területén nagyobb szabadsá­got éreztek. Ha a Film Főigazga­tóságtól megkapták az engedélyt egy film elkészítésére a párt tu­dományos közoktatási és köz- művelődési osztályának (TKKO) jóváhagyásával, akkor jóformán szabad kezük volt. Jól mutatja a TKKO döntéseinek súlyát, hogy Illésék Jelbeszéd című lemezét is ők tiltották be, miután a Rádiótól felhívták őket, hogy az több olyan részt tartalmaz, ami alkal­mas izgatásra, kommunizmus el­leni lázításra. (A szerző az MTI- PRESS munkatársa) KOLTO - PÖRKÖLVE A pohár KARAF1ÁTH ORSOLYA Előző este elég vidáman ütöttem ki magam - elég volt hozzá a hosszú vonatút és három sör, hogy a reggelit a hotel báljában ne tudjam már elérni. Ahhoz viszont kevés volt az idő, hogy kicsit is kipihenjem és kiszenvedjem magamból a másnapot, a szobát ti­zenegyig el kellett hagyni. Keservesen összekapartam magam, ka­lap a fejemre, legalább azt takarja, hogy frizurához, sminkhez egy szemernyi erőm nincsen. A nap kegyetlenkedett, a fejfájással együtt elég gonosz volt ez a mix, de a légkondis IC-től még leg­alább másfél óra elválasztott. Pécset már jól ismerem, az irányt a pályaudvar felé még ebben az állapotban is ügyesen be tudtam lőni, elindultam tehát. Araszoltam előre, fáradt, vizenyős szemek­kel pásztázva az utat, valami enyhet adó helyet, reggeli oázist ke­resve a másnaposság sivatagában. Hétvége, minden normális hely még zárva ilyenkor, így hát egy nem normálisban kötöttem ki. Iszonyú cefreszaggal kevert cigiszag, játékgépek villogása. A pult- . hoz léptem, rendelésem a reggeli szokásos volt: duplakávé, dupla szénsavmentes ásványvíz. A mellettem álló trógerek nem voltak ennyire kíméletesek önmagukkal, a sör-unikum, sör-kevert tur­mixban utaztak. Erre a gondolatra heveseket fordult a gyomrom. Mellettem egy fekete ruhába öltözött elég lepattant nő álldogált. Ő vodka-sör keverékkel próbált felébredni. Elkeserítők voltak a szemei: üvegesen, fáradtan néztek előre. Egy pontra fókuszált a tekintete, a söröspohárra. Az enyém rá, nem tudtam levenni róla a pillantásomat. Mi lehet ezzel a nővel? Mi törhette így meg? Lát­szott rajta, nem először van itt, de az is, hogy a mai reggel vala­hogy más, mint az eddigiek. Végül megszólalt, a pincérhez beszélt, bár tekintete a söröspoháron maradt: „Adja el nekem ezt a poha­rat.” A felszolgáló hidegen felelt: „Nem lehet, csak hat ilyet kap­tunk, ez a cég reklámja, nem is értem, miért vettem le a polcról.” A nő ezek után percenként ismételte: „Adja el nekem ezt a poha­rat”. Már arra gondoltam, azt tanácsolom neki, csapja a földhöz, megleckéztetve a szemét pincért, aki arra mit mondhatna? A po­hár fogyóeszköz. Húsz perc múlva kiderült, miért kell a nőnek a pohár. „Nézze, adja el nekem ezt a poharat. Tegnap halt meg a fér­jem. Utoljára ezen a helyen ilyen pohárból ivott. Kérem.” A pincér csak nem adta. Újabb húsz perc múlva végül odaszólt, hogy sétál­jon csak ki a pohárral, de úgy, hogy ő ne lássa. A nő így tett. Vitte a poharat, emlékét a valószínűleg szintén alkoholista, lecsúszott fér­jének. Én pedig arra gondoltam, néha jobban járnánk, ha egyálta­lán nem tudnánk emlékezni. Ez a nő jövőre talán már nem jön ide inni. Az ő poharát ki fogja elkérni majd? (Merényi Dávid és Nagy Gergő felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom