Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

2008-05-24 / 120. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 24. www.ujszo.com Schmied Zoltán: „Egyelőre marad a szabadúszás, ami nem egy kényelmes helyzet. Nagyon szeretem az életet, de nem vagyok erőszakos a saját sorsommal szemben..." Tűzvonalban várja az újabb izgalmas kihívásokat Most van tűzvonalban. Szakmailag is, magánem­berként is. Vasárnaponként kommandósnak öltözve a televízió képernyőjén egy többrészes sorozatban, ér­zelmileg pedig, mint újdon­sült apa. Mintha minden most, a Konyec után kez­dődne. Schmied Zoltán. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kezdjük azzal, amiről tudom, hogy nem szívesen beszél, így legalább mindketten gyorsan túl leszünk rajta. Ön és a párja... Schell Judit és ön. Hol lobbant fel a nagy szerelem ? Először a Merlin Színházban ta­lálkoztunk, a szerelem viszont ké­sőbb kezdődött köztünk. Én még akkor az Atlantis Színház tagja vol­tam, és a Merlinben játszottunk, így kerültem be a Goda Kriszta ren­dezte Proofba, Fekete Tibor helyett - akit nem tudtak egyeztetni a Ka­tona József Színházzal - Tóth Ani­ta, Andorai Péter és Schell Judit mellé. Kéznél voltam, ismertek, megkérdeztek, hogy vállalnám-e a szerepet. Ez volt az első Atlantison kívüli munkám, nagyon izgalmas­nak tűnt, főleg üyen színészekkel. Azonnal igent mondtam. Juditot természetesen korábban is ismer­tem, csak nem személyesen. Át is futott rajtam rögtön a gondolat, hogy „Úristen, ilyen színészekkel fogok játszani?!” A szerelem azon­ban nem a próbák folyamán ala­kult ki köztem és Judit között. Ott csak közelebb és közelebb kerül­tünk egymáshoz, mert egyre szim- patikusabbnak láttam. Amire vi­szont nincs magyarázat, amit már a sors akart, az később, a bemutató után kezdődött, és hál’ istennek, azóta is jól működik. Goda Krisztával aztán a Sza­badság, szerelemben is dolgo­zott. Kis szerep volt. Nem a forradal­márok közt álltam, hanem a másik oldalon. Ott monologizáltam a len­gyel kommunistákról, amíg le nem löktek a színpadról. Ma azért ez, úgy látom, nehe­zebben menne. A monologizálás? Nem. A lelökés. Legalábbis helyből, nekirugaszkodás nél­kül. Mintha pár kilóval erősebb lenne. Mihez képest? Magához képest. A Konyecben is vékonyabbnak láttam. Pedig nem voltam sokkal véko­nyabb. Nálam ez változó. Munká­tól függ. Nem vagyok nagyon kondizós típus, de a Tűzvonalban miatt erősítettem egy kicsit. Nekem jól is esik. Most például vállbán iz­mosodtam. Elhízni azért sem tud­nék, mert rendszeresen focizni já­rok. Ez már állandó sport az éle­temben. Hetente egyszer, a baráta­immal. Egyébként a stresszhelyzet is fogyaszt. Meg vagyok annyira hiú is, hogy elpuffadni nem szeret­nék. Három-négy küót bármikor le tudok adni. Közben itt egy új helyzet, egy páratlan érzés, amelyet eddig csak „baráti alapon” gyakorolha­tott Judit tizenhárom éves fiával. Lackó és köztem nagyon erős ba­ráti viszony van. Bizonyos szem­pontból természetesen én is neve­lem őt, de nem mint apa a fiát. A fő csapásokat meghagyom az édes­anyjának és az édesapjának. Az, hogy most én is apa lettem, egé­szen más helyzet. Készülni erre, szerintem, nem lehet. Elgondolha­tom én, hogy