Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-28 / 150. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 28.

Szalon 13

Spiró György: „Volt, hogy félrerakták, el kellett mennie a Nemzetiből, őt ez sem érdekelte. Azon is segített, akin nem lehetett. Bátor volt, nagyon bátor..."

Gobbi elvtársnő egy egész ország Szabó nénije volt

Ott ültem nála, kincsei és kacatjai között. Ő szép lassan felállt, kacagó gerléinek egyikét kivette páijától, a vesszőből font kalitkából, s miközben simogatta, mély, érces hangján a következőket mondta:

SZABÓ G. LÁSZLÓ

„Húszéves koromig voltaképpen semmit sem tudtam a világról. Gazdag családba születtem, mindenünk megvolt, aztán tönkrementünk, de én új életet kaptam. Lehettem volna úszó, vagy pingpongbajnok, mindkét sportot szerettem, de a legjobban mégis a színházat. A Nemzeti, nekem az volt a hőskor, a lázas ifjúság, minden.”

Aztán hirtelen elhallgatott, majd nagy döbbenetemre a következő kijelentést tette:

„Sokáig arra vágytam, hogy a halálom után fű legyek, én ugyanis hiszek a reinkarnációban. A fii pedig kitaposhatatlan. De most már más szeretnék lenni, ha elpatkolok. Lótetű. Annak még a fűnél is több ereje van. És elpusztíthatatlan.”

Gobbi Hilda nevetett.

„Megleptelek? Az kell neked!”

Kolompokon, kancsókon, régi fafaragásokon futott végig a tekintetem, Jászai Mari és Bajor Gizi portréján a falon, sok kis Napóleon-szobron. Szerepeit is könnyű volt egymás mellé rakni. Mirigyet és Kamyónét, Nyüas Misit és Margit királynét, Gertrúdot és Szent Johannát, Rizit és Bolondnagyságát, és a többi ezervalahányat. Hiszen csak öregasszonyból eljátszott majdnem kétszázat. De mert zseniális színésznő volt, kétszer ugyanazt soha, még a kaszással is tegező viszonyban volt, hogy minden alkalommal máshogy végezzenek vele. Szóljanak tőrt a szívébe, köhögjön véreset, gyújtsanak máglyát alatta, keveijenek mérget a poharába, álljon meg hirtelen a szíve, fulladjon meg, lökjék a folyóba, neki mindegy, csak élvezze.

Az öregasszony-szerepek ellen sem lázadozott soha. Kapta-adta őket. Tehetségén, emberi tudásán, emberi nagyságán nem tudott kifogni egyik sem.

„Szerintem csak kétféle színész van - mondta. - Karakterszínész és rossz színész.”

Pályájának egyik legemlékezetesebb momentuma, alakításai közül az utolsó és mégis az egyik legjelentősebb Spiró György Csirkefejének vérig sértett, macskájától megfosztott Vénasszonya. Ez volt a hattyúdala, bár az ő esetében nem ez a legjobb kifejezés. Gobbi sosem volt hattyú. Inkább moa, nandu vagy emu. Erős szívű, erős lelkű futómadár, aki még a nagyvadaktól sem riad vissza.

Spiró Györgyöt faggatom Gob- biról, húsz évvel a halála után, születésének küencvenötödik évfordulóján.

„Nyolcvanhárom októberének végén bemutatták Az imposztor című darabomat, s a premier után volt egy boldog duhajkodás a Katona József Színház büféjében. Odajött hozzám Székely Gábor kicsit il- luminált állapotban, és azt mondta: írjál ilyen darabot a Gobbinak is! Mire én azt feleltem Székely Gábornak, hogy öreg nőkről nekem nem szokott eszembe jutni semmi. Hazamentem, leittam magam egy kis sörrel, és pár óra múlva iszonyú fejfájással arra ébredtem, trogy a macskám - akkoriban ugyanis egyedül éltem a macskámmal éppen - ököllel veri az ajtót, mert enni akar. S akkor hirtelen beugrott az alapötlet. Egy vénasszony és a macskája. Végül is elég sokáig írtam a darabot,

meg sehol. Egyszer csak megmozdult a rongyhalom, és kiemelkedett belőle a Kórus. Mint Vénusz a habokból. Döbbenetes volt. Csak néztünk. Sajnos az előadásba nem így került be, Major valami mást akart, de ott, a kőpadlón ez fantasztikusan hatott.”

A Csirkefej próbáira nem járt be Spiró György. Nincs értelme próbára járni egy írónak, vélekedik. Hajó a rendező, úgyis azt látja, amit látnia kell, ha ostoba, akkor meg mondhat az író bármit, úgysem érti meg őt.

„Én nem vagyok az az ember, aki boldog, ha a saját szövegét hallja vissza a színpadon. Engem az tölt el örömmel, ha látom, hogy jól játszanak a színészek. A Csirkefej olvasópróbáján természetesen ott voltam, aztán sokáig nem, egy héttel a bemutató előtt mutatkoztam újra, amikor veszélybe került az előadás. Be akarták tiltani. És akkor Zsámbéki felkérte Jeles Andrást, hogy készítsen egy videofelvételt, legalább az maradjon meg. Aztán mégsem merték betiltani a darabot, és a televízió is felvette az előadást. Gobbival azonban a bemutató után sem dumáltunk. Remek ember volt, nagyon szerettem, de személyes viszony nem volt köztünk. Majort jobban ismertem. Vele többször találkoztam színházon kívül is. Gobbi egyébként Major elvtársnak szólította őt. Elég furcsán viselkedtek ők egymással szemben. Magázódtak. Major is mindig úgy szólt a Hüdához, hogy Gobbi elvtársnő, én úgy gondolom, hogy... Az én Gobbi-képem egyébként sokfélét mutat. Láttam őt a harmincas évek magyar filmjeiben, a Sasfiókban, és sok más színpadi szerepében, hallottam mint Szabó nénit... ez mind együtt van. Meg ahogy ő a szívén viselte a magyar színészek sorsát, ahogy létrehozta a Színészmúzeumot. Fantasztikus ember volt!”

