Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-31 / 126. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 31. www.ujszo.com Tóth Orsi: „Büszke vagyok, persze, hogy jólesik, hogy megtapsoltak Cannes-ban, mint ahogy az is, hogy most megismernek. De ezen is túl kell lépni..." Cannes-i nagy sikere után már Bécsben forgatott Magyar színésznőt is ünnepelt az idei cannes-i mustra. Mundruczó Kornél Delta dmű filmjével Tóth Orsit, aki nem először járt Európa legrangosabb fesztiválján. SZABÓ G. LÁSZLÓ Csaknem kétezer-ötszáz néző tizenkét percig állva tapsolt a film díszbemutatóján, Tóth Orsi játékáról pedig a legjelesebb színésznőknek kijáró elismeréssel nyilatkoztak a kritikusok, akik idei díjukat a Deltának adták. A fiatal magyar színésznő a film sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta: „Mundruczó Koméi sosem szerepjátszást kér, hanem erős jelenlétet, s innentől kezdve mellékes, hogy mennyit kell beszélni a filmben.” Azóta, hogy hazajött Cannes- ból, hányán állítják meg naponta az utcán? Inkább azt mondanám: sokan megnéznek. Főleg azok után, hogy Kornéllal ott volt a képünk a Nép- szabadság első oldalán. Könnyen felismerhető, hiszen félcentis hajjal kevés lány szaladgál Budapesten. Ma én sem szaladgáltam olyan sokat, mert tömegközlekedtem. Igen, ezzel a frizurával sokan észrevesznek. Az elején még nagyon jó menekülés volt, hiszen a közeli ismerőseim számára is szinte láthatatlanná váltam, Cannes óta viszont nagyon feltűnő vagyok. Könnyen elszánta magát erre a lépésre? A haj vágásra? Igazából azért történt, mert több helyen is műtötték a fejemet. Méghozzá április elején, hogy stílusos legyen. De nem sokáig voltam kórházban, most már nem is foglalkozom vele. És jól jött ez egy osztrák filmszerephez is. Lourdes. Ez a film címe. A francia- országi zarándokhely. Három napot forgattunk a Pireneusokban. Egy tolószékes lányt játszom a történetben. Ilyen még úgysem volt. Másfajta koncentrációt igényel, mint az eddigi szerepeim, az biztos. Főleg fizikait. A rendező a Johannában, Mundruczó Kornél korábbi munkájában látott, az operatőrrel nemrég egy iráni filmben dolgoztam, az egyik koproducer- nek pedig a Deltához is köze van. így eléggé összefutottak a szálak. Februárban kerestek meg, hogy el- vállalnám-e a szerepet, aztán gyakoroltam a tolószékkel, de a filmben nem én hajtom. Én csak ülök. Tolnak. Én tulajdonképpen semmit nem csinálok. Szövegem nincs. Egy önmagából teljesen kifordult, senkivel nem kommunikáló, sérült és beteg embert kell megformálnom. Mint Robert de Nirónak az Ébredésekben. Erre mondják, hogy hálás szerep. Majd meglátjuk. Nem könnyű, mert teljesen másfajta dolgot kíván, mint amit eddig csináltam. Egy teljesen leépült embert kell megmutatnom, aki nincs a tudatánál. Nem tudom, hogy van ez, engem mindig megtalálnak ezek a szerepek. Kérdeztem is a rendezőt, hogy nem fogja-e zavarni, ha le lesz vágva a hajam, mert ha igen, akkor keressenek gyorsan valaki mást, de azt mondta: nekik ez belefér. A parókának amúgy sem örültem volna. Az műidig látszik egy filmben. Lourdes után Bécsben forgatunk két napot, díszletben. Kis szerep, de tökre élvezem. Cannes-ban most volt másodszor. Először a Johannával. Akkor ijesztőnek tűnt. Nagyon elveszettnek éreztem magam. Volt egy pont, amikor nagyon ott kellett lenni, egészében véve azonban irtó nyomasztó volt. Sok ember és csupa idegen. Most, másodjára, más volt. Kijött a stáb. A szereplők közül Lajkó Félix, Monori Lili, Gáspár Sándor és Polgár Tamás is ott volt. Amikor először mentem, az iráni film marokkói forgatásáról utaztam Cannes-ba, nagyon fáradt voltam. Nem is igazán emlékszem mindeme, valahogy összemosódtak a dolgok. Csak az maradt meg, hogy szorongtam. Pedig akkor nem