milyen apa leszek, szőhetek sokféle tervet, a végén az­tán úgysem az lesz. Valamit, gondolom, mégis el­döntött már. Hogyne! Ideális apa szeretnék lenni. Mindig, mindenben ideális. Az milyen? Fogalmam sincs. Akkor vegyük az otthoni példát Az enyémet? Az én szüleim ha­mar elváltak. Hét-nyolc éves vol­tam. Közvetlenül a válásuk után nem is nagyon találkoztam az édesapámmal, mivel külföldön dolgozott. Más élményeim viszont vannak. Pótapák. Mostohaapák. Il­letve egy, aki már régóta édes­anyámmal él. Az én apám nem is tudja, hogyan, miben nőttem fel. Ritkán látott. Új családja lett. Talán most kezdünk igazán jó viszony­ban lenni. Az én fiam, Boldizsár, biztos, hogy nem így fog felnőni. De a mamájára, gondolom, mindenben számíthatott. Vele ma is szoros kapcsolatban vagyok. Naponta beszélünk. Való­színűleg ki sem tudtam volna ke­rülni, hogy ne legyek anyás, hiszen bizonyos szempontból egyedül ne­velt fel bennünket. A bátyám más­fél évvel idősebb nálam. Kamasz­ként harcoltunk egymásért és egy­más ellen is. Ma erős kapocs van köztünk. A bunyóik is komolyak voltak? Tíz évig öttusáztam, volt miből erőt merítenem. Úszás, futás, lo­vaglás, vívás, lövészet. A vívást na­gyon szerettem. Elegáns sport, csak „arctalan”. Nézni én sem annyira tudtam, mint csinálni. Nagyon izgalmas sport. Rengeteg múlik a tudáson, a reflexeken, az ügyességen, a pszi­chés dolgokon. Ha összejön egy tá­madás, egy kombináció, nagyon büszke az ember. Az jó érzéssel töl­ti el. A vívás cselekből, akciókból áll. Én mindkettőt élveztem. De a lovaglással is így voltam. Azt az ál­lat miatt szerettem. Pedig megrúg­ta egyszer a kezemet. Nem volt sú­lyos, csak éreztem. Hogy ledobott párszor, az hozzátartozott. Esni meg kellett tanulni. Egy idő után, ha már tudod, hogyan kell lerepül­ni róla, biztonságot kapsz. Az a fon­tos, hogy ne taposson meg, és ne szenvedj törést. És mi volt az, amit egyáltalán nem szeretett? A futás. Az nem ment annyira jól. Bajom volt a térdemmel. Meg agyban sem tudtam helyre tenni, pedig minden ott dől el. Például egy maratonnál. Fel is adtam egy idő után. Ha fáradt volt a combom, nem bírtam tovább. Az edzésen sem. Volt, amikor jobban ment, de kimagaslóan jó eredményeim fu­tásban nem voltak. A színészi pálya is „soktusa”. Leginkább talán a hosszútávfu­táshoz hasonlít. Biztos, hogy összefügg a sport­múltammal, ahogy a színészi pá­lyán működöm. Apróbán is, az elő­adáson is be kell osztani az erőt, jól kell adagolni az energiát. Az Atlantisban volt egy fizikaüag tény­leg megterhelő szerepem. Az volt a darab címe, hogy A vak meglátta, hogy kiugrott. Oidipusz-feldolgo- zás. Egy „túlmozgásos” DJ-t ját­szottam benne, miközben iszonya­tos erővel rappelnem kellett. Maradjunk még egy pillanatra az Atlantisnál. Garas Dezső mel­lett „fújtatott” Tolsztoj Legenda a lóról című darabjában a Vígszín­ház színpadán. Minden este ott állt egy zseniális színész közelé­ben. Nagyon szeretem Garas Dezsőt. Valószínűleg elfogult is vagyok vele szemben, hiszen egy társulatban vagyunk a Nemzetiben, a Tizenkét dühös emberben, mint második es­küdt, együtt is játszhatok vele. Az ilyen nagy színészektől, erre már rájöttem, nagyobb dolgokat nem lehet elcsenni. A