Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-24 / 120. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 24. www.ujszo.com Schmied Zoltán: „Egyelőre marad a szabadúszás, ami nem egy kényelmes helyzet. Nagyon szeretem az életet, de nem vagyok erőszakos a saját sorsommal szemben..." Tűzvonalban várja az újabb izgalmas kihívásokat Most van tűzvonalban. Szakmailag is, magánemberként is. Vasárnaponként kommandósnak öltözve a televízió képernyőjén egy többrészes sorozatban, érzelmileg pedig, mint újdonsült apa. Mintha minden most, a Konyec után kezdődne. Schmied Zoltán. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kezdjük azzal, amiről tudom, hogy nem szívesen beszél, így legalább mindketten gyorsan túl leszünk rajta. Ön és a párja... Schell Judit és ön. Hol lobbant fel a nagy szerelem ? Először a Merlin Színházban találkoztunk, a szerelem viszont később kezdődött köztünk. Én még akkor az Atlantis Színház tagja voltam, és a Merlinben játszottunk, így kerültem be a Goda Kriszta rendezte Proofba, Fekete Tibor helyett - akit nem tudtak egyeztetni a Katona József Színházzal - Tóth Anita, Andorai Péter és Schell Judit mellé. Kéznél voltam, ismertek, megkérdeztek, hogy vállalnám-e a szerepet. Ez volt az első Atlantison kívüli munkám, nagyon izgalmasnak tűnt, főleg üyen színészekkel. Azonnal igent mondtam. Juditot természetesen korábban is ismertem, csak nem személyesen. Át is futott rajtam rögtön a gondolat, hogy „Úristen, ilyen színészekkel fogok játszani?!” A szerelem azonban nem a próbák folyamán alakult ki köztem és Judit között. Ott csak közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, mert egyre szim- patikusabbnak láttam. Amire viszont nincs magyarázat, amit már a sors akart, az később, a bemutató után kezdődött, és hál’ istennek, azóta is jól működik. Goda Krisztával aztán a Szabadság, szerelemben is dolgozott. Kis szerep volt. Nem a forradalmárok közt álltam, hanem a másik oldalon. Ott monologizáltam a lengyel kommunistákról, amíg le nem löktek a színpadról. Ma azért ez, úgy látom, nehezebben menne. A monologizálás? Nem. A lelökés. Legalábbis helyből, nekirugaszkodás nélkül. Mintha pár kilóval erősebb lenne. Mihez képest? Magához képest. A Konyecben is vékonyabbnak láttam. Pedig nem voltam sokkal vékonyabb. Nálam ez változó. Munkától függ. Nem vagyok nagyon kondizós típus, de a Tűzvonalban miatt erősítettem egy kicsit. Nekem jól is esik. Most például vállbán izmosodtam. Elhízni azért sem tudnék, mert rendszeresen focizni járok. Ez már állandó sport az életemben. Hetente egyszer, a barátaimmal. Egyébként a stresszhelyzet is fogyaszt. Meg vagyok annyira hiú is, hogy elpuffadni nem szeretnék. Három-négy küót bármikor le tudok adni. Közben itt egy új helyzet, egy páratlan érzés, amelyet eddig csak „baráti alapon” gyakorolhatott Judit tizenhárom éves fiával. Lackó és köztem nagyon erős baráti viszony van. Bizonyos szempontból természetesen én is nevelem őt, de nem mint apa a fiát. A fő csapásokat meghagyom az édesanyjának és az édesapjának. Az, hogy most én is apa lettem, egészen más helyzet. Készülni erre, szerintem, nem lehet. Elgondolhatom én, hogy milyen apa leszek, szőhetek sokféle tervet, a végén aztán úgysem az lesz. Valamit, gondolom, mégis eldöntött már. Hogyne! Ideális apa szeretnék lenni. Mindig, mindenben ideális. Az milyen? Fogalmam sincs. Akkor vegyük az otthoni példát Az enyémet? Az én szüleim hamar elváltak. Hét-nyolc éves voltam. Közvetlenül a válásuk után nem is nagyon találkoztam az édesapámmal, mivel külföldön dolgozott. Más élményeim viszont vannak. Pótapák. Mostohaapák. Illetve egy, aki már régóta édesanyámmal él. Az én apám nem is tudja, hogyan, miben nőttem fel. Ritkán látott. Új családja lett. Talán most kezdünk igazán jó viszonyban lenni. Az én fiam, Boldizsár, biztos, hogy nem így fog felnőni. De a mamájára, gondolom, mindenben számíthatott. Vele ma is szoros kapcsolatban vagyok. Naponta beszélünk. Valószínűleg ki sem tudtam volna kerülni, hogy ne legyek anyás, hiszen bizonyos szempontból egyedül nevelt fel bennünket. A bátyám másfél évvel idősebb nálam. Kamaszként harcoltunk egymásért és egymás ellen is. Ma erős kapocs van köztünk. A