Belgrad, BITEF, a nemzetközi színházi fesztivál, 1987 tavasza. Gobbi Hilda hirtelen rosszulléte miatt megszakad az előadás. Akkor még senki sem sejti: ott játszotta utoljára a Csirkefej Vénasszonyát. Az ötven-valahányadik előadás után Törőcsik Mari vette át a szerepet.

„A harmadik vagy a negyedik jelenetben rosszul lett a színpadon, és nem lehetett folytatni. Kórházba vitték Belgrádban, s természetesen ott ültünk a folyosón, várva az eredményt. Kérdezi az egyik orvos, hogy ki ez a nő, miért várnak eny- nyien egy vénasszony miatt? Mondjuk, hogy az egyik legnagyobb magyar színésznő. Tényleg? - ámuldozik az orvos. És altkor elmondta: csoda, hogy még él, mert már rég meg kellett volna halnia. Tele volt az agya áttétekkel. Nem értette, hogy tudta Gobbi ennyi ideig húzni. És még ezután is élt egy ideig. Any- nyi energia és életösztön volt benne, hogy azt csak csodálni lehetett. És mi akkor döbbentünk rá, hogy miért ment olyan nehezen neki a szövegtanulás. Beteg volt, de tette a dolgát! Semmi sem számított neki, mert játszani akart. Mit mondjak még róla? Ember volt. Őszinte ember volt. E nélkül nem lehet valaki nagy művész. Ő sem magának, sem másnak nem hazudott. Túdta, hogy nem szép, hogy baja van a nemével, de ezt is, azt is elég hamar feldogoz- ta, és onnantól fogva szeretett adni. Nagyon sok emberen segített. És nem volt gyáva. Ő mindig megmondta. És mit tesz Isten? Emiatt nagyon kevés retorzió érte. Volt, hogy félrerakták, el kellett mennie a Nemzetiből és József Attila színházban játszott, őt ez sem érdekelte. Azon is segített, akin nem lehetett. Bátor volt, nagyon bátor. Örülök, hogy ismerhettem.”

nyolcvanötben lettem kész vele, és nyolcvanhat őszén mutatták be.”

Arra a kérdésemre, hogy köny- nyít-e az író munkáját, ha tudja, hogy konkrétan kinek, kire úja a darabot, Spiró György a következőt válaszolja:

„A jó színészek archetipikus emberek, és az archetípus, ha hozza a saját gesztusát, a saját hangját, végül is besegít, miközben írok. Gobbinál más volt a helyzet. Borzasztóan tiszteltem, és nagyon nagy művésznek tartottam őt. Amikor 1975 és 1977 között Major Tamás mellett voltam segédrendező a Nemzetiben, többször is láttam őt próbálni. Fantasztikus volt. Elképesztő dolgok jutottak az eszébe. Igen, csak a Csirkefejet illetően, miközben írtam a darabot, rájöttem, hogy ő ezt nem fogja tudni eljátszani. Rengeteg szövege volt, szinte megtanulhatatlanul sok szöveg. Ráadásul nagyon nehéz, mert hasonlítottak a mondatok. Zsámbéki Gáborral, a darab rendezőjével meg is állapodtunk, amikor leültünk megbeszélni a szereposztást, hogy a Gobbi már nem tud megtanulni ennyi szöveget. Meg is egyeztünk, hogy nem ő játssza a szerepet. Közben jött a nyár, majd hónapokkal később hallottam, hogy mégis megkapta a darabot, és ő fogja játszani. Bizonyára sokféle megfontolás lehetett ebben Zsámbéki részéről, talán még az is, hogy Gobbi, mint régi kommunista, megvédheti

a darabot. De még az is, hogy ő elképesztő személyiség, és nem olyan nagy baj, ha nem műidig azt a szöveget mondja, amit én megírtam. Két súgóval ment az előadás. Az egyik ott ült, szemben az ügyelőpulttal, a másik pedig a színpad alatt, és szükség is volt mindkettőre. Gobbi persze így is nagyszerűen játszott, jól döntött Zsámbéki, hogy mégis neki adta a szerepet. Gobbival én két-három szónál többet sosem váltottam. Sem a Nemzetiben, még a Major-korszak alatt, sem a Katonában. Láttam próbálni, az volt a döntő. Például Bornemisz- sza Péter Magyar Elektrájában. Az nagyon megmaradt bennem. Ő játszotta az egyszemélyes Kórust. A büfében próbáltunk, mert a próbaterem és a színpad foglalt volt. Emlékszem, az ügyelő elindította a jelenetet, én mint segédrendező rémülten néztem körül, mert sehol sem láttam a Gobbit, de mivel senki sem izgatta magát, azt mondtam: ez az ügyelő dolga. Egy rongyhalom hevert oldalt, Szacsvaynak és Törőcsiknek volt jelenete, nyomták, nyomták a szöveget, a Gobbinak már be kellett volna lépnie. Ő