tehetséget, az egyéniséget csak csodálni lehet. De ahogy Dezső is odaáll egy szerep mögé! A nyugalmat, a nyugalmát talán meg lehet tanulni, át lehet venni valahogy. Törőcsik Mari is ilyen. Hatalmas színésznő. Nagyon nagy vágyam, hogy egyszer vele is játszhassak. Iszonyatos nagy ener­giákkal dolgozik. A hollywoodi színészek közül ki a két nagy kedvence? Sok van, akit szeretek. Akkor segítek. Gene Hackman, Jack Nicholson és Bruce Willis biztosan köztük van. Igen, mind a három „bejön”. A fi­atalabbak közül Jake Gyllenhaalt és Brad Pittet mindenben szívesen nézem. Vígjátékokban pedig Ben Sallert és Owen Wüsont. Eredetileg Stiller is orvosnak készült, mint ön. Mókás fazon lett volna fehér köpenyben, rönt­genfelvétellel a kezében. Én gyorsan meggondoltam ma­gam. Mivel érettségi után nem vet­tek fel az orvosi egyetemre, s volt egy sebész ismerősöm, beálltam se­gédápolónak az Erzsébet kórház­ba. Gondoltam, dolgozom egy évig, aztán újra megpróbálom. Másfél hónapig csináltam, de az alatt is láttam sok mindent. Egyik épületből a másikba vittem a bete­geket különböző vizsgálatokra, cseréltem ágyneműt, bent voltam kisebb műtéteken. Ha tovább ma­radtam volna, az infúzió bekötését is megtanítják velem. Csak felvet­tek közben a Pince Színházba, és minden megváltozott. Éjszakázás, borozgatás, nagy beszélgetések. Nem érdekelt tovább sem a kórház, sem az orvosi pálya. Sokat tanul­tam a Pincében, onnan hívott el Horgas Ádám az Atlantisba, ahol hét évet töltöttem. A színművészeti felvételijére úgy mentem el, azzal az érzéssel, hogy mindegy, mi lesz. Felvettek. Nagy Zsolttal járhattam volna egy évfolyamba, de anyagi okok miatt egy év halasztást kér­tem. Huszti Péter volt a rektor, na­gyon kedvesen viselkedett velem. Egy év múlva bementem szólni, hogy olyan jól érzem magam az Atlantisban, hogy nincs szívem ott­hagyni őket. Abban az évben Csányi Sándorral, Bodó Viktorral, Hámori Gabriellával indulhattam volna a főiskolán, de nem mentem. Aztán az Atlantis-korszak is lezá­rult bennem. Jordán Tamás ismert a Merlinből, ő hívott a Nemzetibe. Most meg ő megy el Szombathely­re, s Alföldi Róbert, az új igazgató felmondott néhányunknak. Na­gyon szerettem a Nemzeti társula­tát. Kitűnő embereket ismertem meg. Négy év után megyek most tovább, de ma már sokkal nyugod- tabban próbálok, mint eleinte. A Sárga liliomban, Mohácsi János rendezésében, még türelmeden voltam a szerep megformálása so­rán. Az Ördögökben már nem érez­tem azt az óriási megfelelési kény­szert. Ott már tudtam, mit vár tő­lem János, ismertem a próbametó­dusát. De Valló Péterrel és Zsótér Sándorral is élvezem a munkát. Én azt hittem, amúgy is nyu­godt alkat, akit nem könnyű ki­hozni a sodrából. Annyira azért nem vagyok nyu­godt! Igaz, robbanékony sem. Judit a megmondhatója: tányérok nem röpködnek utánam. Bár az ajtót én is be tudom csapni. De a kiszámíthatadanságot sem önről mintázták. Nem, az nem vagyok. Inkább visszafogott? Lehet. Lehet? Mi a biztos? Az, hogy itt ülök. Meg hogy tu­dok viselkedni. Hogy egy társaság­ban nem vágok senkit a falhoz. Kalandvágyból mennyit ka­pott? Vannak dolgok, amelyek izgat­nak. Például az utazás. Síelni is imádok. A hódeszkát is