bunyóik is komolyak voltak? Tíz évig öttusáztam, volt miből erőt merítenem. Úszás, futás, lovaglás, vívás, lövészet. A vívást nagyon szerettem. Elegáns sport, csak „arctalan”. Nézni én sem annyira tudtam, mint csinálni. Nagyon izgalmas sport. Rengeteg múlik a tudáson, a reflexeken, az ügyességen, a pszichés dolgokon. Ha összejön egy támadás, egy kombináció, nagyon büszke az ember. Az jó érzéssel tölti el. A vívás cselekből, akciókból áll. Én mindkettőt élveztem. De a lovaglással is így voltam. Azt az állat miatt szerettem. Pedig megrúgta egyszer a kezemet. Nem volt súlyos, csak éreztem. Hogy ledobott párszor, az hozzátartozott. Esni meg kellett tanulni. Egy idő után, ha már tudod, hogyan kell lerepülni róla, biztonságot kapsz. Az a fontos, hogy ne taposson meg, és ne szenvedj törést. És mi volt az, amit egyáltalán nem szeretett? A futás. Az nem ment annyira jól. Bajom volt a térdemmel. Meg agyban sem tudtam helyre tenni, pedig minden ott dől el. Például egy maratonnál. Fel is adtam egy idő után. Ha fáradt volt a combom, nem bírtam tovább. Az edzésen sem. Volt, amikor jobban ment, de kimagaslóan jó eredményeim futásban nem voltak. A színészi pálya is „soktusa”. Leginkább talán a hosszútávfutáshoz hasonlít. Biztos, hogy összefügg a sportmúltammal, ahogy a színészi pályán működöm. Apróbán is, az előadáson is be kell osztani az erőt, jól kell adagolni az energiát. Az Atlantisban volt egy fizikaüag tényleg megterhelő szerepem. Az volt a darab címe, hogy A vak meglátta, hogy kiugrott. Oidipusz-feldolgo- zás. Egy „túlmozgásos” DJ-t játszottam benne, miközben iszonyatos erővel rappelnem kellett. Maradjunk még egy pillanatra az Atlantisnál. Garas Dezső mellett „fújtatott” Tolsztoj Legenda a lóról című darabjában a Vígszínház színpadán. Minden este ott állt egy zseniális színész közelében. Nagyon szeretem Garas Dezsőt. Valószínűleg elfogult is vagyok vele szemben, hiszen egy társulatban vagyunk a Nemzetiben, a Tizenkét dühös emberben, mint második esküdt, együtt is játszhatok vele. Az ilyen nagy színészektől, erre már rájöttem, nagyobb dolgokat nem lehet elcsenni. A tehetséget, az egyéniséget csak csodálni lehet. De ahogy Dezső is odaáll egy szerep mögé! A nyugalmat, a nyugalmát talán meg lehet tanulni, át lehet venni valahogy. Törőcsik Mari is ilyen. Hatalmas színésznő. Nagyon nagy vágyam, hogy egyszer vele is játszhassak. Iszonyatos nagy energiákkal dolgozik. A hollywoodi színészek közül ki a két nagy kedvence? Sok van, akit szeretek. Akkor segítek. Gene Hackman, Jack Nicholson és Bruce Willis biztosan köztük van. Igen, mind a három „bejön”. A fiatalabbak közül Jake Gyllenhaalt és Brad Pittet mindenben szívesen nézem. Vígjátékokban pedig Ben Sallert és Owen Wüsont. Eredetileg Stiller is orvosnak készült, mint ön. Mókás fazon lett volna fehér köpenyben, röntgenfelvétellel a kezében. Én gyorsan meggondoltam magam. Mivel érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, s volt egy sebész ismerősöm, beálltam segédápolónak az Erzsébet kórházba. Gondoltam, dolgozom egy évig, aztán újra megpróbálom. Másfél hónapig csináltam, de az alatt is láttam sok mindent. Egyik épületből a másikba vittem a betegeket különböző vizsgálatokra, cseréltem ágyneműt, bent voltam kisebb műtéteken. Ha tovább maradtam volna, az infúzió bekötését is megtanítják velem. Csak felvettek közben a Pince Színházba, és minden megváltozott. Éjszakázás, borozgatás, nagy beszélgetések. Nem érdekelt tovább sem a kórház, sem az orvosi pálya. Sokat tanultam a Pincében, onnan hívott el Horgas Ádám az Atlantisba, ahol hét évet töltöttem. A színművészeti felvételijére úgy mentem el, azzal az érzéssel, hogy mindegy, mi lesz. Felvettek. Nagy Zsolttal járhattam volna egy évfolyamba, de anyagi okok miatt egy év halasztást kértem. Huszti Péter volt a rektor, nagyon kedvesen viselkedett velem. Egy év múlva bementem szólni, hogy olyan jól érzem magam az Atlantisban, hogy nincs szívem otthagyni őket. Abban az évben Csányi Sándorral, Bodó Viktorral, Hámori Gabriellával indulhattam volna a főiskolán, de nem mentem. Aztán az Atlantis-korszak is lezárult bennem. Jordán Tamás ismert a Merlinből, ő hívott a Nemzetibe. Most meg ő megy el