is a főversenyben szerepelt a film. Most igen. Ezért végig a feladatra Sok volt. Fárasztó. Vittek és vittek. Ha rápihentem volna előtte két hetet... de nem! Éreztem a nyomást előtte, a stresszt, amit igazából nem is tudok megfogalmazni. Valami nem úgy működött, mint egyébként, nem voltam képes kiengedni. Éreztem, hogy valami történik. De mondom, sokat segített, hogy kint voltak a többiek, akikkel együtt csináltuk végig a filmet. Nem éreztem egyedül magam. A filmet csak a közönséggel néztem végig, a szakmai vetítésen nem voltam jelen. A színpadra sem kellett felmenni. Véget ért a vetítés, felkapcsolták a reflektorokat, jöttek a kamerák, és óriáskivetítőkön mutattak bennünket. Nagyon zavarban voltam. El is sírtam magam. koncentráltam, utána engedtem ki, amikor lement minden, a fotózás, a vetítés. Megtapsoltak bennünket, sikerünk volt, koccintottunk, gratuláltak, aztán elmentünk bulizni. Az a része már kimondottan kellemes volt. Három évvel ezelőtt nem kaptunk ekkora figyelmet. Az más helyzet volt. Más szekcióban voltunk jelen. Hol tudta meg, hogy utazik Cannes-ba? Hol érte utol a hír? A Jászai Mari téren. Épp siettem valahova. Kornél hívott fel, hogy versenyben lesz a film. El is kezdtem szorongani rögtön, mivel eszembe jutott a korábbi élményem. De ez most kellemes csalódás lett, felszabadult öröm. Három nap a filmes paradicsomban? A meghatottságtól? Nem tudom. Attól is, meg a hatalmas tömegtől. Amíg ment a film, nagyon csöndben voltak a nézők. Meg is voltam ijedve, hogy mi lesz a vége. Aztán amikor a főcím ment, majd amikor felkapcsolták a villanyt, még mindig csend volt a nézőtéren. Azt hittem, hogy basszus, ebből gáz lesz. Egyszer csak elkezdtek tapsolni, aztán elbizonytalanodtak, akkor még jobban megijedtem, de utána még nagyobb taps kerekedett, és már nem is akarták abbahagyni. Közben annyi feszültség gyűlt fel bennem, hogy a végén elsírtam magam. Volt ebben persze öröm is, meg az az öt év, amelyet ezzel a történettel töltöttünk. Hosszú menet voit a film. Három nap alatt hány világsztárt látott a fesztiválpalota környékén? Egyet sem. Még Angelina Jolie-t és Brad Pittet sem. Csak Jude Law hátát. Azt is az utolsó pillanatban. Ott álltunk a pavilonoknál a tesóm- mal, lementünk reggel, hogy mászkáljunk egyet a vetítés napján, hogy észnél legyek, tiszta legyen a fejem, ne a szállodából menjek egyenesen a moziba, hanem szedjem össze magam. És ahogy ott sétálunk, egyszer csak elkezd bököd- ni az öcsém, hogy „Ott a Jude Law, ott a Jude Law!” Ki? Hol? Miről beszélsz? Nyilván elment még mellettem vagy huszonöt híres ember, én egyiket sem vettem észre. Jude Law milyennek tűnt? dóinak a franciák, azt egyébként sem tudja az ember. Állítólag hír volt a sajtóban, hogy én hogyan játszom a filmben, csakhogy én nem olvastam kinti kritikát. Függetlenül attól, hogy ez a film most müyen köröket fut majd a világban, én tudom, hogy mennyi munkám van benne. Ne hasson ez nagyképűen, engem tényleg nem érdekel, hogy mit mondanak. Örülök, ha szeretnek, de valóban tudom, hogy mennyit raktunk mi ebbe a filmbe. Innentől kezdve ez le van védve. Nyilván azért csinálja az ember, hogy valamit el tudjon mondani a szereppel, tehát nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Fontos, hogy megértsék az emberek. Izgat, naná, hogy izgat, hogy mit éreznek, A háta közepéből megítélve? Tényleg csak annyit láttam belőle! Cannes-ban szerintem minden filmes arra koncentrál, amiért odamegy, annyira sokan pedig kora délelőtt nem voltak kint az utcán, hogy nézelődjenek. Tömény három nap volt az. Nem volt idő semmire. Egy civil biztosan többet lát a fesztiválból. Én ugyanis még egy moziba sem jutottam el. Annak örültem, hogy az öcsém, aki zenél, elkísért. Láttam rajta, hogy nagyon büszke rám. Azt tudta ott, helyben, hogy szuperlatívuszokban írnak az alakításáról? Nem. Azt sem, ami magyar körökben elterjedt, hogy Angelina Jo- lie-val versengek a legjobb női alakítás díjáért. Dehogy! Ezt nem is lehet komolyan venni. Hogy mit gonebből a tudatból viszont, hogy ebben a filmben rengeteg tudás van, nagyon nehéz lenne kizökkenteni. A vetítés utáni hatalmas sikert követően, gondolom, sejtették, hogy díjat kap a film. Ezt nem lehet sejtem. Még a tizenkét perces tapsból sem. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Piroska elment az erdőből a Riviérára? Körülbelül igen. Nyilván majd az ötödik alkalommal tudni fogom, hogy ha megdobálnak, akkor az nem jó. Vagy, hogy nekik nem tetszik a film. Most viszont ünnepelt színésznő volt Cannes-ban. Én ezt nem tudom komolyan venni. Akkora volt a felhozatal, hogy ezt az ember egyszerűen nem veheti komolyan. Ma engem ünnepelnek, az én filmemet, holnap meg valaki mást. Ünnepeljem a saját sikeremet? Jólesik, de megyünk tovább. Hogy könyvelte el végül is ezt a cannes-i diadalmenetet? Ajándék volt. Jól jött a lelkemnek, kellenek ezek a visszajelzések. Ebből is tudom, hogy értelme van csinálni. A filmjeim között azonban nem rangsorolok. Mindegyik része az életemnek. A ruháiról még nem is beszéltünk. Itthonról vitte, vagy ott vette? Két ruhám volt. Az egyiket egy híres magyar divatcégtől kaptam, azt a sajtótájékoztatóra és a fotózáshoz vettem fel, a másikat, a földig érőt, amelyikhez nyaklánc is volt, a fekete estélyit a rózsaszín gyöngyökkel, egy spanyol-francia divatház tervezte. A nagyestélyit több darabból választottam ki, ott a helyszínen. Behoztak egy egész kollekciót, húszharminc darabot. Ebben nem vagyok szégyellős. Válogattam. Abban sem éreztem annyira jól magam, amit viseltem, de az tűnt a legszoli- dabbnak. Abban éreztem, hogy ez talán jó lesz. Nem ehhez szoktam. Itthon sose viselek estélyit. A spanyol-francia cég szerette volna, ha az ő ruhájukat választom, hiszen ez reklám volt nekik, én meg azt mondtam, hogy oké! Amúgy farmerben mentem volna, nincs nekem Cannes-ba való ruhám. Ilyesmit én nem engedhetek meg magamnak. A nyaklánc pedig... ... gyönyörű volt. Gyönyörű, de szúrt. Tiszta gu- bacs volt az egész. Ilyen sem volt még a nyakamban soha. Azt is tudni kell viselni. Az első ébredés, már Cannes után, milyen volt Budapesten? Jó. Szeretek itthon lenni. Próbálok észnél maradni. Nem nehéz. Vigyáznom kell, mert az emberek akarnak néha olyannak látni, amilyen nem vagyok, vagy nem akarok lenni. Én egyáltalán nem gondolom, hogy azáltal, hogy én most üyen filmben játszottam, és Can- nes-ba is eljutottam, több vagyok, műit más. Az egy része az életemnek, de álljunk már meg! Magyar lány vagyok, huszonhat éves, és nem abban a kategóriában, mint Angelina Jolié. Én én vagyok. Szeretem az életet, és szeretném emberként folytatni, és nem kiállítási tárgyként. Örülök, ha velem örülnek, de engem lássanak, és ne azt, akit látni szeretnének. Büszke vagyok, persze, hogy jólesik, hogy megtapsoltak Cannes-ban, mint ahogy az is, hogy most megismernek. De ezen is túl kell lépni. Vett magának valamilyen kézzelfogható ajándékot? Fagyit vettem, mást nem. Egyébként nem vagyok az a gyűjtögető típus. Az mennyire foglalkoztatja, hogy színpadon is ugyanolyan jó legyen, mint a mozivásznon? Ezzel sem foglalkozom. Hogy akkor én most színpadi vagy filmszínésznő vagyok? Teljesen más a kettő, és én mindkettőt szeretem. Az egyikben jobb az ember, a másikban nem annyira. De attól nem szereti kevésbé. Nagyon kevés olyan színésznő van, aki mindkét műfajt egyformán jól képviseli. Törőcsik Mari. Ót nagyon nagyra becsülöm. Egy biztos, Cannes felvitte az ázsióját. Majd meglátjuk, mi lesz. Idő kérdése.