felcsatol­nám, de ezt a luxust már nem en­gedhetem meg magamnak. Hú­szakat játszom havonta, mi van, ha eltöröm a lábam? Úgyhogy ma­rad az utazás. Azzal nem jár annyi veszély. Londont imádom. Élve­zem, hogy angolul beszélhetek, hogy órákon át bolyonghatok a Sohóban, hogy az Old Vicben megkopogtathatom Kevin Spacey vállát... ... megtörtént? Meg. Autogramot kértem tőle előadás után. Mondta, hogy „itt, ebben a színházban ez nem szo­kás”, de azért adott. Jonathan Price sokkal kedvesebb volt. Vele Judit­tal találkoztunk. Ő azt is megen­gedte, hogy közös fotót készítsünk. Öt film Dyga Zsomborral, egy Rohonyi Gáborral. Elégedetlen- ségre nincs oka. Zsomborral egyszerre kezd­tünk, ismertük egymást, ugyanab­ba a társaságba jártunk. Szeretek vele dolgozni, tehetséges fiú. A Tesó és a Kész cirkusz mindket­tőnk pályáján egyformán fontos. Rohonyi Gábor filmjébe, a Ko- nyecbe komoly castingon keresz­tül jutottam be. Nem zárom ki, hogy ebben az is közrejátszott, hogy együtt vagyunk Judittal. Gá­bor esedeg látott köztünk valamit, amit az esetben, ha más állt Judit mellett, nem. A forgatáson aztán sok mindent megéltünk. Például, amikor taxival kellett felmennem a hegyoldalra. A kocsi mögött fu­tott Judit és Horkay Péter. Úgy volt, hogy visszagurulok, és ők el- ugranak. A tükörből néztem, hogy hol vannak. Visszaengedtem a ko­csit, fékeztem, ők meg hirtelen el­tűntek. Azt hittem, elütöttem őket. Miután kiszálltam, futás köz­ben is azt néztem, nem történt-e bajuk. Féltem, hogy valamelyi­küknek ráhajtottam a lábára. Pé­ter szerencsére elrántotta Juditot, de én is ügyes voltam. Halálponto- san úgy álltam meg, hogy rende­sen meg tudjanak ijedni. Sóderes hely volt, kavicsos út, csúszott az autó. Képen nagyon jól mutat a je­lenet. Éppen, hogy elugranak a kocsi elől. Izgalmas volt. Ma is büszke vagyok, hogy karcolás nél­kül megúsztuk. Játsszunk most el egy furcsa gondolattal: két hónapra össze­zárják egy riasztó külsejű, acél- öklű fickóval. Mi az, amit rögtön az elején közöl vele? Hogy elég könnyen alkalmazko­dom, el tudom fogadtatni magam. Még ha az a helyzet nem is olyan jó nekem, akkor is megtalálom benne azt, amiben lelkileg képes vagyok megkapaszkodni. A változtatást pedig a legtöbb esetben a sorsra bí­zom. Vagyis hagyja, hogy maguktól történjenek meg a dolgok. Magánemberként mindig meg­találom a biztonságot, a szakmai életemben pedig épp a változatos­ságot szeretem. Ahhoz viszont im­pulzusok kellenek. Bizonyos mér­tékig fatalista vagyok, hagyom, hogy sodorjon az élet. Akkor nem neheztel Alföldi Róbertre, hogy „elsodorta” a Nemzetiből? Benne volt a pakliban, hogy ne­kem is felmond. Egy új igazgatónak szíve joga bárkit elküldeni. Két elő­adásban, a Tizenkét dühös ember­ben és a in. Richárdban vendégként továbbra is játszani fogok. Nem va­gyok kétségbeesve. Egyelőre marad a szabadúszás, ami nem egy kényel­mes helyzet, de az is hozhat sok újat, érdekeset. A Tűzvonalban cí­mű televíziós krimisorozat folya­matos munkát jelent, a többi pedig szép lassan csak kialakul. Nagyon szeretem az életet, de nem vagyok erőszakos a saját sorsommal szem­ben. Csak akkor szólok bele, ha ér­zem, hogy eljött az ideje.

Next

/
Oldalképek
Tartalom