Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-10 / 134. szám, kedd
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 10. www.ujszo.com RÖVIDEN Határon túli avantgárd irodalom Budapest. A Magyar írószövetség Avantgárd Szakosztálya - Bohár András Kör a Ráció Kiadó Aktuális avantgárd című sorozata legújabb köteteinek bemutatóját tartja ma 18 órától a Magyar író- szövetség Klubjában (Bajza utca 18.). H. Nagy Péter - Michal Murin - Jozef Cseres: PARAF - Juhász R. József költészetéről és per- formanszairól című kötetét Dánéi Móna, H. Nagy Péter A betűcivilizáció szétrobbantása - Szombathy Bálint szuperguten- bergi univerzuma című kötetét Bodor Béla mutatja be. Az esten mutatják be Bohár Andrásnak a dunaszerdahelyi NAP Kiadónál megjelent, Poétikák és világlátások című posztumusz kötetét. Közreműködik: Juhász R. József, L. Simon László, Szombathy Bálint és H. Nagy Péter, (ú) „Poetae et docti?” Budapest. „Poetae et docti?”címmel, Énformálási stratégiák a költészetben és az irodalomtudományban az ezredfordulón alcímmel rendeznek irodalmi estet ma 19 órától a Kolibri Pince Sörözőjében (Andrássy út 77.). Filológia és poétika, retorika-történet és kortárs költészet, test és szöveg (szexuálfilológia?) viszonyáról Csehy Zoltánnal és Kibédi Varga Áronnal beszélget Bánki Éva. A beszélgetés után Csehy Zoltán és Kibédi Varga Áron olvasnak fel a költeményeikből, (ú) Szürke berlini hétköznapok Berlin. Minden idők legnagyobb dokumentációs filmvállalkozásának előkészületei kezdődtek meg tegnap Berlinben. A kezdeményező az RBB (Rundfunk Berlin-Brandenburg) rádió és televíziós társaság, valamint az Arte televízió. A nagyszabású dokumentumfilm címe „24 óra Berlin” lesz, s a tervek szerint a német főváros egy napjának életét mutatja be. Volker Heise rendező szerint ezúttal nem a rendkívülit akaiják bemutatni, hanem a „normálisát”. Azt, hogy miként zajlik Berlin egy szürke és átlagos hétköznapja. Mindezt pedig 15 ember napi sorsán keresztül. A forgatócsoportok a kiválasztott 15 berlinit követik majd, akik közt a hírek szerint gazdagok és munkanélküliek, továbbá bevándorlók, idősebbek és fiatalabbak egyaránt vannak, (mti) A 79. Ünnepi Könyvhéten több mint száz, magyarországi és határon túli kiadó volt jelen könyveivel Kötetek, szerzők, szédülés Budapest. „Az emberek azt hiszik, attól jó a Könyvhét, hogy kint van egy csomó ember meg itt egy rakat könyv?” - a költőinek is vehető kérdést egy tizenéves lány intézte raszta-frizurás barátjához a Vörösmarty téren. Valószínűleg az ihlette, hogy a téren olykor elég nehéz volt a közlekedés a tömeg miatt. Na de mikor legyen tele a Vörösmarty tér emberekkel és könyvekkel, ha nem az Ünnepi Könyvhéten? - kérdezhetnék vissza. MISLAY EDIT Egyébként meg úgy gondolom, a könyvszerető emberek többsége igenis azt hiszi, hogy éppen ettől jó az Ünnepi Könyvhét. Hogy szinte mindent beborítanak a könyvek, felvonul az összes magyar kiadó Magyarországról és a határokon túlról, hozzák a legfrissebb, a több évtizedes hagyományokhoz híven erre az alkalomra megjelentetett könyveiket, meg persze a régebbieket is - s az olvasó mindent egy helyen talál. Kedvére válogathat, böngészgethet, vásárolhat magának vagy a családtagoknak, barátoknak. S az még hagyján, hogy ott vannak a könyvek, de ott vannak a szerzők is, az írók, a költők, a szó mágusai, olyan titkok tudói és olyan képességek birtokosai, amelyeket mi, olvasók, a könyvek szerelmesei csak csodálni tudunk, s talán abban is hiszünk - vagy reménykedünk -, hogy ha az írástudók közelébe kerülünk, talán megleshetünk valamit abból a titokból, amit tudnak, talán „beavatot- tabbak” leszünk mi is. Valószínűleg mindenkinek van saját „vásárlási stratégiája”, ami nagyon hasznos és fölöttébb szükséges is, mert ekkora kínálatnak nehéz ellenállni. És miért is állnánk ellent? Hiszen ez a rendezvény éppen az olvasókért van. Akik ugyanolyan sokszínű, tarka társaságot alkotnak, mint a kiadók. A vásárálóközönség körében a „szé- dülős-extázisos” kategóriába tartozók (például e sorok írója) vannak nehéz helyzetben, akik elszédülnek a kínálattól, és legszívesebben egy zsáknyi könyvet pakolnának fel. Persze jön a kijózanodás, amelyet leghatékonyabban a pénztárcába való beletekintés idéz elő. A megvásárolt kötetekkel aztán meg lehet keresni a szerzőket, és dedikáltatni őket. Mégis más egy „névre szóló” példány. Másképp olvassa az ember. Dedikáló szerzőkből szintén nem volt hiány. Az érdeklődőkből időnként igen. Akadtak, akik hiába várakoztak az olvasóra. De voltak „sztárszerzők”, akiknek az asztalánál hosszú sorok kígyóztak, mint Esterházy Péterénél, Závada Pálénál vagy Cseh Tamásénál. A dedikálásnak is megvannak a maga módozatai. Van, aki csak szó nélkül aláírja az elé tett kötetet, van, aki kezet fog az olvasójával, és vált vele egy-két szót, van, aki kellemes csevegésbe Grendel Lajos a Kalligram standja mellett elegyedik, és hosszú dedikációt ír. Ettől a könyv megvételével magát boldogító olvasó még boldogabb lesz. Amint látható, többszörösen is pozitív élményeket lehet begyűjteni az Ünnepi Könyvhéten. Aki meg nem óhajtott könyvet venni, lehetett felhővadász is - a gyerekeket szórakoztatta ilyen játékos, interaktív előadással a Tintaló Társulás. Kár, hogy a parittyá- juk nem ért kicsit távolabbra is, magasabb régiókban fordított felállásban zajlott a dolog: inkább a felhők vadásztak a Könyvhét látogatóira, akik egy-egy kiadósabb zuhé idejére kénytelenek voltak fedél vagy dús lombú fa alá menekülni. Ilyenkor elnéptelenedett az oroszlános kút előtti pódium, ahol az Ünnepi Könyvhét kísérőrendezvényeként beszélgetések, koncertek zajlottak, hiába próbálta a soros műsorvezető „nem kell megijedni egy kis esőtől!” felkiáltással tartóztatni a közönséget. Esőmentes órákban természetesen foglaltak voltak a pódium előtti székek. És érdemes volt letelepedni, mert Sebő Ferenc című új regényét dedikálja Fekete Sas és Vörös (meg fehér) oroszlán (Bolemant László felvételei) érdekes beszélgetéseknek lehettünk tanúi a kortárs irodalom jeles képviselőivel. S hogy ezeknek a pódiumbeszélgetéseknek milyen a hatósugaruk? Például amikor Závada Pált legújabb, Idegen testünk című regényéről faggatta pályatársa, Körösi Zoltán, a közelünkből két, ötven körüli nő emelkedett fel egy idő után. „Ez nem a Vámos” - jegyezte meg egyikük. Tényleg nem. A barátnőm viszont, akivel együtt kutattuk a „felénk gravi- táló” könyveket, éppen ez után a beszélgetés után indult el, hogy megvegye az említett regényt. Kaptunk irodalmat zenében is. A Sebő Együttes Csokonai- és Berzsenyi-verseket énekelt, korabeli dallamokra, korabeli hangszereken. ,A magyar költő mindig nagyon tudott sírni” - mondta Sebő Ferenc, és mindjárt be is mutatta, „hogyan tud a magyar költő siránkozni menüettben”. Nem kevésbé volt izgalmas, amikor ugyanilyen, több száz éves dallamokra kortárs költők (Varró Dániel, Várady Szabolcs) verseit énekelték. A határon túli magyar irodalmat nem csupán a határon túli kiadók népszerűsítették: a Magvető gondozásában jelent meg a Könyvhétre a Hosszúfény című, határon túli magyar írók antológiája, melyben „a lírától a drámarészletig, a prózától a tanulmányokon át a gyermekirodalomig valamennyi műfaj képviselteti magát”. Szárazföldön és vízen egyaránt folyt a könyvhét, mondhatnánk, hiszen a Magyar írószövetség lapja, a Magyar Napló városnéző ha- jóútra invitálta vendégeit, akik között ott voltak a Listy című cseh folyóirat képviselői is: Václav Žák fő- szerkesztő, Tomáš Tichák szerkesztő és Petr Borkovec költő,’annak kapcsán, hogy a Magyar Napló májusban „cseh számot” jelentetett meg. A hajó vendége volt Carlos Roberto Gómez dominikai költő és kiadó, a magas irodalom elkötelezett híve. „Nem akarok senkiről rosszat mondani - jegyezte meg -, de ha mondjuk Paulo Coel- ho kopogtatna nálunk kézirattal, nem jelentetnénk meg.” (Valószínűleg nem fog, így mindkét fél megkímélődik a kellemetlen élménytől.) Az utóbbi években folytonos