Szombathelyre, s Alföldi Róbert, az új igazgató felmondott néhányunknak. Nagyon szerettem a Nemzeti társulatát. Kitűnő embereket ismertem meg. Négy év után megyek most tovább, de ma már sokkal nyugod- tabban próbálok, mint eleinte. A Sárga liliomban, Mohácsi János rendezésében, még türelmeden voltam a szerep megformálása során. Az Ördögökben már nem éreztem azt az óriási megfelelési kényszert. Ott már tudtam, mit vár tőlem János, ismertem a próbametódusát. De Valló Péterrel és Zsótér Sándorral is élvezem a munkát. Én azt hittem, amúgy is nyugodt alkat, akit nem könnyű kihozni a sodrából. Annyira azért nem vagyok nyugodt! Igaz, robbanékony sem. Judit a megmondhatója: tányérok nem röpködnek utánam. Bár az ajtót én is be tudom csapni. De a kiszámíthatadanságot sem önről mintázták. Nem, az nem vagyok. Inkább visszafogott? Lehet. Lehet? Mi a biztos? Az, hogy itt ülök. Meg hogy tudok viselkedni. Hogy egy társaságban nem vágok senkit a falhoz. Kalandvágyból mennyit kapott? Vannak dolgok, amelyek izgatnak. Például az utazás. Síelni is imádok. A hódeszkát is felcsatolnám, de ezt a luxust már nem engedhetem meg magamnak. Húszakat játszom havonta, mi van, ha eltöröm a lábam? Úgyhogy marad az utazás. Azzal nem jár annyi veszély. Londont imádom. Élvezem, hogy angolul beszélhetek, hogy órákon át bolyonghatok a Sohóban, hogy az Old Vicben megkopogtathatom Kevin Spacey vállát... ... megtörtént? Meg. Autogramot kértem tőle előadás után. Mondta, hogy „itt, ebben a színházban ez nem szokás”, de azért adott. Jonathan Price sokkal kedvesebb volt. Vele Judittal találkoztunk. Ő azt is megengedte, hogy közös fotót készítsünk. Öt film Dyga Zsomborral, egy Rohonyi Gáborral. Elégedetlen- ségre nincs oka. Zsomborral egyszerre kezdtünk, ismertük egymást, ugyanabba a társaságba jártunk. Szeretek vele dolgozni, tehetséges fiú. A Tesó és a Kész cirkusz mindkettőnk pályáján egyformán fontos. Rohonyi Gábor filmjébe, a Ko- nyecbe komoly castingon keresztül jutottam be. Nem zárom ki, hogy ebben az is közrejátszott, hogy együtt vagyunk Judittal. Gábor esedeg látott köztünk valamit, amit az esetben, ha más állt Judit mellett, nem. A forgatáson aztán sok mindent megéltünk. Például, amikor taxival kellett felmennem a hegyoldalra. A kocsi mögött futott Judit és Horkay Péter. Úgy volt, hogy visszagurulok, és ők el- ugranak. A tükörből néztem, hogy hol vannak. Visszaengedtem a kocsit, fékeztem, ők meg hirtelen eltűntek. Azt hittem, elütöttem őket. Miután kiszálltam, futás közben is azt néztem, nem történt-e bajuk. Féltem, hogy valamelyiküknek ráhajtottam a lábára. Péter szerencsére elrántotta Juditot, de én is ügyes voltam. Halálponto- san úgy álltam meg, hogy rendesen meg tudjanak ijedni. Sóderes hely volt, kavicsos út, csúszott az autó. Képen nagyon jól mutat a jelenet. Éppen, hogy elugranak a kocsi elől. Izgalmas volt. Ma is büszke vagyok, hogy karcolás nélkül megúsztuk. Játsszunk most el egy furcsa gondolattal: két hónapra összezárják egy riasztó külsejű, acél- öklű fickóval. Mi az, amit rögtön az elején közöl vele? Hogy elég könnyen alkalmazkodom, el tudom fogadtatni magam. Még ha az a helyzet nem is olyan jó nekem, akkor is megtalálom benne azt, amiben lelkileg képes vagyok megkapaszkodni. A változtatást pedig a legtöbb esetben a sorsra bízom. Vagyis hagyja, hogy maguktól történjenek meg a dolgok. Magánemberként mindig megtalálom a biztonságot, a szakmai életemben pedig épp a változatosságot szeretem. Ahhoz viszont impulzusok kellenek. Bizonyos mértékig fatalista vagyok, hagyom, hogy sodorjon az élet. Akkor nem neheztel Alföldi Róbertre, hogy „elsodorta” a Nemzetiből? Benne volt a pakliban, hogy nekem is felmond. Egy új igazgatónak szíve joga bárkit elküldeni. Két előadásban, a Tizenkét dühös emberben és a in. Richárdban vendégként továbbra is játszani fogok. Nem vagyok kétségbeesve. Egyelőre marad a szabadúszás, ami nem egy kényelmes helyzet, de az is hozhat sok újat, érdekeset. A Tűzvonalban című televíziós krimisorozat folyamatos munkát jelent, a többi pedig szép lassan csak kialakul. Nagyon szeretem az életet, de nem vagyok erőszakos a saját sorsommal szemben. Csak akkor szólok bele, ha érzem, hogy eljött az ideje.
