Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-18 / 141. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. június 18., szerda 5. évfolyam, 25. szám 28. oldal Mi folyik a csapból? Saját környezetük ivóvizét is meg kellett vizsgálniuk a versenyző diákoknak Hat gól a kisújfaluiak hálójában Visszavonult a zsigárdiak kiemelkedő játékosa, Takács Jenő 30. oldal 32. oldal Fővárosi „képtelenségekről" — még egyszer Számos tévhit, tudatosan elferdített információ kering Pozsony egykori városrészéről, Vödricről Vízimanók foglalták el az elmúlt hétvégén a főváros utcáit. A misztikus lények a 11. alkalommal megrendezett vízimanó-fesztiválra érkeztek. A zöld szörnyecskéknek beöltözött felnőttek és gyerekek a Dunán kötöttek ki, bejárták az óvárost, majd a Hviezdoslav téren felállított színpadhoz siettek. A legötletesebb jelmezt viselő manók értékes díjat kaptak, az első helyezett megnézheti vetélytársait a velencei karneválon. Volt, aki csónakot, többen búvárfelszerelést nyertek. A szervezők elárulták, nagyon örülnek annak, hogy évről évre egyre többen öltöznek vízimanónak, így talán már nem kell tartani attól, hogy kihal ez a szeretette méltó lény. (Peter Zákovič felvétele) JEGYZET Nyári vizes gondolatok KÖVESDl KÁROLY „Balatoni fogasokat / öreg halász foga sokat.” - írta a boldog békebeli időkben Romhányi József rímhányó. Napjaink szomorú aktualitása, hogy sorait át kellene fogalmazni, valahogy így: „Balatoni fogasokat / fog a halász keveseket.” Merthogy rabolják a vizet pofátlanul, államilag. Nagy kerítőhálókkal, tavasszal és ősszel, télen és nyáron. A Tiha- nyi-kútban ugyanúgy, mint a szélvizekben. Állítólag az elszaporodott busák miatt. Ezért nínrs ma a magyar tengerben - Bal buta, meg nem buta, hogy visszadobja. Nem önmaga ellensége. A vendéglős sem. így aztán sírnak és dühöngenek a magyar horgászok, mindhiába. Szavuk nem ér el az égig, még a parlamentig sem: tiltsák be végre a balatoni halászatot, és legyen a Balaton Közép-Európa horgászparadicsoma. Elképesztő bevételt hozna az országnak a horgászturizmus, vélhetően többet, mint a vendéglők sült hala, mert a húshalat „műanyag” tavakban is lehet nevelni. Kissé messzebbre kanyarodva: üzeni a minap egy Szene környéki horgász, hajót akarok pecázni, menjek Norvégiába vagy Svédországba. Utazási irodák hordják-a csendes bolondokat északra, ahol jó pénzért lehet horgászni a tengerben és a fjor- dok között, és a fogott halat hűtőládákban hazaszállítani. Na- •m élvezném, mondja. Csak a költekezéssel kell vigyázni, mert ott egy kenyér kilója kábé négyszáz szlovák koronába kerül. De mit meg nem ad egy horgász a passziójáért! Hát igen. Megy a magyar, mert hajtja a vére. A szlovákiai magyar is. Pontyozni, csukázni Romániába, a Duna- deltába, harcsázni Olaszországba, a Pó folyóra, Spanyolországba, az Ebróra, kapitális pontyot fogni Franciaországba, compóz- ni Angliába, hogy ne soroljam tovább. Köszönöm szépen, gondolom, de én már csak maradok a Kis-Dunánál, a Morvánál, Dunánál, Garamnál, a gömöri Sajónál. Ahová éppen időm engedi. Mert még ha pisztrángozni Finnországba, királylazacot űzni Alaszkába, nem mondom. Annak van bukéja. De ugyanazt a halat (harcsa, ponty, csuka stb.) idegenben keresni drága pénzért, amely itthon is őshonos, abban fel nem foghatom, mi a fantázia. Minderről csak azért szólok, hogy (Mórickához hasonlatosan, aki mindig ugyanarra gondol) a szülőföldünkre kanyarodjak. Merthogy Dél-Szlovákiában sem lehet úgy keresni a boldogulást, hogy ne lássunk tovább a kerítésnél. Egyszóval addig kellene elgondolkodni a horgászturizmus fölött is, amíg van miről gondolkodni, és nem raboljuk szét a vizeinket itt, ebben a varázslatos Kárpát-medencében. Ahol a leső- vagy szürkeharcsa, a süllő és a nyurgaponty ugyanúgy kapitális méretűre nő, mint külhonban, ha hagyják. Az már csak fantázia és pénz kérdése, hogyan csalogassuk ide a külföldieket, mondjuk a Bodrogközbe, Gö- mör-Kishont dombjai közé vagy a Garam mentére, hogy itt töltsék a nyári szabadságot. Néhány éve bécsi horgászokat kalauzoltam el a kis-csallóközi ágvizekhez őszi csukázásra. Valósággal belehabarodtak ebbe a varázslatos ágvíz-rendszerbe, egyszerűen nem tudtak betelni vele. Csak azt nem értették, miért nincs az egész környéken sehol egy fogadó, panzió, ahol lakni, étkezni lehetne, hogy ne kellene távoli szállodából ingázniuk naponta. Azóta lefolyt egy kevés víz a Dunán és a Dunaszauru- szon, de ma már nem tudnám jó szívvel odavezetni őket, ahol akkoriban jártunk. Az ártéri erdők pusztulóban, ami megmaradt belőlük, tarlóra vágják, mindenütt otromba kerítésekkel határolt, eldózerolt placcok teszik siralmassá a látványt. A bekötőút utakat sorompók zárják el, fel is út, le is út. Fejlődés helyett visszafejlődés, csak azért, mert a kitermelt fa hoz némi hasznot a tulajdonosainak. Mindezt nem azért írom, hogy hazabeszéljek, hiszen a magamfajta megszállott horgász megkeresi azt a kevés (sajnos egyre kevesebb) élővizet, ami még nem esett áldozatául a gyors haszon oltárán elkövetett rombolásnak. Napjainkban, amikor egyre több szó esik Földünk ivóvízkészletének gondjairól, amikor háborús konfliktusok réme fenyeget a víz miatt, lehet, hogy ipari parkok építése helyett a természeti kincsek nyújtotta lehetőségeken kellene gondolkodni Dél-Szlovákiában is. Termálvizek, halastavak, malmok, szigetek, tanösvények, táborozás - ki tudná felsorolni, hány meg hány lehetőséget kínál a természet, amelynek kedvéért sokan messze földre utaznak, holott itt van - szó szerint - a kertek alatt, a szomszédos domb mögött.