téma az olvasók fogyása, a könyv népszerűségvesztése. A 79. Ünnepi Könyvhéten több mint száz magyar kiadó kínálta köteteit. A rendezvény budapesti, központi helyszínén hömpölygő tömeget látva azonban az jutott eszembe: amíg a Gutenberg-galaxis egyik „kisbolygóján” ilyen élénk az élet, addig talán nem kell félteni a könyvet. Keller Gábor tánctanár emlékére Csak egy tánciskola? LOVÁSZ ATT1UV Ugyan, csak egy tánciskola, mondhatnánk. Szép ruhába öltöznek a gyerekek, esetlenül izegnek- mozognak, a koszorúcskán eltáncolják, amit tanultak, és minden megy tovább. Csak egy tánciskola? Nem tudjuk, hány kölyök tanulta meg ott és akkor, milyen előre engedni egy kis hercegnőt a bejáratnál, virágot adni neki, felkérni egy táncra. Hány ifjú hölgy tanult némi önbecsülést, ldkérve magának az illetlen, mai szóhasználattal bunkó eljárást. Hány kölyök tanult meg zakót viselni, s mennyi lány körömcipőt. Ha rendezvényre, fontos eseményre készülve nyakkendőt kötök, mindig eszembe jut: Az illem- szabályokat nem azért találták ki, mert valakinek nem volt más dolga, mint etikettet írni, hanem azért, hogy ne tapossuk el egymást a világban. Ezt a mondatot több mint harminc éve, nyolcadikosként hallottam Keller Gábortól. Attól az érsekújvári tánctanártól, aki a 60-as években otthonában, egy kisvárosban építette föl azt a kis táncos világot, amelyet másutt szocialista nagyvállalatok pénzeltek. A provincia táncmesterétől, aki sosem volt provinciális, aki a tánciskolánál tovább jutó gyerekeknek megmutatta az akkor bejárható világot. Akinél sokan először hallottuk Frank Sinatrát, Ella Fitzgeraldot, mert az edzésen ők énekeltek - lemezről, persze. Ott hallottunk Brahmsot, a Magyar táncokra készült két koreográfia évekig volt műsoron. Ott hallottunk big bandet, s a valceren s a csacsán túl bizony kaptunk egy kis Martha Grahamet, Isadora Dun- cant, nagy újdonság volt ez az át- kosban. Egyik hétvégén Szálkán roptuk, hogy egy héttel később Szombathely, Gdansk, Maribor vagy Ústí nad Labem parkettjén állhassunk, vagy csak nézhessük az akkori világszínvonalat, beszélgessünk Antal Imrével vagy Donny Bumsszel. S mentünk, mert megmérgezett minket is a tánc, a mozgás öröme. Aztán valakiből tánctanár lett, van, akit elszippantott a jazz, s a színpadon kötött ki, mást a táncházmozgalom csábított el, s van, aki ifjúsága szép hobbiját befejezve egyszerűen csak rendes ember lett. Nem tudom, negyven év alatt hányán voltak kamaszok a Cse- madok érsekújvári táncklubjában. Nem tudom, a 70-es, 80-as években észrevették-e néhányan, hogy az újvári szervezet nem véletlenül volt a legnagyobb magyar közösség az országban. Nem tudom, fontos-e másnak, hogy volt vagy húsz év, amikor Dél-Szlovákia egyetlen versenytánc-csapata volt Keller Gáboré. S azt sem tudom, ma fontos-e, hogy a Csemadok házába a magyar gyerekek hazajártak, a szlovák gyerekek pedig ott tanultak toleranciát, hogy aztán az életben soha ne fogadják el szalonképesnek a butamagyarozást. Nem tudom, hány ezer gyermek tanult meg társaságban mozogni, hány kölyök kapott némi önbizalmat, s hánynak volt az a néhány táncos év nem más, csak egy jó közösség. S nem tudom, tudta-e valaha Gabi bácsi, hogy tulajdonképpen közösséget épít, emberségre nevel, szeretetteljes szigorral. Tanárként, edzőként, pontozóként, versenybíróként, kultúraszervezőként. Nem tudom, milyen táncos lehetett, arról eredményei, saját s neveltjeinek nemzetközi osztálya, formációinak helyezései beszélhetnek. Csak azt tudom, hogy sokan ifjúságunk egy részét veszítettük el távozásával. Érsekújvár pedig a város egyik jelentős formálóját - bízom benne, hogy ezt az újváriak tudják. Csak egy tánciskola? Az élet megy tovább, s miközben e sorok íródnak, politikusnak avanzsált futóbolondok fogalmaznak meg faragatlanul sértő mondatokat. Ók nem jártak Gabi bácsi tánciskolájába. Akik jártak, élményben, tudásban, emberi tartásban lettek gazdagabbak. Nagyon sokan. Ez is lehet életmű. S még büszkék is lehetünk rá.
